Magyar Narancs: Mi tartott annak idején a vívóteremben?
Nagy Tímea: Az első évben kettéosztották a csoportot, az egyikbe a tehetségeseket sorolták, a másikba azokat, akiket azért tartottak, mert fizették a tagdíjat. Én az utóbbiakhoz kerültem. Akkor jött belém valamilyen plusz, ami a mai napig bennem van: bebizonyítom, hogy igenis a jobbak közé tartozom. Ha háromtól négyig tartott az edzés, akkor én fél háromtól ötig csináltam. Az akkori mesterem, Sima István felfigyelt erre - bár dundi és lassú vagyok, mégis jó alany. Elkezdett többet foglalkozni velem. Abszolút neki köszönhetem, hogy ott maradtam. Kerülhettem volna olyan edzőhöz is, aki mondjuk üti a lábamat, vagy elkezd cikizni, és akkor biztos eljövök. Párbajtőrözni '89-ben kezdtem, akkor léptem át a juniorból a felnőttbe - a felnőtt tőrmezőny akkor nagyon kiegyensúlyozott volt, nehéz lett volna bekerülni a válogatottba. A mesterem azt mondta, a párbajtőr az alkatomhoz is jobban passzol, az nem ez a gyors mozgás, és a hosszúságomat is jobban ki tudom használni.
MN: Melyik fegyvernemhez mire van szükség?
NT: A kardhoz kell a legnagyobb fizikai erő, mert az a leggyorsabb. A párbajtőrhöz kell a legnagyobb koncentráció, a legnagyobb türelem, hiszen ott az egész testfelületre kell figyelni. A tőrnél meg az az idegölő, hogy a zsűri dönti el, hogy én mit csináltam.
MN: Miért pont Elek Ilona fényképe van a falon?
NT: Annyira fantasztikus nőnek tartom, és nem amiatt, amit elért, hanem mert tök jó fej lehetett. Bár sosem beszéltem vele, de elnézve a régi fényképeket, valahogy ez van bennem, hogy vagány nő volt. És mostanában Csibi néninek hívnak engem is - ez volt az ő beceneve. Õ is két olimpiát nyert. A képet Móna Istvántól (olimpiai bajnok öttusázó - S. A.) kaptam, ő mondta, hogy tegyem ki a falra, és amikor kondizom vagy nehezen megyek edzésre, akkor nézzek rá és mondjam azt, hogy "ha te megcsináltad, Csibi néni, akkor én is megcsinálom".
MN: Mikor kell megtámasztani téged?
NT: Amikor nem megy a vívás, vagy amikor kívülről bántanak és azt mondják, mi a fenét akarok én három gyerekkel, miért jövök viszsza, miért nem maradok otthon és nevelem őket? István volt az, aki szponzort szerzett, hogy anyagilag is rendben legyek, ő egyezteti a versenynaptáramat a mesteremmel is. Rengeteg munkát levesz a vállamról. Velem utazik a versenyekre, nem vár és nem is kap honoráriumot, maximum két puszit és egy köszönömöt.
MN: Alakít?
NT: Igen. Hogy hagyjuk már, hogy a nők magas sarkúban járnak, attól még nem lesz csinos és kívánatos senki. De a fejmosást is megkapom, ha mondjuk nem a megfelelő öltözékben jelenek meg a Parlamentben: "Öreg, ez nem lazaság, ez neveletlenség." Lassan 15-16 éve tart ez a kapcsolat, ami azért nem mindig van a topon. ' helyrerak, én megsértődöm, és akkor van egy kis mosolyszünet.
MN: Mikor kell helyretennie?
NT: Ha valakit elkezdek bántani, okkal vagy ok nélkül. Ha a mesteremmel összeveszek, akkor is Istvánnak mondom el, hogy ez nem teljesen komplett. ' meg azt feleli, olyannyira komplett, hogy pontosan tudja, mit akar veled, és egyáltalán nem biztos, hogy téged mindig simogatni kell. Lehet, hogy haza kell zavarni az edzésről.
MN: Egy kétszeres olimpiai bajnokot?
