A jelentés kiemeli, hogy Magyarországon nincs kidolgozott nemzeti stratégiai terv az emberkereskedelem visszaszorítására, nincs hatékony áldozatvédelem, nincs "biztonságos ház" (shelter), kevés a vádemeléssel lezárult nyomozati eset. A jelentés évi 150 ezer olyan áldozatról beszél, akiket többnyire Magyarországon keresztül szállítanak Nyugat-Európába, az Egyesült Államokba vagy Kanadába.
Molnár Angelika, az ORFK Nemzetközi Bûnügyi Együttmûködési Központ, Interpol, Magyar Nemzeti Iroda rendõr fõhadnagya, valamint Rózsa Edit, a Belügyminisztérium EU Integrációs Hivatalának vezetõ fõtanácsosa egyetért abban, hogy bár a jelentés egyes állításai légbõl kapottak - például hiányzik a forrásmegjelölés a statisztikai adatok említésénél -, a fõ megállapítások ülnek: valóban hiányzik a shelter, kevés a pénz az áldozatvédelemre, és ritkák a sikeresen lezárult nyomozati esetek is.
Az 1949-es ENSZ-egyezmény (a New York-i) tiltja az emberkereskedelmet és mások szexuális kizsákmányolását. Az 1979-ben született CEDAW-egyezmény szintén azt várja el az aláíró államoktól, hogy tegyenek meg minden lehetséges intézkedést, jogi lépést a nõkereskedelem és a prostitúciós kizsákmányolás elfojtásának érdekében. Magyarország mindkét egyezményt aláírta. Ennek ellenére tavaly a prostitúció legalizálása körül parázs vita bontakozott ki a kormányzaton belül is. A Belügyminisztérium (BM) a türelmi zónák befuccsolása miatt a bordélyházak engedélyezését látta volna szívesen, míg az akkori esélyegyenlõségért felelõs tárca nélküli miniszter, Lévai Katalin az egyezmény felmondásának veszélyeire hívta fel a figyelmet. Utódja egyelõre még nem nyilatkozott a kérdésben, mindenesetre a prostitúció szabályozása körül újabb pengeváltásokra számíthatunk.
A bevándorlóktól való egyre növekvõ félelem hatására az 1980-as években kezdett elválni a különbözõ nemzetek feletti és egyéb dokumentumokban az emberkereskedelem és a prostitúció. A korábbi ENSZ-egyezmények még a lokális és globális szexbizniszre épülõ kizsákmányolás büntetésének szükségességét hangsúlyozták, a prostituáltat a szexuális kizsákmányolás áldozatának tekintették.
Bár a kapcsolat nyilvánvaló a prostitúció és a nõkereskedelem között, egyes országok kormányai mégsem hozzák közvetlen összefüggésbe a prostitúció szabályozásának szükségességét az emberkereskedelem visszaszorításával.
A nyolcvanas évek pragmatikus, liberális álláspontja a szexmunkást és a nõkereskedelem áldozatát szembeállította egymással. Konszenzus van abban, hogy az emberkereskedelem üldözendõ, ám hogy a prostitúciót is el kell-e törölni a föld színérõl, arról megoszlanak az álláspontok.
Az önrendelkezési jog elsõdlegességét hangsúlyozó elmélet szerint a prostitúció olyan tevékenység, ahol szexuális szolgáltatásért cserébe nem szexuális, hanem anyagi kompenzációt nyújtanak. Ebben a felfogásban a csere aszimmetrikus természetére kerül a hangsúly. Akik azt állítják, hogy létezik szexmunka, azok a prostitúció destigmatizálása mellett érvelnek. Ha megfosztjuk a prostitúciót a hozzá tapadó negatív jelentéstartalmaktól, akkor olyan tevékenységnek foghatjuk fel, mint minden egyéb "normális" munkát. Ez az álláspont maga után vonja a szexkereskedelem legalizálásának és dekriminalizálásának szükségességét. Ez a felfogás megkülönbözteti az önként vállalt és a kényszerített prostitúciót. Nemzetközi kutatások szerint egyébként az önkéntes prostitúció (vagyis amikor nincs strici meg kék foltok, csak marha nagy szabad választás) a szexuális üzletágban mûködõ nõk mindössze 1 százalékára terjed ki.
A férfiak és nõk egyenlõtlen viszonyán alapuló felfogás szerint az emberkereskedelem a prostitúción keresztül a nõk alávetettségének egyik globálisan megnyilvánuló formája: a kizsákmányoltak jóformán csak nõk, a vásárlók csak férfiak. A prostitúció minden férfinak biztosítja a lehetõséget, hogy pusztán a neme alapján joga legyen bizonyos nõk testéhez. A prostituált éppen az önrendelkezési jogáról mond le akkor, amikor saját testi épségének védelmét egy harmadik személyre, a futtatóra ruházza át, olyan valakire, akivel szemben leginkább védelemre szorulna.
