Másképp működik a kommunikáció a valós élethelyzetekben, mint az online térben. Amikor előttünk áll valaki vagy többekkel beszélünk egy térben, akkor tudattalanul is támaszkodunk mindazon információkra, amelyeket a nonverbális jelek közvetítenek. Tudjuk, vagy legalábbis van sejtésünk arról, hogy az illető mit gondol, hogyan érzi magát, hogyan viszonyul hozzánk. A közöttünk kialakuló érzelmek hívják életre azt a tudattalan interszubjektív teret, amelyben empátiánkkal és érzelmi intelligenciánkkal próbálunk tájékozódni, és támpontokat találni.
Egy másik arcunk
De milyen változások zajlanak bennünk és a csoportjainkban, amelyeknek online tagjai lettünk? Ne gondoljuk, hogy a megszokott offline szerepek és a csoportbeli „csípési sorrendek” egy az egyben áttevődnek az online térbe. Általában nem ez történik, mert az online kommunikációnak is vannak szabályai, jellemzői, amelyek módosítanak a realitásban megtanult ismereteinken. Elias Aboujaoude, a Stanford University egyik klinikai intézetének a vezetője a virtuális én kutatásával is foglalkozik. Könyvében, a 2011-ben megjelent Az e-személyiség veszélyes hatalma című műben azt írja, hogy az internet drámai eltolódást okoz az identitásban, viselkedésben; beleszól és átalakítja az otthoni életet, a párkapcsolatokat, a szülői képességeket és azt, hogy „kik vagyunk mi”. Az a mód, ahogy cselekszünk, interakcióba kerülünk, beszélünk, olvasunk, gondolkodunk, ahogy késztetéseket és célokat megtárgyalunk online, lényegesen különbözhet az offline jellemzőinktől.
Ezek az új vonások új énné, vagyis online személyiséggé állnak össze, s ez az online személyiség jellemzően inkább impulzív viselkedést, infantilis regressziót mutat. Érdemes visszanézni pár hónapnyi chat-, SMS- vagy e-mail-levelezésünket, és tiszta fejjel végiggondolni, mennyire önazonos a használt nyelvezetünk, az érzelmi kisugárzásunk azzal, amit a személyes helyzeteinkben jellemzőnek tartunk magunkra. Az eredmény sokszor az, hogy önmagunkat önazonosnak, saját online személyiségünk működését rendben lévőnek találjuk, míg másokat tolakodónak, idegesítőnek, modortalannak, modorosnak, olykor agresszívnak látunk. Több kutatás igazolja azt a tényt, hogy online közléseinknél magabiztosan arra gondolunk, teljesen egyértelműek és konzisztensek vagyunk, miközben a fogadó fél jóval kisebb arányban vélekedik így. Még barátok is félreérthetik egymás érzelmeit, hiába a megannyi emoji.
A gyorsabb az okosabb?
A közös képernyőt használó munkahelyi értekezleteken, megbeszéléseken sokszor nincs is tudomásunk arról, mennyire befolyásol minket ez a torzítás. A megszokott csoportszerepek megváltozhatnak, a gyors reagálású kolléga például könnyen lenyomhatja az online térben a lassú gondolkodót. Más kompetenciák értékelődhetnek fel és látszhatnak fontosnak, s ezek döntik el, ki marad le és ki csalódik. Ha tíz ember nézi egymást a platformon, a szemkontakus kimaradásával a saját fantáziánkkal fogjuk kitölteni a többiekről hiányzó fontos információkat. Mivel nincs interszubjektív tér, abban is bizonytalanok lehetünk, hogy egyáltalán milyen érzelmi viszonyban is vagyunk most a résztvevőkkel. Lehet-e viccelődni? Meddig lehet elmenni? Hol a határ a képernyőn – miközben ez a határ teljesen egyértelmű normális esetben, akkor, ha közös szobában vagyunk? Lehet-e csak hangban jelen lenni? Ki lehet-e lépni olykor? Vajon a kicsit unalmas felvezetők alatt ránézhetünk-e kedvenc híroldalunkra, lenyomhatunk-e egy gyors menetet a telefonunkon az idegbaj elleni játékunkból? Fel kell-e öltözni rendesen, vagy a főnökön is látszik, hogy otthoni trikóban van, és akkor másnak sem kell kiglancolnia magát?
Ez egy remek cikk a nyomtatott Magyar Narancsból, amely online is elérhető.
Ha szeretné elolvasni, kérjük, fizessen elő lapunk digitális kiadására, vagy ha már előfizető, lépjen be!
Támogassa a független sajtót! Olvassa a Magyar Narancsot!
