Tari Annamária

Kitaláljuk egymást

A home office és az online meetingek lélektanáról

Lélek

Nincs home office, vagyis otthon végzett munka online értekezletek nélkül. De nem mindenkinek megy flottul a csoportos kommunikáció a Zoomon meg a többi platformon. Az online tér átírhatja a határokat és a hierarchiákat, elérheti a munkahelyünkön megszokott érzelmi pozíciónk módosulását is, ami zavaróan hathat az énképünkre. Hogyan küzdjünk meg mindezzel s a belőle fakadó szorongással?

 

Másképp működik a kommunikáció a valós élethelyzetekben, mint az online térben. Amikor előttünk áll valaki vagy többekkel beszélünk egy térben, akkor tudattalanul is támaszkodunk mindazon információkra, amelyeket a nonverbális jelek közvetítenek. Tudjuk, vagy legalábbis van sejtésünk arról, hogy az illető mit gondol, hogyan érzi magát, hogyan viszonyul hozzánk. A közöttünk kialakuló érzelmek hívják életre azt a tudattalan interszubjektív teret, amelyben empátiánkkal és érzelmi intelligenciánkkal próbálunk tájékozódni, és támpontokat találni.

Egy másik arcunk

De milyen változások zajlanak bennünk és a csoportjainkban, amelyeknek online tagjai lettünk? Ne gondoljuk, hogy a megszokott offline szerepek és a csoportbeli „csípési sorrendek” egy az egyben áttevődnek az online térbe. Általában nem ez történik, mert az online kommunikációnak is vannak szabályai, jellemzői, amelyek módosítanak a realitásban megtanult ismereteinken. Elias Aboujaoude, a Stanford University egyik klinikai intézetének a vezetője a virtuális én kutatásával is foglalkozik. Könyvében, a 2011-ben megjelent Az e-személyiség veszélyes hatalma című műben azt írja, hogy az internet drámai eltolódást okoz az identitásban, viselkedésben; beleszól és átalakítja az otthoni életet, a párkapcsolatokat, a szülői képességeket és azt, hogy „kik vagyunk mi”. Az a mód, ahogy cselekszünk, interakcióba kerülünk, beszélünk, olvasunk, gondolkodunk, ahogy késztetéseket és célokat megtárgyalunk online, lényegesen különbözhet az offline jellemzőinktől.

Ezek az új vonások új énné, vagyis online személyiséggé állnak össze, s ez az online személyiség jellemzően inkább impulzív viselkedést, infantilis regressziót mutat. Érdemes visszanézni pár hónapnyi chat-, SMS- vagy e-mail-levelezésünket, és tiszta fejjel végiggondolni, mennyire önazonos a használt nyelvezetünk, az érzelmi kisugárzásunk azzal, amit a személyes helyzeteinkben jellemzőnek tartunk magunkra. Az eredmény sokszor az, hogy önmagunkat önazonosnak, saját online személyiségünk működését rendben lévőnek találjuk, míg másokat tolakodónak, idegesítőnek, modortalannak, modorosnak, olykor agresszívnak látunk. Több kutatás igazolja azt a tényt, hogy online közléseinknél magabiztosan arra gondolunk, teljesen egyértelműek és konzisztensek vagyunk, miközben a fogadó fél jóval kisebb arányban vélekedik így. Még barátok is félreérthetik egymás érzelmeit, hiába a megannyi emoji.

A gyorsabb az okosabb?

A közös képernyőt használó munkahelyi értekezleteken, megbeszéléseken sokszor nincs is tudomásunk arról, mennyire befolyásol minket ez a torzítás. A megszokott csoportszerepek megváltozhatnak, a gyors reagálású kolléga például könnyen lenyomhatja az online térben a lassú gondolkodót. Más kompetenciák értékelődhetnek fel és látszhatnak fontosnak, s ezek döntik el, ki marad le és ki csalódik. Ha tíz ember nézi egymást a platformon, a szemkontakus kimaradásával a saját fantáziánkkal fogjuk kitölteni a többiekről hiányzó fontos információkat. Mivel nincs interszubjektív tér, abban is bizonytalanok lehetünk, hogy egyáltalán milyen érzelmi viszonyban is vagyunk most a résztvevőkkel. Lehet-e viccelődni? Meddig lehet elmenni? Hol a határ a képernyőn – miközben ez a határ teljesen egyértelmű normális esetben, akkor, ha közös szobában vagyunk? Lehet-e csak hangban jelen lenni? Ki lehet-e lépni olykor? Vajon a kicsit unalmas felvezetők alatt ránézhetünk-e kedvenc híroldalunkra, lenyomhatunk-e egy gyors menetet a telefonunkon az idegbaj elleni játékunkból? Fel kell-e öltözni rendesen, vagy a főnökön is látszik, hogy otthoni trikóban van, és akkor másnak sem kell kiglancolnia magát?

