A pszichedelikus szerek reneszánsza

Majom a biciklin

Lélek

A hatvanas évek ellenkulturális közegében azt remélték, a pszichedelikus szerek nemcsak a tudatot, de a világ társadalmi és politikai szerkezetét is megváltoztatják. Az utóbbi években a varázsdrogok iránti érdeklődés felélénkült, de az árbóckosárban már nem Timothy Leary, hanem befektetők, pszichiáterek és médiaszemélyiségek csücsülnek.

Csaknem egy évtizede zajlik a pszichedelikus reneszánsz. Miközben itthon még lazán megkapja a narkós billogot, akinél morzsányi marihuánát találnak, a tengerentúlon a világ leggazdagabb embere hatalmas rakétát slukkolgat, az egyetemek egymással versenyezve állítják fel pszichedelikus kutatóközpontjaikat, és szinte alig akad celebritás a szórakoztatóiparban, aki ne számolt volna be LSD-vel, ayahuascával vagy gombával szerzett, sorsfordító élményéről. A drogok ellen folytatott háborúban lassan ideje lesz visszavonulót fújni.

Bélyeg a múltból

Albert Hofmann svájci kémikus 1943. április 16-án véletlenül elfogyasztott egy keveset az LSD-25 elnevezésű vegyületből, az anyarozsból kivont huszonötödik lizergamidból, amely öt évvel korábban vélt analeptikus hatása miatt keltette fel a figyelmét. Különös, álomszerű érzés szállta meg, pár nap múlva már komolyabb dózissal kísérletezett magán. Április 19-én a legnagyobb körültekintéssel, kis vízzel vegyítve 250 mikrogrammot fogyasztott a szerből, negyven perc elteltével azután szédülés, szorongás fogta el, a színek és a formák eltorzultak a szeme előtt, nevetnie kellett, és meglepte, hogy nagy nehézségek árán képes csak az írásra. Arra kérte a segédjét, hogy kísérje haza biciklivel, otthon pedig tejet kívánt. Amikor a szomszédasszony hozott neki egy csuporral, boszorkánynak nézte a nőt, s már-már azt hitte, megőrül; orvost hívatott, de mire az orvos megérkezett, az utazás kritikus részén túllendülve megnyugodott. Ez volt a Bicycle Day.

A Sandoz gyógyszergyár, ahol Hofmann dolgozott, felfigyelt a hallucinogén szerre, és kutatói tapasztalatokért cserébe szinte bárhová küldött a könnyen előállítható vegyületből. Egyetemek, kutatóközpontok és pszichiátriák mellett a CIA is érdeklődött iránta, a hírszerzők ugyanis rövid úton meggyőzték magukat, hogy igazságszérumot találtak, amely megkönnyíti a vallató tisztek munkáját. A szervezet nagy erőkkel kereste az LSD helyét a rendszerben. Vad ötleteik között szerepelt, hogy egy ellenséges város ivóvizébe csempésznek belőle, így egyetlen puskalövés nélkül elfoglalhatják. De mi van, ha a szovjetek hasonló módon már bele is nyúltak az amerikai vízkészletbe? A CIA berkein belül is csak szűkebb kör tudott a LSD-vel kapcsolatos kísérletekről, hogy titokban folyhassanak a céltudatosnak nem igazán mondható akciók. A hírszerzés tagjai, kutatva, hogy mit okoz a szer, ha az illető tudtán kívül fogyaszt belőle, egy átlagos munkanapon saját kollégáik kávéjába, teájába, a karácsonyi partikon pedig a puncsos tálba is juttattak egy-egy adagot.

A pikáns történeteket Martin A. Lee és Bruce Shlain írta meg kimerítő részletességgel az Acid Dreams című könyvben, nem kifelejtve, hogy a CIA etikai normákat nem ismerő tesztjeinek hála jutott első adagjához Ken Kesey és Allen Ginsberg is.

A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!

Neked ajánljuk

Minden nap egy forradalom

A történelem nem ismétli magát, hanem rímel. Paul Thomas Anderson egy szinte anakronisztikusan posztmodern filmet rendezett; bár felismerjük őrült jelenünket, láz­álomszerűen mosódik össze a hatvanas évek baloldali radikalizmusa a nyolcvanas évek erjedt reaganizmusával és a kortárs trumpista fasisztoid giccsel.

Japán teaköltemény

A 19. század derekán, miután a Perry-expedíció négy, amerikai lobogókkal díszített „fekete hajója” megérkezett Japánba, a szigetország kénytelen volt feladni több évszázados elszigeteltségét, és ezzel együtt a kultúrája is nagyot változott.

Maximál minimál

A nyolcvannyolc éves Philip Glass életműve változatos: írt operákat, szimfóniákat, kísérleti darabokat, izgalmas kollaborációkban vett részt más műfajok képviselőivel, és népszerű filmzenéi (Kundun; Az órák; Egy botrány részletei) révén szélesebb körben is ismerik a nevét. Hipnotikus minimalista zenéje tömegeket ért el, ami ritkaság kortárs zeneszerzők esetében.

Egy józan hang

Romsics Ignác saját kétkötetes önéletírása (Hetven év. Egotörténelem 1951–2021, Helikon Kiadó) után most egy új – és az előszó állítása szerint utolsó – vaskos kötetében ismét kedves témája, a historiográfia felé fordult, és megírta az egykori sztártörténész, 1956-os elítélt, végül MTA-elnök Kosáry Domokos egész 20. századon átívelő élettörténetét.

Aktuális értékén

Apám, a 100 évvel ezelőtt született Liska Tibor közgazdász konzisztens vízióval bírt arról, hogyan lehetne a társadalmat önszabályozó módon működtetni. Ez a koncepció általános elveken alapszik – ezen elvekből én próbáltam konkrét játékszabályokat, modelleket farigcsálni, amelyek alapján kísérletek folytak és folynak. Mik ezek az elvek, és mi a modell két pillére?

Támogatott biznisz

Hogyan lehet minimális befektetéssel, nulla kockázattal virágzó üzletet csinálni és közben elkölteni 1,3 milliárd forintot? A válasz: jó időben jó ötletekkel be kell szállni egy hagyomány­őrző egyesületbe. És nyilván némi hátszél sem árt.

Ha berobban a szesz

Vegyész szakértő vizsgálja a nyomokat a Csongrád-Csanád megyei Apátfalva porrá égett kocsmájánál, ahol az utóbbi években a vendégkör ötöde általában fizetésnapon rendezte a számlát. Az eset után sokan ajánlkoztak, hogy segítenek az újjáépítésben. A tulajdonos és családja hezitál, megvan rá az okuk.