Magyar Narancs: Mennyire számít forradalmi újításnak a HMC?
Vajta Gábor: James Wattnak sem a fortyogó fazék adta az ötletet a gõzgép megalkotására, mint ahogy a legenda sugallja, hanem valójában egy kész modellt igyekezett hatékonyabbá tenni. A klónozás technológiai fejlesztése is ilyen feladat. A HMC-t az embrionális sejtes klónozásra egy finn kutató - eltérõ fúziós technikával és más sejtösszerakási módszerrel - már megoldotta, de a hatékonyság elmaradt a várttól. Mondtam neki, hogy folytassa a kísérleteket testi sejtes klónozásra is, de elveszítette a bátorságát, és nem vállalta. Engedélyezte, hogy dolgozzak a módszeren, és másfél év alatt kollégáimmal sikert értünk el szarvasmarhával. Az elnevezés onnan származik, hogy nincs szükség a kéz durva mozdulatait kiküszöbölõ mikromanipulátorra, mert az embriósejtet körülvevõ rugalmas burkot (zona pellucida) már a legelején eltávolítjuk. Korábban azt hittük, zóna nélkül nem lehet egészséges embriót létrehozni. Ezt a kézi klónozás egyértelmûen cáfolja. A HMC elõnye még, hogy gyorsabb, hatékonyabb és olcsóbb eljárás: kiszuperált mûszerekkel is végezhetõ, és egyre több országban alkalmazzák.
MN: Noha tökéletesednek a módszerek, Dolly korai halála rámutatott arra, hogy stabil, életképes egyedek sorozatgyártásától még messze vagyunk.
VG: Dolly születésekor azt hittük, csakhamar minden sejtbõl és állatfajból tudunk majd klónozni, de a sikeresen klónozott fajok száma ma nincs egy tucat. Nemcsak a labormunkában maradt el az ugrásszerû fejlõdés, hanem azokat a problémákat sem tudjuk máig megmagyarázni, elõfordulásukat csökkenteni (abortusz, halvaszületés, különbözõ fejlõdési rendellenességek: például gyors öregedés, ízületi betegségek), melyekkel már kezdetben is találkoztunk. A rendelkezésre álló szûrõvizsgálatok így arra sem alkalmasak, hogy elõre megmondjuk, melyik embrióból lesz egészséges egyed és miért. Fogalmunk sincs, hogy a rendellenességek miért gyakoriak a marhában és a birkában, és miért szinte csak elvétve fordulnak elõ sertésben. A sort hosszan folytathatnánk.
MN: Honnan van pénz a mostani, disznókon végzett kísérleteire?
VG: A klónozásra önmagában ma már senki nem ad egy fityinget sem. Egy progamot csak úgy lehet elindítani, ha konkrét haszna van, például humán betegségeket modellezünk vele: az Alzheimer-kórért felelõsnek tartott gént beviszem a disznóba, és megvizsgáljuk, miképp alakul ki a betegség. Az Alzheimert Dániában vizsgálták már egereken, de ezek az állatok jóval rövidebb ideig élnek, és nem volt elég idõ arra, hogy a betegség manifesztálódjon bennük. A disznónak ráadásul hasonló méretû szervei vannak, mint az embernek, és az anyagcseréje is hasonló. Az Alzheimer mellett a Parkinson-kór, a cukorbetegség és bizonyos örökletes szívbetegségek modellezésére van még igény. Ezeket a programokat a közvélemény jobban megérti, és mind a magán-, mind pedig az állami alapítványok könnyebben támogatják.
MN: Amikor a klónozás lehetségessé vált, az embriológusok hosszan ecsetelték a várható elõnyöket: a gyógyíthatatlan betegségek legyõzésén kívül legtöbbször az értékes állatok szaporítását, a veszélyeztetett állatok megmentését és különbözõ gyógyszerek tömeges és olcsó elõállítását hangoztatták. A technológiai malõröket figyelembe véve mely területeken születhetnek leg-hamarabb eredmények?
VG: A legígéretesebb kísérletek az állat-biotechnológiában az orvosi felhasználás területén folynak: a humán betegségek modellezésén kívül a klónozást már gyógyhatású fehérjék elõ-állítására is sikerrel használják, néhány készítmény tudomásom szerint a klinikai tesztelés stádiumában jár. A technológiai problémák ellenére van három tényezõ, amiért optimista vagyok. Egy: viszonylag kevés állat elég ahhoz, hogy elérjük céljainkat. Ha egyszer lesz húsz disznónk, steril körülmények között elszaporítva õket hihetetlen mennyiségû szervet és állatot tudunk produkálni. Ugyanez érvényes a gyógyhatású fehérjékre és a betegségmodellekre is. Kettõ: a klónozott állatok következõ generációja szinte kivétel nélkül mindig egészséges. Három: a hibák legalább ötven százalékát mi magunk okozzuk; nem a hiányos tudásunkkal, hanem a technikai tökéletlenségünkkel. Rosszul bánunk az embriókkal, nem tudunk két kísérletet egyformán megcsinálni stb. Abban bízom, hogy elõbb-utóbb megmozdul a háttéripar és a finanszírozó szektor is. Ha ez bekövetkezik, akkor a klónozás egyes lépéseit egy már kialakulóban lévõ technológia segítségével automatizálhatjuk. Ezáltal a laboratóriumi munka is megbízhatóbbá válik, és a reprodukálhatóság is döntõen javulhat.