A prostitúció melletti diskurzus eredményeképpen 2000-ben a Palermóban kötött új ENSZ-egyezmény az emberkereskedelem
definícióját leszûkítette:
az áldozatvédelmi protokoll szerint bizonyítottnak kell lennie, hogy az emberkereskedelem során valóban kényszert vagy megtévesztést alkalmaztak. Ha a kényszer nem bizonyítható, akkor csupán kerítés címen lehet eljárást indítani. Vagyis a prostitúciós üzletág néhány elemét egyes kormányok a "szexmunkás" jogainak védelmében engedélyezik, míg a nyílt erõszak alkalmazását büntetik.
Az elsõ álláspont gyakorlatban való megvalósulására Hollandia, Németország lehet a példa, a másodikra Svédország. Azokban az országokban, ahol a szexbizniszt legalizálják, az illegális prostitúció megsokszorozódik, mivel egyrészt a közgondolkodásban elfogadottá válik a prostitúciós szolgálatatások igénybevétele, másrészt a szexturizmus növekedésével párhuzamosan nõ az igény az újabb és újabb húsárura. A helyi prostituáltak már nem tudják kielégíteni az igényeket, így országhatáron kívülrõl kell beszerezni a lányokat. A külföldrõl behozott nõk olcsóbbak, könnyebb õket kontrollálni. Minél több nõ lesz a rendszerben, annál nagyobb mértékben nõ az illegális prostitúció is. Svédországban, ahol 1999 óta nemcsak a prostituáltakból hasznot húzó striciket, bordélytulajdonosokat, de a klienseket is büntetik, radikálisan csökkent az emberkereskedelem áldozatainak száma. Svédország megszûnt az emberkereskedõk vonzó helyszíne lenni.
Az Európai Unióban nincs egységes protokoll, csak 1996-tól kezdve foglalkoztak komolyabban az emberkereskedelemmel. Ekkor indult el a STOP, majd 1997-ben a DAPHNE program, amely az emberkereskedelem, a nõk és a gyerekek elleni erõszak, valamint szexuális kizsákmányolásuk ellen irányult az e területen mûködõ civil szervezetek megsegítése révén. 2000-ben a tanács a tagállamok számára is kötelezõ határozatot bocsátott ki az emberkereskedelem megfékezésére. Ez elsõsorban jogi lépések bevezetését várta el a tagállamoktól. 2002-ben a brüsszeli határozat az áldozatvédelem fontosságát emelte ki. Az unió az utóbbi 7-8 évben kifejtett aktivitása inkább a migránsok elleni páni félelembõl fakadhat, mintsem a nõk helyzetének javítására tett kísérletbõl, hiszen a kérdés már jó száz éve napirenden van a nemzetközi porondon. A nõi érdekek hangsúlyozása ennek ellenére gyakorlatilag hiányzik az uniós dokumentumokból.
Magyarország elsõsorban tranzitország, így helyzetébõl fakadóan jóformán lehetetlen az emberkereskedelemmel összefüggõ esetek felderítése, ugyanis csak a célországban derülhet ki, történt-e valóban kényszer vagy megtévesztés a beszervezés során. Molnár Angelika az Interpol statisztikáira hivatkozva azt állítja, hogy a szexuális kizsákmányoltak 25 százaléka tudja, milyen munkára megy, de nincs tisztában a kényszerítés fokával.
Magyarország már a 90-es évek elejétõl a Balkánról, Romániából, Ukrajnából és Kínából érkezõ és a nyugati országok, elsõsorban Ausztria, Németország, Hollandia, Egyesült Államok felé tartó nõkereskedelem átutazó állomása, mégis 1999-ig a büntetõ törvénykönyvben nem is szerepelt az emberkereskedelem. A Btk. 193. paragrafusának értelmében családi állás megváltoztatása címén lehetett eljárást indítani ilyen esetekben. Az Európai Unió tagjaként az ország immár nemcsak mint kibocsátó és tranzitország, hanem mint cél is megjelenik az emberkereskedõk listáján.
2002-ben a brüsszeli keretegyezmény után lépett életbe az áldozatvédelmi és az új idegenrendészeti törvény, amelyek lehetõséget biztosítanak, hogy aki együttmûködik a bûnüldözõ szervekkel, az humanitárius okokból tartózkodási engedélyt kaphasson. A bûnüldözõ szervekkel
együttmûködõ áldozatok
megúszhatják a kitoloncolást. 2004. július 1-jén az új nemzeti nyomozóirodán belül ember-kereskedelmi osztály jött létre 10 nyomozóval, akik az országhatárokon átnyúló nemzetközi emberkereskedelemmel foglalkoznak.
