A "hagyományos" környezetszennyezés mellett az elmúlt években a hang- és fényszennyezés fogalma is megjelent, bár a kifejezések még kissé ismeretlenül csengenek. Valljuk be, elsõ hallásra mindkettõ félrevezetõnek és pontatlannak tûnik: bármennyire is zavaró egy rádiót bömböltetõ szomszéd vagy egy erõs fényû éjszakai lámpa, nem ugyanúgy okoznak kárt, mint ha valaki beleönt száz liter gázolajat a patak-ba, és kipusztul az egész élõvilág. Elsõ pillantásra inkább az emberi együttélés megszokott, hétköznapi nehézségeirõl van szó, amit egyesek új szavakkal szeretnének drámai színben feltüntetni. A múlt szerdán tartott elsõ magyar fényszennyezési konferencia elõadói, csillagászok, természetvédõk, világítástechnikusok és urbanisztikai szakemberek viszont éppen azt akarták bizonyítani, hogy a világunkat elöntõ fény a szó szoros értelmében gyilkol, éppúgy, mint a gyárak füstje.
A világûrbõl készült felvételek hátborzongató pontossággal rajzolják ki a fejlett világ kiterjedését: Európa, Észak-Amerika, Japán és Kína partvidéke fényárban úszik, a Föld többi részére viszont sötétség borul, melyben alig pislog néhány nagyváros lámpása, Afrika és Ázsia szívében pedig egyetlen fénypont se látszik. Az egyre jobb világítóeszközöknek köszönhetõen ma már távol tudjuk tartani magunktól az éjszakát: a világosodás a kutatási eredmények szerint rövid távon, például 1992 és 1999 között is jelentõs, 2025-re pedig oda vezet, hogy Európából már csak a bolygókat és néhány nagyon fényes csillagot lehet majd látni.
Régóta ismert jelenség, hogy az obszervatóriumoknak idõvel el kell költözniük a nagyvárosok közelébõl, gondoljunk csak a múzeummá alakított Greenwichre vagy arra, hogy a magyar csillagászok is a Mátra csúcsáról, Piszkéstetõrõl figyelik az eget. A modern túlvilágítás ellen azonban már nem lehet így védekezni: az ég általános háttérvilágossága növekszik meg olyan mértékben, hogy a csillagok a legsötétebb vidéki zugokban is elhalványodnak. Kolláth Zoltán csillagász szerint ma Magyarországon a Zselicben a legtisztább az égbolt, de ha a jelenlegi tendenciák folytatódnak, néhány évtizeden belül sehonnan sem lehet majd megfigyeléseket végezni. Piszkéstetõn már most is súlyos gondokat okoz a környezõ falvak közvilágítása, és egy komolyabb méréshez meg kell szervezni a lámpák leoltását.
Bár a biztonságos, fényes utcákért az emberek többsége valószínûleg gond nélkül feláldozná az egész magyar csillagászszakmát, a tudós szerint a veszteség ennél jóval nagyobb. A csillagos ég látványa mélyen hozzátartozik az európai kultúra örökségéhez, az egyes csillagképekhez õsi mondák és hiedelmek fûzõdnek, és bizonyára szegényebb lesz a világunk a Göncölszekér és a Tejút nélkül, bár az irodalmi leírásokhoz képest a valóságban tapasztalható csillagfények mindig is gyanúsan jelentéktelennek tûntek. A csillagász szerint aki igazi éjszakai égboltot szeretne látni, annak már ma is Közép-Ázsiába kell utaznia.
A kulturális veszteség mellett a modern élettel járó túlzott éjszakai világosság az élõvilágot is veszélyezteti. A soksertéjû tengeri gyûrûsférgek például összezavarodnak a parti fényektõl, elveszetten kóvályognak, és végül utódnemzés nélkül elpusztulnak - ezt a szörnyûséget teljes mélységében valószínûleg csak egy ökológus élheti át, a kisteknõsök esetében azonban már többeknek elszorul a szívük, és kampányokat indítanak a megmentésükért. A legnagyobb - észrevehetetlen - veszélyt a nagyarányú rovarpusztulás okozza. Ezért természetesen sok más tényezõ is felelõs, elsõsorban az erõs permetezõszerek és a monokultúrás növénytermesztés, de a fénycsapdaként mûködõ reklámtáblák, parkoló- és utcai lámpák is nagyon súlyos pusztítást végeznek az állományukban. A kár nagyságrendjérõl keveset lehet tudni, de az Egyesült Államokban napi 85 millió példányra becsülik a fények áldozatait. Mivel a rovaroknak alapvetõ jelentõségük van a táplálko-zási láncban, számuk csökkenése az ökológiai rendszer általános egyensúlyvesztéséhez vezethet. Ráadásul egy evolúciós szempontból teljesen értelmetlen szelekciót végzünk: speciálisan az éjszaka repülõ fajokat irtjuk ki.