MN: Mi a helyzet az értékes háziállatok és a veszélyeztetett fajok mesterséges szaporításával?
VG: Az elõbbiben látok fantáziát, amennyiben kellõen nagy felvevõpiacú országok (például Kína, Brazília) mozdulnak rá, mert akkor a fajlagos költségek is alacsonyabbak. A japán állam támogatja például a fekete marha klónozását, ami vagy hússzor többe kerül a piacon, mint más marhahús. A kísérleti stádiumban lévõ kutatások a törvény határán mozognak: sehol a világon nincs engedélyezve a klónozott hús emberi fogyasztása. Noha nem látom be, miként veszélyeztetheti az emberi szervezetet, és az eddigi vizsgálatok is azt igazolták, hogy nincs káros következménye, egyelõre elképzelhetetlen, hogy bekerüljön a táplálékláncba. Azt sem lehet még elfogadtatni a közvéleménnyel, hogy genetikailag módosított disznót klónozzunk humán szervek pótlására. Pedig erre is égetõ szükség van, és folynak ilyen kísérletek Európában is, például Németországban. Ami a veszélyeztetett állatokat illeti, jelenleg nincs pénz pandák és társaik klónozására. Ehelyett azt látom reális esélynek, hogy összegyûjtsük a kihalófélben lévõ egyedek mélyhûtött testi sejtjeit a jövõ számára. Az új Noé bárkája gyakorlatilag fillérek-bõl megoldható: Afrikában már dolgoznak az ügyön, de kisebb ráfordítással, mint ami elvárható lenne.
MN: Egyre több országban engedélyezik az õssejtkutatást. A múlt héten Svájcban kapott zöld utat, de választási téma volt az Egyesült Államokban is. Milyen szerep jut az õssejtkutatásban a klónozásnak?
VG: A klónozást sokan azonosítják az õssejtkutatással, pedig két különbözõ, bár egymáshoz kapcsolódó szakterületrõl van szó. Mai tudásunk szerint a korai embriókból származó õssejtek segítségével van a legnagyobb esélyünk, hogy a szervezet elpusztult sejtjeit mondjuk egy szívinfarktus vagy agyvérzés után pótolni tudjuk. Az ideális megoldás az lenne, ha ezek az õssejtek az illetõ egyed immunológiai sajátosságaival rendelkeznének, így nem lenne probléma a kilökõdéssel. Ilyen embrionális õssejteket mai tudásunk szerint csak testi sejtes klónozással tudunk majd elõállítani. A perspektíva óriási, de számos technikai és gyakorlati kérdést felvet: például honnan szerzünk annyi petesejtet, ami alkalmas az embrionális õssejtek elõállítására, és hogyan reagál arra a közvélemény, hogy az õssejt kinyerése után az embriót elpusztítjuk. Egyébként a szabályozás országonként nagyon eltérõ: Angliában, Belgiumban, Koreában és Kínában lehet õssejt-elõállítás céljából humán embriót klónozni, másutt, például Dániában, Svédországban és mostantól Svájcban csak a lombikban elõállított, feleslegessé vált, mélyhûtött embriók használhatók fel. Más országokban nincs lehetõség hasonló munkákra. Az ellentmondásos helyzetre jellemzõ, hogy az Egyesült Államok, mely az ENSZ-ben mindenféle humán klónozás világméretû betiltását szorgalmazza, saját határain belül még képtelen volt egységes törvény megalkotására.
MN: Háziállat-embriológusként hogyan viseli, hogy a klónozást legtöbben a világot veszélyeztetõ humán célú reproduktív eljárással azonosítják, Dollyt pedig legfeljebb az emberklón felé vezetõ út közbeesõ állomásának tekintik?
VG: A humán reproduktív klónozás perspektívája jelen pillanatban púp a hátunkon. Mindig azzal gyanúsítanak minket, hogy az emberi klónok gyártását szeretnénk elõkészíteni. Hiába mondjuk, hogy milyen fontos céljai vannak a háziállatok klónozásának, ezt csak mellébeszélésnek tartják. A humán klónozás megítélése egyébként nem egységes: mint elõbb elmondtam, a terápiás célú, az õssejtkutatáshoz kapcsolódó klónozás engedélyezésérõl megoszlanak a vélemények a politikusok, sõt a tudósok körében is. A reproduktív klónozás viszont csaknem mindenki számára az emberiséget veszélyeztetõ legnagyobb veszélyek egyike.
MN: Ön annak tartja?