NT: Simán. Ahogy Tatán meg is történt. Csak nem mentem haza. Elkezdtem hisztizni, hogy korábban kezdődjön az edzés, mert este fél 7-kor lesz vége, nekem pedig 7-kor, de legkésőbb fél 8-kor fürdetnem kell. Ha félkor van vége, legkorábban fél után öt perccel indulok el Tatáról, megszakadok, és 180-nal sem érek haza időben. Kérdeztem, nem lehetne-e fél órával előbb kezdeni, és akkor csak 160-nal kellene mennem? Szó sem lehet róla, és ha neked így nem jó, akkor haza is lehet menni. Bőgtem, kiborultam.
MN: A gyerekeid hogy kezelik, hogy a mami olimpiai bajnok?
NT: Nem szeretném, ha az eredményességem bármilyen szemé-lyiségtorzuláshoz vezetne náluk. Amikor Csenge elsős volt, egyszer csak azt láttam, hogy megfogott egy stósz aláíratott fényképet, és vitte be a suliba. Kérdeztem, mit csinál velük. "Osztogatom." Osztogatod? Minek? Ez nem így megy. De mondja, hogy ő büszke rám. És akkor elmagyaráztam neki, hogy a Kriszti anyukája nagyon jól főz, a mama meg nem tud főzni. A Zoli anyukája betegeket gyógyít, ami sokkal nagyobb dolog annál, amit a mama csinál. És akkor ezt megértette, és most, amikor a torinói vb után a férjem vitte iskolába, azt mondta, tudom, papa, nem mondjuk senkinek, hogy a mami megnyerte a vb-t, mert a Kriszta anyukája sokkal jobb babgulyást tud főzni, mint a mami, és az sokkal nagyobb dolog.
MN: Te mit hoztál otthonról?
NT: Hogy nálunk a karácsony és a családi összejövetelek szent dolgok, abban nem engedünk változást. A férjemmel nagyon külön-bözünk az élethez való hozzá-állásban. Ilyen a karácsony, hogy én vallásos vagyok, ő ateista - bár keresztényibb életet él, mint sokan, akik a mellüket verik. Politikában sem értünk egyet. De a "nagy" dolgokban egyezünk: tisztességesek vagyunk mindketten. A vallásosságot a szüleimtől és a nagymamámtól kaptam. Nem úgy kell elképzelni, hogy mindennap templomba járó keresztény ember vagyok. Nem egy bigott valaki vagyok, nem úgy élek, hogy Isten igéjét hirdetem, vagy hogy nem fontos a pénz például. Igenis fontos, mert tudom, hogy a három gyerekemnek lakás kell, vagy minél több helyre szeretném elvinni őket, vagy számítógépet szeretnék venni nekik. Régen jártam gyülekezetbe, és pont azért hagytam abba, mert olyan dolgokat mondtak, amiket én nem voltam hajlandó elfogadni. Nem voltam hajlandó például lemondani a metálzenéről. Azt mondták, egy keresztény fiatal nem járhat ilyen helyekre, én meg azt, hogy igenis járok, mert ez egyáltalán nem függ össze azzal, hogy hiszek-e Istenben vagy sem.
MN: A hited verseny közben is segít?
NT: Ez nem egy megfogható valami. Nem imádkozom verseny közben. De amikor van egy eredményem, akkor azt gondolom, hogy azt nem én, hanem mi értük el. Hogy azt valamiért kaptam.
MN: A sydneyi, az athéni olimpiai aranyat, vagy most ezt a vb-győzelmet is "valamiért kaptad"?
