Valami még hiányzik. Talán tényleg a berni lesgólját kellett volna megadni, néhány perccel a vége előtt, megfordítva a meccset, ahogy Esterházy írja. A filmfelvételen ott állna Szepesi mikrofonja előtt az előre egyeztetett nyilatkozattal, mint '52-ben, az olimpiai győzelem után. A fényképen pedig Fritz Walter jönne jobbról, nyújtaná a kezét. Vagy talán már a nyolcvanas évek elején neki kellett volna adni a válogatottat; az ő szíve erősebb volt, mint Bozsiké. Mexikóban tudta volna, akkor épp mennyivel jobbak a szovjetek, hátrahúzódunk, bekkelünk, továbbjutunk. Persze talán ettől sem változik semmi, és ez is "csak egy" történet.
Halálhíre után nézem az interjúkat és az összefoglalókat, nem bírok egyet sem végighallgatni. Nem akarom látni, hallani, hogy miért győzhettek a németek, miért nem jött haza, ha jöhetett volna, hogy találkozott-e Rákosival és beszéltek-e. A mondat felénél kikapcsolom a tévét, leteszem az újságot. Talán az a baj ezekkel az unalomig ismételt történetekkel, a hat-hárommal és Di Stefanóval, hogy mindig hiányzik belőlük valami, nem zárulnak le önmagukban, utánuk inkább csak a szomorúság.
Vannak persze kerek legendák is. Talán a legszebb, ahogy a Real megveri az Eintrachtot a BEK-döntőben, azt végig bírom nézni. Nincs a kommentárban politika, nincs a képekbe kódolva semmilyen későbbi tragikus vereség, csak egy tiszta focimeccset nézek, hepienddel. Lassú tempóban játszanak a régi filmeken, de itt, ahogy elfut, látszik a sebessége, nem állíthatja meg senki. Száguldó őrnagy. Bejönnek a cselek, pontosak a passzok, ilyen lehetett '50 körül is a Honvédban, amikor számolatlanul rugdosta a gólokat. Talán akkor volt a legjobb, huszonhárom-huszonnégy évesen. Olyan visszanézni a mozdulatait, mint egy nagy színész halála után a fényképeket: igazából csak leírások vannak és legendák.
Nem volt labda, így hazafelé kaviccsal ... egyszer fogadásból a tizenhatosról ... aztán azt mondta Farkas Mihálynak ... a Békekongresszuson ott állt mellette Lukács György ... kimentünk a Lenin körút sarkára, ott adta el neki ... annyit hallott: Stefíííí, és a labda ... Ausztráliában egyszer George Besttel ... és sírt. Puskás. Alig tudtam elhinni.
Történetek egy hamiskás mosolyú, vagány kispesti srácról, aki maga lett a Csodacsatár. Aki a gólok után olyan őszintén lendítette magasba a két karját, ahogy azóta senki. Egyébként is: senki sem fog úgy mozogni a pályán, ahogy ő tudott. A mai csodákból mindent látunk, titkaikat naponta osztják meg újságírók százaival, legendáikat maguk írják. Pelé maga a futball, Puskás több volt annál. Talán csak egy hasonló jelenség van még rajta kívül: Cruyff, aki mindent megnyert, még többet elvesztett, és megvan benne a focihoz elengedhetetlen irracionalitás.
Az irracionális futballimádat az oka, hogy Puskáson nem fogott a kor - nem fogják együtt emlegetni Rákosival, Francóval, a görög katonai juntával vagy Pinochettel, holott mindegyik rendszerben ott volt ő is. Nem érdekelte a történelem, mert ő maga volt a történelem.
Volt aztán hely és idő, amikor legendáit szándékosan szürkítették. Születésem előtt csupán egy évvel hagyta abba a focit, mikor gyerek voltam mégis úgy hallgattak róla, mintha sohasem létezett volna. Csak sejtettük, milyen lehet ott ülni egy fényárban úszó stadionban valahol Nyugat-Európában, milyen a sztriptízbár a Sohóban, hogy gyorsul az Opel Kapitän. Puskás volt a világ, ami nem adatott meg nekünk. Egy nagy hiányjel. Kisgyerekként faggattam apámat: jó, de ki volt régen a legnagyobb futballista, Matthews vagy Bozsik? Mintha gyónna, úgy mondta: Puskás volt a legjobb. És én nem kérdeztem meg, hol van most Puskás. Nincs itt és kész. Igazából nem is tudom, milyen az, amikor tényleg itt van.
Huszonöt év telt el, míg nem járt itt, utána további huszonöt, amíg itt volt, de mégis mindig hiányzott. Elhallgattuk. Lehetetlen volt elhallgatni. '81-ben a stadionban mosolyogva néztem apámmal a hazatért pocakos embert. Öreg legenda, talán régen sem volt annyira jó, az ellenfelek sem lehettek olyan komolyak, egyébként meg miért nem ügyel jobban a testére. Aztán láttam, hogy apám nem mosolyog, arcán az áhítat.
Miközben féltünk a valóságtól, a legenda iránti áhítat megmaradt mindannyiunkban. Mindent rápakoltunk, ahogy ez nálunk a legendákkal szokás. Elneveztünk róla egy tönkrement stadiont. Kineveztük egy tönkrement válogatott élére. Beteg lett, de mi ezt már alig akartuk észrevenni. A leghíresebb magyarnak neveztük, kitüntettük, nevét imázskampányok élére biggyesztettük. Most meg nem maradt más, csak a legenda és a hiány.
"Záporoznak rám a szavak." Rég eldöntöttem, így kezdem majd a válaszomat a riporterek gyűrűjében a nagy kérdésre, milyen érzés világbajnoknak lenni. "Détári kiugratott, és éreztem, hogy Briegel nem ér már utol, aztán már nem gondoltam semmire, csak egyszerűen elrúgtam Schumacher mellett." Még a pályán állok, az Azték stadionban százezres tömeg ünnepel, nincs sok idő, futok a dísztribünhöz, integetve, boldogan. Páholyából feláll, kezet nyújt Helmut Kohl, aztán protokollarcával Losonczi Pál. Az aranyérem a nyakamban, könnyeken keresztül látom, ahogy Puskás Öcsi odalép hozzám, nem szól semmit, csak átölel. Lepereg előttünk az életünk.