Molnár Angelika elmondta, hogy háromfajta bûnelkövetõi kört lehet elkülöníteni. Az egyik 3-5 fõbõl áll, informális csatornákon keresztül mûködik, a másik olyan bûnszervezet, amely 10-20 fõs, jobban szervezett, a külföldi elosztói hálózatokkal lép kapcsolatba, és a fogadó vagy tranzitországbeli bûnszervezeteknek adja tovább a lányokat. A harmadik a professzionális szervezet, amely az emberkereskedelem összes fázisát szervezi: a toborzást, a szállítási, fogadói hálózatot, a testõröket. Magyarországon a kisebb, maximum 20 fõs bûnözõi hálózatokkal találkoznak a szervek.
Pöltl József rendõr százados, a Nemzeti Nyomozóiroda Szervezett Bûnözés Elleni Fõosztály Emberkereskedelem Elleni Osztály vezetõje szerint a legnagyobb probléma a szexuális kizsákmányolás. Az elkövetõk nem alkalmaznak erõszakot, nem kockáztatják az emberkereskedelem vádját, az üzlet így is busásan megtérül. Egy-egy nõ testét többször is el lehet adni, majd a bevételt ügyesen be lehet forgatni a drog- és a fegyverbizniszbe. A nõknek eszük ágában sincs feljelentést tenni, hiszen a bevételük 10 nap alatt akár 1 millió forintra rúghat. A beszervezõk csupán a kerítés bûntettének hatálya alá esnek, melynek a büntetési tétele 1-3 év, szemben az emberkereskedelemmel, ahol minimum 5 év. A kerítéshez nem kell sértett, míg az emberkereskedelemhez igen. Pöltl József ennek a jelenségnek a társadalmi veszélyességét abban látja, hogy olyanok is belekerülnek a szexiparba, akik egyébként nem tennék. 'ket csupán a gazdasági kényszer hajtja.
A nemzetközi emberkereskedelem csak felerõsíti azokat az elemeket, amelyek amúgy is jelen vannak a szexbizniszben: ilyenek az erõszak és a kontroll alkalmazása, az áldozatok elszigete-lése és félelemben tartása. Pöltl József és Molnár Angelika is egyetért abban, hogy a prostitúció szabályozása elengedhetetlen feltétele az ember-kereskedelem visszaszorításának. A svéd modell visszatartó erõ lehet. Pöltl szerint a prostitúció legalizálása során ellenõrizhetetlen lesz, hogy valójában ki is profitál a legális bordélyházakból.
A Belügyminisztérium ugyanakkor más álláspontot képvisel. Csányi Klára, a Belügyminisz-térium Civilkapcsolati és Esélyegyenlõségi Fõ-osztályának vezetõje szerint a prostitúció legalizálása, a vigalmi negyedek kialakítása a járható út, szerinte egyébként a társadalom a nõkérdést egyáltalán nem tekinti problémának. Úgy véli, a New York-i egyezménybõl való kilépés nélkül is meg lehet valósítani a legalizálást.
"Az áldozatvédelem, a biztonságos házak létesítése is a BM-re hárul, a rendõrség csak tanúvédelemmel foglalkozik" - mondja Pöltl József. Az áldozatvédelem komplexebb folyamat, mert míg a tanúvédelem esetében az érintett személy nem kerülhet vissza eredeti környezetébe, az emberkereskedelem áldozatánál a korábbi életébe való reintegrálás a cél.
Komoly szerep hárul a civil szervezetekre is. Az IOM, a kormányközi Nemzetközi Migrációs Szervezet már régóta jelen van Magyarországon is, ám tevékenysége ellentmondásos. Pályázati pénzek elnyerésében igen jó áll, és az egy-két pozitív megelõzõ kampányon kívül többnyire ebben merül ki a szerepe. A civilekre marad az áldozatok kezelése. Tóth Györgyi, a Nõk a Nõkért Együtt az Erõszak Ellen (NANE) emberkereskedelemmel foglalkozó munkatársa elmondta: az áldozatok igyekeznek elutasítani az áldozatszerepet, hiszen ez saját döntésüket, integritásukat kérdõjelezné meg. Molnár Angelika a francia példát tartja követendõnek, ahol a prostituáltat úgy tekintik, mint a kábítószer-élvezõt, vagyis olyan áldozatnak, akit önmagától is meg kell védeni, annak ellenére, hogy anyagilag megérné prostituáltként dolgoznia. Amíg a közgondolkodásban az a tévhit él, hogy a prostitúció a prostituáltnak megéri, és amíg a civil és a kormányzati oldal párbeszéde csak fragmentált és ad hoc jellegû, addig csillogó jövõt csupán az emberkereskedõknek jósolhatunk.
Bódis Enikõ
(Az Enlargement, Gender and Governance [EU-csatlakozás, esélyegyenlõség és a nõk szerepe] elnevezésû kutatás magyarországi képviselõje)