NT: Ez Sydneyvel és Athénnal kapcsolatban is igaz, de ez a vb-győzelem kicsit beleköpött a levesbe, ezt nem tudom megmagyarázni. Csanád fiam most másfél éves. A születése után volt egy nagyon nehéz időszakom, amikor a férjem majdnem meghalt. Kapott egy tüdőembóliát, és az utolsó utáni pillanatban került kórházba, már nem is jósoltak sok jót az orvosok neki. Csanád akkor volt két és fél hónapos, sok anyatejet nem kapott, mert egy fél óra alatt elapadt a tejem. Aztán minden jól végződött: él a férjem. Másfél-két hónapig volt kórházban, akkor úgy éltem, mint egy robot. Semmilyen érzelem nem volt rajtam, négy órát aludtam egy nap, állandóan a kórházban voltam és az orvossal beszéltem, Csengét iskolába, Lucát oviba vittem, Csanád háromóránként evett volna, de tápszert kellett adni neki. Nem volt jó időszak. Azért nem is nagyon tudok visszaemlékezni rá, mert szinte eszméletlen állapot volt nekem is. Fel volt írva, mit kell csinálnom, és csináltam. De még sírni sem tudtam, mert arra sem volt időm. Szerencsére. És sajnos. Decemberben kezdtem el igazából keményen melózni. És mi van most? Október, tehát nálam százszor többet dolgozott mindenki. Ha az edzésmunkát nézzük. Ha viszont a másik részét vesszük, akkor meg kizárt, hogy nálam jobban pörgött volna bárki. Úgyhogy most felborult minden olyan elméletem, amit idáig felállítottam. Ha az ember sokat vállal, akkor azért előbb-utóbb meg fogja kapni a "megérdemelt jutalmát". Ezt most nem érzem.
MN: Atlantáért nem vállaltál eleget?
NT: '96-ban azt mondták, nem is kell kimennem Atlantába, mert simán megnyerem az olimpiát. És tényleg olyan évem volt, hogy amelyik versenyen elindultam, ott nyertem. Én is elhittem magamról, hogy ha tíz versenyből tízet nyerek, akkor miért pont az olimpia ne jönne össze. Csak 5. lettem, és összedőlt a világ. Abban az évben államvizsgáztam, abba akartam hagyni a sportot, elkezdtem dolgozni az óvodában gyógypedagógusként. De egy kezdő gyógypedagógus nem keres sokat. Visszamentem sportolni. Egyszer Tatán, az edzőtáborban véletlenül mellém ült Vura Márta sportpszichológus, és elkezdtünk dumálni. Gondoltam, milyen jó fej ez a nő, pozitívan áll mindenhez, még annak is örül, hogy hideg a kaja, mert legalább nem égetjük meg a nyelvünket. Elkezdtem járogatni hozzá, és ma már benne van a mindennapjaimban. Most például tök jó, hogy Csanád sír, mert fölvehetem és megdögönyözhetem.
MN: És Atlantával kapcsolatban mire jutottatok?
NT: Nem volt meg bennem az alázat az ellenfeleim iránt. Nagyképűen, túl magabiztosan versenyeztem. Aztán Márta elmagyarázta, hogy működik ez. Amikor az adrenalin fölmegy, bejön egy gátló tényező: elképzeled, hogy hú, amikor megnyerem, akkor a sisakomat majd így dobom el, a pengét pedig így tartom majd, és ez micsoda jó póz lesz! Most is, amikor a döntőben 14-11-re vezettem, jött ez az érzés, hogy megnyertem. Pedig nem nyertem még meg. Ha nem is simán, de behozható ez az előny. A pszichológusnak kell megtanítania, hogy ezt a bizonyos érzést, amit rohadt nehéz leküzdeni, viszszaszorítsd az ajtó mögé. "Öreg, te még nem vagy itt, amikor beadtam az ötödik tust, akkor jöhetsz ki." Vagy hogy ne adjam föl, amikor vezetnek ellenem 14-11-re, mert igenis meg tudom fordítani.
MN: Hogy nyomod vissza?
NT: Nehéz elmondani, én is nyolc évig tanultam. Ha azt mondom, hogy jön a gondolat és én elengedem, az így nagyon könnyűnek tűnik. Úgy kell elképzelni, hogy mondjuk fogyókúrázom és nagyon éhes vagyok, de azt mondom magamnak, á, nem is vagyok éhes. Túrót nem, korog a gyomrom. De ha megtanulja az ember, hogy ezt hogyan kell lezárni, tényleg nem lesz éhes.
MN: Tulajdonképpen Vura Mártának köszönhetően maradtál?