A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Ha szeretné elolvasni, legyen ön is a Magyar Narancs előfizetője, vagy ha már előfizetett, jelentkezzen be!

Figyelmébe ajánljuk

Hurrá, itt a gyár!

Hollywood nincs jó bőrben. A Covid-járvány alatt a streamingszolgáltatók behozhatatlan előnyre tettek szert, egy rakás mozi zárt be, s az azóta is döglődő mozizási kedvet még lejjebb verte a jegyek és a popcorn egekbe szálló ára.

Profán papnők

Liane (Malou Khebizi), a fiatal influenszer vár. Kicsit úgy, mint Vladimir és Estragon: valamire, ami talán sosem jön el. A dél-franciaországi Fréjus-ben él munka nélküli anyjával és kiskamasz húgával, de másutt szeretne lenni és más szeretne lenni. A kiút talán egy reality show-ban rejlik: beküldött casting videója felkelti a producerek érdeklődését. Fiatal, éhes és ambiciózus, pont olyasvalaki, akit ez a médiagépezet keres. De a kezdeti biztatás után az ügy­nökség hallgat: Liane pedig úgy érzi, örökre Fréjus-ben ragad.

Vezető és Megvezető

Ha valaki megnézi a korabeli filmhíradókat, azt látja, hogy Hitlerért rajongtak a németek. És nem csak a németek. A múlt század harmincas éveinek a gazdasági válságból éppen csak kilábaló Európájában (korántsem csak térségünkben) sokan szerettek volna egy erőt felmutatni képes vezetőt, aki munkát ad, megélhetést, sőt jólétet, nemzeti öntudatot, egységet, nagyságot – és megnevezi azokat, akik miatt mindez hiányzik.

Viszonyítási pontok

Ez a színház ebben a formában a jövő évadtól nem létezik. Vidovszky György utolsó rendezése még betekintést enged színházigazgatói pályázatának azon fejezetébe, amelyben arról ír, hogyan és milyen módszerrel képzelte el ő és az alkotógárdája azt, hogy egy ifjúsági színház közösségi fórumként (is) működhet.

Kliséből játék

A produkció alkotói minimum két olyan elemmel is élnek, amelyek bármelyikére nagy valószínűséggel mondaná egy tapasztalt rendező, hogy „csak azt ne”. Az egyik ilyen a „színház a színházban”, ami könnyen a belterjesség érzetét kelti (ráadásul, túl sokszor láttuk már ezt a veszélyesen kézenfekvő megoldást), a másik pedig az úgynevezett „meztelenül rohangálás”, amit gyakran társítunk az amatőr előadásokhoz.

Hallják, hogy dübörgünk?

A megfelelően lezárt múlt nem szólhat vissza – ennyit gondolnak történelmünkről azok a politikai aktorok, akik országuk kacskaringós, rejtélyekben gazdag, ám forrásokban annál szegényebb előtörténetét ideológiai támaszként szeretnék használni ahhoz, hogy legitimálják jelenkori uralmi rendszerüket, amely leg­inkább valami korrupt autokrácia.

Próbaidő

Az eredetileg 2010-es kötet az első, amelyet a szerző halála óta kézbe vehettünk, immár egy lezárt, befejezett életmű felől olvasva. A mű megjelenésével a magyar nyelvű regénysorozat csaknem teljessé vált. Címe, története, egész miliője, bár az újrakezdés, újrakapcsolódás kérdéskörét járja körül, mégis mintha csak a szerzőt, vele együtt az életet, a lehetőségeket búcsúztatná.