A fényszennyezés legdrámaibb bizonyítékát az a több száz hullából álló madármozaik jelenti, melyet egy torontói toronyház alatt gyûjtöttek össze az állatvédõk. Amerikában évente összesen 4-5 millió énekesmadár pusztul el így, vagyis a vándorló populációk szabályosan megtizedelõdnek. Bár kivilágított felhõkarcolóink nincsenek, a szaporodó mobil- és adótornyok nálunk is hasonló irtást végeznek, amit ráadásul a fények okos megválasztásával mérsékelni lehetne. Halmos Gergõ ornitológus szerint még jelentõsebbek a nem ennyire nyilvánvaló veszélyek: egy holland kutatás során például az derült ki, hogy egy kivilágított új autóút teljesen tönkretette a nagy godák védett és ezért érintetlenül hagyott fészkelõhelyét, mivel a madarak elmenekültek a megváltozott környékrõl. Egy olasz reptérbõvítéshez készült hatástanulmány szerint a költõzõ madarak a fények miatt rossz pihenõhelyekre szállnak le, elvesztik a tájékozódási képességüket és csökkennek a túlélési esélyeik. Ráadásul a madarak viselkedése is megváltozik: az angol városi vörösbegyek például végigdalolják az éjszakákat, de már Debrecenben is feltûnt néhány éjjel fütyülõ feketerigó.
A káros hatások számbavétele mellett a fõ kérdés természetesen az, lehet-e valamit tenni, eltekintve néhány élõhely védelmétõl. Az ökológusok és a csillagászok nyilvánvalóan egy hasonló figyelemfelhívó kampánnyal próbálkoznak, mint negyven-ötven évvel ezelõtt a klasszikus környezetszennyezés jelentkezésekor, és szívesen emlegetik a fényszennyezés témájára valamiért nagyon ráharapó olaszok kezdeményezését, hogy az ENSZ nyilvánítsa az éjszakai égbolt látványát az Antarktiszhoz hasonlóan az emberiség közös, védendõ kulturális örökségévé. Lombardia tartomány példamutató szabályozást alkotott a fényszennyezés ellen, amit a magyar önkormányzatok is átvehetnének helyi rendeletek formájában - ez a közvilágítás költségeit is csökkentené, és racionálisabb energiagazdálkodást tenne lehetõvé.
A fényszennyezés elleni harc ennek ellenére sziszifuszinak tûnik, és nem csak azért, mert a problémát Magyarországon még szinte senki nem hajlandó komolyan venni.
Aradi Csaba, a Hortobágyi Nemzeti Park igazgatója elmondta, hogy a park vezetése állandóan küzd azért, hogy éjszakára kapcsolják le a területükön lévõ telepek világítását - a majorságok tulajdonosai viszont ragaszkodnának a fényekhez. A meghívott debreceni városüzemeltetési hivatalnok is arról számolt be, hogy az önkormányzatnak törvényi kötelezettsége a városi közvilágítás fejlesztése, és ez a lakosság részé-rõl is nagyon erõs elvárás. A fény ugyanis az emberek számára a biztonságot, a védettséget és a kultúrát jelenti. Olyan õsi, pozitív érzelmi kötõdések élnek vele kapcsolatban, amit balsorsú éjjeli lepkék halála nem változtathat meg. Egy igazi város - egy világváros - fényárban úszik, mûemlékei díszkivilágításban fürdenek, üzletei csillognak, és már messzirõl meglátjuk a fölé boruló fénykupolát. A konferencián elhangzott, hogy legyen más a fények szabályozása rurális környezetben, de végsõ soron nem csodálkozhatunk rajta, hogy a mátraszentimreiek a saját kis világukat ugyanúgy ki szeretnék világítani, mint a budapestiek. A világítástechnikai eszközök áttervezésével vagy a felfelé is sugárzó gömblámpák mellõzésével bizonyára jelentõs részeredményeket lehet elérni, összességében azonban a fény mennyi-sége továbbra is növekedni fog. Vajon a csillagos ég elvesztése is a civilizáció ára?
Zsuppán András