NT: Is. Atlanta után sokan bántottak, mindenki azt mondta, hagyjam abba, nem érdemes tovább csinálnom. A legmélyebb gödörben voltam. Az akkori edzőm, Udvarhelyi Gábor volt az egyetlen, aki nyújtotta a kezét. Gyere, kezdjük újra az egészet, mert tudom, hogy te vagy az egyik legjobb vívó a világon. Nagy érdeme van abban, hogy még ma is vívok, és hogy Sydneyben nyerni tudtam. És közben férjhez mentem, megszületett Csenge, tehát az életem nagyon megváltozott. Ami addig a legfontosabb volt, az a toplista 5. helyére került.
MN: Sydney?
NT: Reggel ébreszteni kellett, nem keltem föl magamtól, ami jó előjel, azt jelenti, mélyen tudtál aludni, nem járt az agyad egész éjjel. Amikor köszöntem a mesteremnek, ásítottam egyet, olyan álmos voltam. ' meg teljesen kiborult, hogy ásítozom az olimpia napján. Egész nap ezzel cikizett. Mondott valamit a pihenőben, és közben ásítozott. Amikor Flessellel vívtam a kettőbe jutásért, és vezetett ellenem 6-3-ra, csak annyit mondott: "Csak a szíveddel tudod megverni." Ez valószínűleg azt jelentette, hogy nem voltam elég agresszív, túlságosan meg voltam illetődve a verseny miatt. Aztán sikerült.
MN: Katarzis?
NT: Ha hasonlítani akarnám, olyan, mint amikor megszületik a gyereked. Rettegtél, féltél, vártál, jaj, istenem, mi fog történni, minden rendben legyen, csak egészséges legyen. Ne égjek be edzésen, ne égjek be versenyen, beadtad az utolsó tust, megszületett a gyerek - hú, basszus, megvan! A gyerekeknél persze százszor nagyobb ez az öröm, és ott meg is marad, a vívásban meg történelem lesz, elhalványul. Jó, hogy megvolt, de megy tovább az élet.
MN: A második is ilyen volt?
NT: Sydney az örömöt tekintve nagyobb volt, mint Athén. Az volt az a várva várt valami. Ha Athén nem lett volna, én már akkor is elértem azt, amiért dolgoztam. Úgy gondoltam, megnyertem azt, ami nekem fontos volt. Utána kiderült, ez nemcsak nekem volt fontos, hanem Magyarországnak is. És ez volt fantasztikus Athénban, hogy amikor megnyertem, akkor olyan volt, mintha egész Magyarország velem örült volna.
MN: Athénra már Kulcsár Győzővel készültél. Hogyan lehet kezelni, hogy egy négyszeres olimpiai bajnok a mestered?
NT: Nagyon hülye érzés. De közben meg nagyon nagy tisztelet is övezi. Teljesen más a kapcsolatunk. Udvarhelyivel bensőségesebb volt, neki azt is elmondtam, ha letörött a körmöm, ha szoláriumoztam, ha beteg volt a gyerek és folyt az orra. Kulcsárral semmi ilyet nem közlök, vele szakmázunk és zrikáljuk egymást. Most a vb-n megkérdezte, hogy mit kérek, ha nem kapok lábszúrást? Mondtam, azt, hogy tegezhessem. Nem kis kérés, de jó. És mi van akkor, ha kapsz? Akkor minden lábszúrás után adok egy pezsgőt. Papírom van róla, hogy tegezhetem. Pontosabban borom és poharam, mert pertut ittunk. Ez a tegezés egyelőre nehézkes, nem áll rá a szám, de rohadjak meg, ha nem fogom tegezni. Csak nagyon nehéz, mert tényleg hihetetlen tisztelet van bennem iránta. De az nagyon jó, hogy senki más nem tegezheti, csak én. Amikor leültünk a vívókkal, egy kis csendet kértem, és megkérdeztem: "Na, mester, akkor adsz nekem egy iskolát holnap?" Vagy volt most Tatán egy fogadás, ahol beszédet mondtam az olimpikonoknak. Iszonyúan izgultam, és el is mondtam, hogy tudom, sokkal szebb beszédet érdemelnének, de nagyon ideges vagyok, és mindenkit szeretettel köszöntök, csókolom, viszont ha már itt vagyok, engedjék meg, hogy elmondjam, tegezhetem Kulcsár Győzőt. "Köszöntelek, mester", mire ő a nyakánál hadonászott, hogy "kinyírlak". Végül azzal zártam, hogy ennél jobb alkalmat nem találhatok arra, hogy megköszönjem, hogy a tanítványod lehetek. Másképp hogyan köszönhetném meg, hogy olimpiai és világbajnok lettem mellette? Hívjam meg egy vacsorára?
