A Facehunter néven is ismert 34 éves, svájci születésű egykori reklámügynökségi alkalmazott napjaink utcai divatjának egyik igazodási pontja, már-már orákuluma. Fotóblogja (facehunter.blogspot.com) és honlapja (yvanrodic.com) havonta több mint másfél millió kattintást generál. A menőség csúcsa, ha valakit ő fényképez le. Mellesleg világmárkák foglalkoztatják, legutóbb az Armani kérte fel, hogy forgasson napszemüvegeihez reklámfilmet.
*
Magyar Narancs: Hogyan lett belőled "streetfashion orákulum"?
Yvan Rodic: Orákulumnak nem mondanám magam, de tény, hogy meglepően sokan figyelnek arra, amit csinálok. Viszont nem én vagyok az, aki megmondja a tutit. Én csupán megmutatom, hogy nekem mi tetszik. Hogy ennek ekkora hatása van, az számomra is megdöbbentő. 2005 karácsonyára kaptam egy digitális fényképezőgépet - ne valami csúcsgépre gondolj, egyszerű automata Fuji volt. Elkezdtem fényképezgetni a nekem tetsző, szimpatikus emberpéldányokat az utcán, és hogy legyen a fotóknak valami értelmük, feltöltöttem őket egy blogra. Fogalmam sem volt, hogy hányan nézik a blogot, és kik lehetnek azok. Gondoltam, az alkalmi modellek és az ismerőseik biztosan. Egyszer aztán megkerestek a men.style.com-tól, hogy fotózzam számukra a 2006-os Fashion Weeket New Yorkban. Bumm! Hirtelen elkezdett körülöttem forogni a világ. Fel is mondtam a munkahelyemen, azóta csak ennek és ebből élek.
MN: Megtudtad, hogy miért pont téged választottak?
YR: Csak sejtem. Talán jó szemem van meglátni azt, amire mások is kíváncsiak. De abban biztos vagyok, hogy ha nem lenne internet, akkor mi most nem beszélgetnénk, sőt azt is kétlem, hogy a divattal foglalkoznék, mert előtte közöm nem volt hozzá. Az biztos, hogy jókor voltam jó helyen. Épp akkor kezdődött a blogolás, és senki sem tudta még, mi lesz ebből. Aztán az évtized végére egyre fontosabb tényezővé váltak a bloggerek, a nagy márkák is egyre többet adtak a véleményükre - most csak a divatblogokról beszélek, de ez igaz más típusúakra is. Közhely, de tény, hogy az internet rengeteg dolgot, amit egészen addig csak az elit művelhetett, demokratizált. Azelőtt a magasban működött a rendszer, valahol odafent kitalálták, aztán bemutatták, végül eladták. Ma már nem így működik a világ. Alternatív csatornák alakultak ki, és kölcsönös a kommunikáció. Az internet mindent megváltoztatott. Nagyszüleink identitását leginkább születési helyük és a családjuk befolyásolta, szinte semennyi lehetőségük nem volt "kitalálni" magukat. Szüleink generációja már bandákba verődött, voltak a rockerek, a modok, a jampik, a hippik, később a punkok. 'k úgy beszéltek, úgy ettek, úgy ittak, úgy éltek, mint a csoport többi tagja, ma pedig itt az internetgeneráció, ahol mindenki egyedi akar lenni. Legalábbis sokan. Elképesztő formációkkal szoktam találkozni. Múltkor leszólítottam egy japán lányt, akin nercbunda volt, nagy piros szemüveg, csíkos térdharisnya, fűzős bakancs, szalmakalap, kezében meg a Miki egér fejét formázó műanyag neszesszer.
MN: Jól nézhetett ki.
YR: Jól, bizony! Egy komplett kollázst hordott magán, olyat, amilyen legfeljebb a divattervezők rémálmaiban fordul elő, de mégis klassz volt. Neki jól állt, és ez a lényeg. Most mindenki önmaga lehet. Megszerkesztheted önmagad. Mint a zenében, ahol már nem bolti cédét hallgatsz, nem egy stílus szól elejétől végig, hanem te válogatod össze az mp3-lejátszód tartalmát. De vigyázz, mert csak márkát vehetsz, stílust nem! Az egyéniség egyre kevésbé függ a földrajzi helytől, és bár még mindig látványos a különbség egy menő New York-i és mondjuk egy menő vlagyivosztoki között, de a divat egyre kevésbé centralizált, és lehet, hogy egyszer majd a szomszéd csaj mondja majd meg a világnak, mi az aktuális hype. Amúgy ez utóbbi nem is a jövő, hanem inkább már a jelen, hiszen amióta benne vagyok ebben a világban, rengeteg "senki" lett "valaki", csakis a blogjának köszönhetően. Bár azt szoktam mondogatni, hogy ne azért blogolj, hogy híres és gazdag legyél, de ez az opció sem lehetetlen. Az is tény, hogy a nyomtatott divatlapok helyét is átvette az internet, szerintem a nyomtatott világnak immár vége.
MN: Neked is jelent meg könyved.
YR: Most megfogtál, tényleg írtam egy könyvet, de nem az én ötletem volt. Csak rábólintottam, mert megértem, hogy valaki tárgyakat, például könyveket akar birtokolni. Ez egyfajta fetisizmus.
MN: Mi a munkamódszered?
YR: Utazgatok a világban, sétálok az utcán, aztán aki megtetszik, azt leszólítom. Elmondom neki, ki vagyok, és mit akarok, és ha ő is szeretné, és van elég ideje, akkor elsétálunk egy olyan helyszínre, ahol jók a fényviszonyok. Nagyjából ennyi.
MN: Ilyen egyszerű?
YR: Igen.
MN: És senki sem mond nemet?
YR: Nem szoktak, bár van, aki szégyenlősebb, de ő is rábeszélhető. A legnehezebb a muszlim országokban volt. Ott a lányok általában ki akarják kérni az apjuk vagy a barátjuk engedélyét. Meg Izraelben, ott úgy látszik, a fényképezőgép valamiféle fegyvernek látszó tárgy.
MN: Budapesten is fotózol?
Még csak most érkeztem (az interjú szeptember 6-án készült - a szerk.), és nem lesz rá sok időm, mert csak két napig vagyok itt, de azért igyekszem.
Kiss Barnabás
(Rodic budapesti képei azóta már megtekinthetők a honlapján.)
