„Ha nem segít a levendulaillat”

Herczeg Szonja író

Szeretlek, mégsem szeretlek címen jelent meg leg­újabb kötete, amelyben egy rendhagyó terápia üléseit követhetjük nyomon. E könyv kapcsán beszélgettünk vele mentális betegségekről, bjuti inverz influenszerkedésről és gerillanovellákról.

Magyar Narancs: A regény középpontjában egy terápián beszélő személy monológjai állnak, amelyek nagyon közvetlenül mutatják be, milyen mentális betegséggel élni. Ez a téma az eddigi műveidben is erősen jelen volt, de talán most kerültek a szövegek legközelebb a közösségi oldalakon megírt saját élményeidhez.

Herczeg Szonja: Kicsit tudathasadásos állapotba is kerültem a munka közben, mert nem akartam teljesen önéletrajzi ihletésű történetet írni. Ráadásul mindig ügyelek arra, hogy ne adjam ki a családomat. Folyamatosan emlékeztetnem kellett magamat erre, töröltem is egyes részeket.

MN: Ez a könyved, ahogy az előző köteted, a Képzeletbeli ház is, kirakósszerű, kis mozaikokból áll. Ez a krimiszerű kutatás, az ismeretlen utáni nyomozás magának a terápiának a sajátosságából fakad, vagy egyfajta alaptapasztalatod?

HSZ: A krimi, a nyomozás mindig is érdekelt, nagyon szeretem a műfajt. Számomra egy-egy Columbo- vagy Poirot-rész megnézése a legjobb lelki nyugtató. Sok nő így van ezzel: kutatások is születtek arról, hogy a nők kifejezetten rajonganak a nyomozós történetekért. A krimihez kapcsolódás abból is fakad, hogy nekem kell, hogy mindenben ott lebegjen a halál valamilyen formája. A szeretteim elvesztésétől félek legjobban, illetve attól, hogy nem teszek eleget értük, mielőtt elmennének, hogy nem vagyok elég jó gyerek, elég jó ember. Emiatt sokat jártam terápiára, nyilván ezért is köszön vissza a könyvekben.

MN: A regényben nemcsak a betegség maga jelenik meg, hanem az is, ahogy arra a közösség reagál: elfordulással, stigmatizálással. Te magad mikor döntöttél úgy, hogy vállalod és megmutatod a saját betegségedet?

HSZ: Szerencsés vagyok, mert bár meg nem értéssel találkoztam, kifejezett stigmatizálással, nyílt lenézéssel nem. Az igaz, hogy embereket elvesztettem magam körül emiatt, de nem egyértelműen a mentális betegségem volt az ok. Inkább az történt, hogy amikor végre elkezdtem kimondani, hogy mikkel vannak problémáim, nem éreztem azt, hogy megértenék. Eljutottam arra a pontra több, a családomban történt trauma után, hogy nem bírtam tovább mindenhez jó pofát vágni, és emiatt lemorzsolódtak emberek. Még együtt élünk azzal a generációval, amelyik nem teljesen érti, vagy nem hisz abban, hogy a mentális betegségnek genetikai alapja is van, és mindenáron valami megoldást keres. Hogy biztos jobban lennék, ha nem ezt a munkát csinálnám, vagy már lenne gyerekem, ha kapálnék a mezőn és a többi. Sok a prekoncepció. Sokan azt sem tudják, hogy a mentális betegség nem egyenlő az őrülettel vagy a pszichózissal. Szerencsére a munkahelyeimen – korábban a Magyar Nemzetnél és most az nlc.hu-nál is – olyanokkal dolgoztam, dolgozom együtt, akik tisztában vannak ezzel. De jó lenne, ha nagyobb körben is azt látnák az emberek, hogy egy depressziós, egy szorongó nem lesz feltétlenül pszichotikus, illetve bárki kerülhet pszichotikus állapotba mentális betegség nélkül is. Ráadásul azt láttam, hogy sokan, akik szenvednek ezektől a betegségektől, nem merik elmondani senkinek, sőt kényszert éreznek arra, hogy kifelé azt kommunikálják, milyen jól vannak. Ám ezzel ártanak saját maguknak és akaratlanul másoknak is. Nem akartam ebben részt venni, ezért döntöttem amellett, hogy bemutatom, a dolgok nem mindig szépek és tökéletesek.