MN: Van olyan, amit ellesnél tőle, de nem megy?
NT: Van egy olyan védése, amit képtelen vagyok megkerülni. Álmatlan éjszakáim vannak ettől - hogy a fenébe létezik ez! ' meg teli képpel röhög, mikor látja, hogy megőrülök. Mondtam neki egyszer, hogy mester, én addig nem fogom abbahagyni a vívást, amíg ezt nem tudom megkerülni. Mire azt felelte, ó, akkor Londonra is megvan a csapat.
MN: Neked van olyan mozdulatsorod, amire utólag azt mondod, nem tudod, honnan jött?
NT: Egyetlenegy. Amikor az athéni olimpián a kettőbe jutásért a francia Nisimával vívtam, 14-14 volt az állás, egy perc volt vissza, hosszabbítás, és egy fless támadást indítottam. Életemben nem flesseltem. Abban a pillanatban, amikor el mertem engedni, valami beláthatatlan önbizalomnak kellett bennem lennie. A lelátó hatalmasat hördült, a kivitelezés tökéletes volt. Emlékszem, jöttem vissza, és a mesterem fogta a fejét, hogy mit csináltam, megőrültem-e, hogy mertem ezt? Két év eltelt azóta, de egyetlen olyan mozdulatom sem volt, mint az ott.
MN: Két megnyert olimpia után miért nyilatkozod azt, hogy Laura Flessel-Colovic a világ legjobb párbajtőrözője?
NT: Legyőztem, és az neki pont elég rossz. Nekem nem esik le a gyűrű az ujjamról. Tényleg nagyon nagy vívónak tartom, legyen ő a világ legjobb vívója, én nem akarok az lenni. Én csak meg szeretném nyerni a versenyt. Nem szeretem még pluszban megalázni az ellenfelet. Nekem elég, hogy legyőztem, nem akarom az arcába ordítani, hogy én vagyok a király, te pedig egy senki. Sosem tudnék ilyet csinálni, kezet fogok vele, és legszívesebben minél előbb lejönnék a pástról, hogy ne kelljen neki még tovább átélni ezt az érzést.
MN: És ha a te arcodba üvöltenek?
NT: Megsajnálom. "Te olyan hülye vagy, neked ez jó?" - ezt gondolom. Persze könnyű két olimpiai arannyal azt mondani, hogy sajnállak, mert kaptam annyi boldogságot az élettől, hogy sajnálhatom az ellenfelet. Meg 36 évesen azért már tudod, hogy nem az az alap, hogy nyersz-e olimpiát vagy vb-t. Sokkal fontosabb, hogy Csenge lányom 90 százalékos felmérőt ír, vagy hogy a Lucának fölszakadt a körme.
MN: Mi az, amit te tudsz nagyon a páston?
NT: Azt mondják, nekem nagyon hosszú a kitörésem. Van egy távolság, amin belül az embernek figyelnie kell, és amiből kilépve már biztonságban van, mert nem éri el a másik. Nálam ezt a távolságot nagyon nehéz felmérni, mert nekem egy fél méterrel hosszabb a kitörésem, mint általában a vívóké, és ezt nagyon sokszor kihasználom. Látom, hogy nyugodt az ellenfél, mert úgy érzi, nincs távolságon belül, de én tudom, hogy ott még elérem. Erre készülök, nyújtok, hosszít a mester folyamatosan.
MN: A folytatást hogy képzeled?
NT: Ha kijutok Pekingbe, ott körvonalazódik a vége. És szeretnék még egy gyereket. Nagy sansz van arra, hogy főállású anya leszek. A vívástól nem szeretnék elszakadni, szívesen lennék bárkinek az edzőpartnere. De ha másképp nem kellek, akkor majd takarítom a vívótermet, csak hogy azt a szagot, azt az iszonyú büdösséget ne kelljen elveszítenem. Meg a zrikálásokat szeretném hallgatni. Ha csak egy órára naponta, az már nekem bőven elég.