VG: Nem. Ha valaha lesz reproduktív klónozás, az csak nagyon szûk területre lesz alkalmazható: olyan esetekben, amikor semmilyen egyéb asszisztált reprodukciós technológia nem segíthet a meddõségen. Ez viszont még távoli, tíz-húsz éves perspektíva. Minél késõbb kerül rá sor, annál biztonságosabb lesz az eljárás. Ha eljutunk odáig, akkor szerintem már nem szabad csak azért megtiltani, mert az eljárás neve klónozás. Meddõ párok jogos igényének tartom, hogy utódokat lehetõleg saját génállományuk felhasználásával akarnak létrehozni, és legszívesebben nem katalógusból választanák ki a donort. Ma kizártnak tartom, hogy felelõs kutató belevágjon humán klónozásba. Akikrõl felröppent, hogy kísérleteket folytatnak - Antinori, Zavos és mindenekelõtt Ra‘l szektája -, komolytalan emberek, nem kell hitelt adni a szavuknak. Felelõsen gondolkodó tudós nem kockáztatja meg torzszülött humán embriók világrahozatalát, mert ez még a háziállat-klónozási kísérleteket is visszavetheti.
MN: A könyvében írja, hogy koreai kutatóknak az év elején sikerült hólyagcsíra állapotú (blasztocita) humán embriót létrehozniuk testi sejtekbõl. Innen már csak egy rutinlépés, a beültetés van hátra a terhességig. Valóban olyan sokáig elhúzódhatnak a kísérletek?
VG: A koreai kísérlet õssejtek elõállítása céljából folyik, tehát terápiás klónozásnak minõsül. Ez megfelel a koreai törvényeknek, és a munka hatósági ellenõrzés mellett zajlik, beültetésre nem kerülhet sor. Ugyanakkor a kísérlet megcáfolta azokat a korábbi feltételezéseket, melyek szerint humán embriók - az eltérõ biológiai rendszer miatt - nem klónozhatók. Hogy ki mikor hol teszi meg ezt a lépést, egyikünk sem tudja. Nagyon remélem, hogy csak nagy sokára. Volt már rá példa a tudomány történetében, hogy a kutatók közös önkorlátozása eredmé-nyesen mûködött: egyes molekuláris biológiai munkákat a nyolcvanas években hosszabb idõre felfüggesztettek, míg ki nem derült, hogy milyen kockázattal járnak.
MN: A könyvét volt fõnökeinek ajánlja, akik "elõmozdították" külföldre távozását. Hogyan került Dániába?
VG: 1989-ig kórboncnok voltam, és az orvosegyetemen tanítottam. Különbözõ ösztöndíjakat elnyerve komoly molekuláris biológiai ismeretekre tettem szert a szövettenyésztés területén. Ennek köszönhetõen hívtak Gödöllõre, ahol egy állatembriológiai labor irányítását bízták rám. Néhány hónap alatt létrehoztuk Közép-Európa elsõ lombikborját, és belevágtunk az embriósejtes klónozásba is. Az egyetemen megszokott lendületet vittem tovább, ami sok volt a bürokratikusan mûködõ intézetnek. A vége az lett, hogy helyettes intézetvezetõbõl három és fél év alatt ledolgoztam magam beosztott kutatóvá, de mielõtt kirúgtak volna, eljöttem. Mivel egy másik helyen az ígért labor nem indult be, itthon elfogyott körülöttem a levegõ. Ott álltam 43 évesen egzisztencia nélkül. Megpályáztam külföldön két állást: Leidenben és Dániában is fogadtak volna. Nagy szerencsémre az utóbbit választottam.
MN: Azóta sikerült együttmûködést kialakítania itteni kutatókkal?
VG: Nem igazán. Magyarországon csak Gödöllõn foglalkoznak klónozással. Nem mondom, hogy nem próbáltam, de amikor például a nagydoktori diplomám másolatát elküldtem az MTA-nak, azt a választ kaptam, hogy Dániában nincs ilyen fokozat, és ez tulajdonképpen PhD. Vagyis feltételezték rólam, hogy hazudok vagy tök hülye vagyok. Most ehhez mit szóljak? Sok magyar kutatót ismerek, aki külföldön dolgozik, és esze ágában sincs visszajönni Magyarországra, mert bárhol a világon több pozitív vissza-jelzést kap, mint otthonról.
Bogár Zsolt
mi a klónozás?
Tágabb értelemben ivartalan szaporodást jelent, ami a növényeknél, baktériumoknál, vírusoknál és egyes gerinctelen állatoknál normális formája a szaporodásnak. Lényege, hogy genetikailag azonos másolat jön létre. A növénytermesztésben mesterségesen is könnyen elõidézhetõ (pl. dugványozás), a magasabb rendû állatoknál jóval bonyolultabb feladat. 1997-ben az edinburghi Roslin Intézetben Dolly birka úgy készült, hogy egy juh petesejtjébõl eltávolították a genetikai állományt rejtõ sejtmagot, a petesejtet egy másik egyedbõl származó testi sejttel egyesítették, és azt ültették be az anyaméhbe.
