Masuda Manabu: Az aikidó a dzsu-dzsicu vonalon fejlődött ki - idetartozik még a dzsúdó is -, míg a karate-do teljesen más hagyomány, a kettőnek nincs egymáshoz köze. A dzsu-dzsicuban is meg lehet különböztetni két fontos ágat, az egyik kizárólag puszta kezes technikákon alapul, a másik pedig a kardvívás művészetén. Az aikidó inkább az utóbbi ághoz tartozik, amelyet a szamurájok teljes fegyverzetben gyakoroltak annak idején.
MN: Milyen pluszt ad a fizikai tréninghez a szamurájhagyomány?
MM: A szamurájmentalitásnak vannak olyan elemei, amelyek nagyon fontosak az aikidóban: ilyen például a tökéletessére való törekvés, a végletekig való eljutás és a halálfélelem hiánya. Bizonyos budo-irányzatok sporttá váltak, de ezeket leszámítva a harcosok nem ellenfélnek tekintik küzdőpartnerüket, hanem egy nagyon fontos embernek, akivel sajátos kapcsolatban állnak: ebből hiányzik az a fajta önzés, mint amikor le akarsz nyomni valakit. Ez különbözteti meg a budót a nyugati mentalitástól, és ez fogja meg az embereket - de nem állíthatjuk, hogy Japánban bárki is a régi szamurájok szellemét őrizné: ez a mai világban már nem lehetséges. A mai japánok többsége tulajdonképpen külföldi, az én felfogásom már Japánban is ritkaságnak számít.
MN: Az aikidóban miért nem rendeznek versenyeket?
MM: Mert a hagyományos értelemben a shiai, a verseny arról szól, hogy bármi áron meg akarod ölni az ellenfeledet. Maga az írásjel is azt jelentette, hogy "találkozunk, és valaki meghal". Manapság az írásjel jelentése fokozatosan változik, a kiejtés megtartásával egyre inkább arról beszélnek hogy a shiai csak valamiféle játék vagy próbatétel. Az én felfogásomban azonban egy verseny ma is azt jelentené, hogy onnan csak az egyik résztvevő megy el. Minden technika megengedett, és lehet, hogy meghalok, vagy megölök valakit. A szamurájok még ezt értették verseny alatt. Ha ma ilyesmit csinálnánk, hamar börtönbe kerülnénk. Így aztán nincs verseny az aikidóban.
MN: Más tradicionális harcművészeti ágakban, például a kendóban vagy a szumóban mégis rendeznek versenyeket.
MM: A háború előtt a kendó is egészen másképp nézett ki: a védőfelszerelés az egész testet beborította, nem volt korlátozva, hogy hova lehet ütni, és a küzdelem az egyik fél harcképtelenségéig, általában legalább egy csonttörésig tartott. De aztán Japán kikapott a háborúban, és az amerikaiak azt mondták, hogy ezt a hülyeséget hagyjátok abba. Egy darabig nem is kendónak, hanem bambuszkardos vívásnak hívták. Az amerikaiak felszámolták a szamurájhagyományt, amely sajnos valóban jelentős szerepet játszott abban, hogy országunk a háborúba keveredett. Az amerikaiak pedig még a katanákat (szamurájkardokat) is összeszedték és elvitték magukkal. Én is az Egyesült Államokban vettem az enyémet.
Bodoky Tamás
(közreműködött Szabó Balázs)
Az aikidó nem nyugati értelemben vett sportág, inkább a középkori japán szamurájok által kifejlesztett harci technikák továbbélése az alapító Morihei Ueshiba (alias O Sensei, 1883-1969) erőszakellenes neosintoista filozófiájával ötvözve. A legkevésbé durva japán harcművészet, amely elsősorban az ellenfél energiájának felhasználásával történő védekezésre, és az állandó önfejlesztésre koncentrál. Ueshiba fő tanítómestere, Takeda Sokagu (1859-1943) a harcosi kasztba tartozó Gendzsi klán tagja, korának egyik legismertebb harcművésze volt: sokáig nyíltan dacolt a szamuráj hagyományokkal szakítani kívánó Meidzsi-dinasztiával. Rejtve hordható fegyverek egész arzenálját fejlesztette ki a kardviselés tilalma idején, egy alkalommal pedig állítólag harminc jakuzával számolt le egyedül. Ueshiba szintén szamurájcsaládban született, és szerény fizikai képességei ellenére kemény edzéssel hamarosan legendás harcos vált belőle, aki sokféle harcművészet hosszas tanulmányozása után hozta létre saját stílusát. Számos híres tanítványa volt, és több dojót (edzőtermet) alapított, a nemzetközi aikidóhálózatot azonban már 1999-ben elhunyt fia, Kisshomaru Ueshiba hozta létre és működtette apja halála után. Amikor a második világháború után Japánban betiltották a bushidót, sok hagyományos harcművészeti iskola az amerikai megszállók által is tolerált sportszemlélet felé mozdult el. A frissen alapított Aikidokai (1948) azonban nem kötött kompromisszumokat a szamurájszellemiség rovására.
