Magyar Narancs: Kinek az ötlete volt a rovat?
Daniel Jones: Tizenhat éve bajba került a házasságom, én és a feleségem nehéz időszakon mentünk keresztül. A férfiak általában nem beszélik meg az ilyesmit a barátaikkal, de a feleségem, Cathi Hanauer író sokat beszélgetett erről a barátnőivel. Az ő ötlete volt, hogy kötetbe kéne gyűjteni az ugyancsak író barátnői írásait a témában. A helyzet ugyanaz volt náluk is: kisgyermekek mellett próbáltak dolgozni és nem megutálni a férjüket. A könyv The Bitch in the House címmel 2003-ban meg is jelent és nagy sikert aratott.
Gondoltam, ha már ilyen sok mindenkit érdekel a téma, adjunk lehetőséget a férfiaknak is, és The Bastard on the Couch címen kötetbe gyűjtöttem a férfiak reakcióit. A feleségem könyve inkább mérgesebb volt, az enyém inkább viccesebb. A téma miatt, és mint férj-feleség szerzőpáros elég sok figyelmet kaptunk, a Times vasárnapi Style mellékletének akkori szerkesztője, Trip Gabriel is készített velünk interjút. Egy párkapcsolatokról szóló, személyes esszé rovatot szeretett volna indítani a lapnál, és minket kettőnket kért fel, hogy szerkesszük. El is kezdtük együtt csinálni, de hamar kiderült, hogy egy ember elég a feladatra, és mivel a feleségem a saját munkájára akart koncentrálni, átadta nekem. Úgy gondoltam, jó, ha egy-két év van a rovatban, de az idők során egy kisebbfajta iparággá vált.
| ||
MN: Nem tartottak attól, hogy lesz-e elég érdekes sztori és jó író?
DJ: A kérdés az volt, hogy a saját ötleteinkkel keressünk meg írókat, vagy bárki beküldhesse a témába vágó esszéjét. Én az utóbbit támogattam, szerintem ezért él még ma is a rovat.
MN: Az esszék jó részét így is hivatásos írók küldik be, ismertek és kevésbé ismertek.
DJ: A hivatásos vagy tapasztaltabb írók többnyire egy korábban már megírt történetük valamely kisebb részletét mesélik el új szemszögből. Előfordul, hogy olyan esszét is megjelentetünk, amely nagyon sok szerkesztői munkát igényel, főleg, ha azt egy teljesen egyedi perspektívából írták. Az egyik legérdekesebb egy Guantánamón fogva tartott szerző sztorija volt. Nagyon kevesen élték át ezt, és még kevesebben tudnák az élményt megírni, pláne egy szerelmi történeten keresztül. Egy másik különleges szerzőnk pornósztár volt, akinek a házastársa szintén pornószínész. Ő arról írt, hogyan működhet a kapcsolatuk. De ezek inkább a kivételek. Mindkét esetben az átlagnál többet dolgoztam a szerzőkkel. Ilyenkor az a legfontosabb, hogy az író a lehető legegyszerűbben mesélje el, mi történt. Én pedig a velük felvett interjúk alapján megírom a hiányzó részeket, amit aztán vagy jóváhagynak, vagy picit átírnak.
MN: Volt olyan írás, amelyik kiverte a biztosítékot?
DJ: Az első, ami nagy felháborodást keltett, Ayelet Waldman szándékosan provokatív írása volt arról, hogy a férjét (Michael Chabon író – a szerk.) jobban szereti, mint a négy közös gyereküket. Arról írt, miért káros, ha egy pár elhanyagolja a házasságát, miután gyerekeik születnek. Sok nagyon dühös komment érkezett sértett anyáktól, de sokan pozitívan, sőt megkönnyebbüléssel reagáltak, olyanok, akik a házassági nehézségeik okát a gyerekvállalásban látták. Waldman mindenesetre jól járt, mert még Oprah Winfrey is meghívta a műsorába, hogy sok millió néző előtt védje az álláspontját. Ennél nagyobb közönség előtt akkoriban nem lehetett szerepelni. Nagyon jó reklám volt, pláne egy írónak.
MN: Ellenőrzi az írások igazságtartalmát?
DJ: Amit csak tudunk, ellenőrzünk. A történettől függ, mennyi mindennek kell utánajárni, de általában beszélünk néhány szereplővel, online utánajárunk az eseményeknek, elkérjük a repülőjegy másolatát, ha utazásról volt szó, ilyesmik. De mivel mélyen személyes dolgokról van szó, alapvetően a szerző emlékezete határozza meg a történetet, nem a többi szereplőé. És az emberek nagyon másképp emlékeznek elég meghatározó eseményekre is. Például én és a feleségem nem egyformán emlékszünk az eljegyzésünk körülményeire. Tudjuk, hol és mikor történt, de a részletekről egészen más emlékeink vannak. És mindketten 25 éve ragaszkodunk a saját változatunkhoz.
MN: Mi a vita tárgya az eljegyzéssel kapcsolatban?
DJ: A San Francisco-öbölben voltunk egy kompon. Az volt a tervem, hogy ott kérem meg a kezét, de nem készültem gyűrűvel, nem akartam nagy ügyet csinálni belőle. Mielőtt feltehettem volna a kérdést, a feleségem beelőzött és azt mondta: na, mi van, házasodunk vagy sem? Mire azt válaszoltam, hogy igen, mindenképp, én is akartam már mondani. Eddig egyeznek az emlékeink, de a feleségem állítja, ő ezek után követelte, hogy formálisabban kérjem meg a kezét, mire én fél térdre ereszkedtem és megismételtem a lánykérést. Én azonban biztos vagyok benne, hogy ilyesmit nem csináltam. Úgyhogy nincs garancia, hogy a történetek szereplői mindent meg tudnának erősíteni.
MN: Mára hány olvasója van a rovatnak?
DJ: A Timesnál nem engedik, hogy olvasói számokról beszéljünk, de több százezer lehet. A podcastot majdnem félmillióan hallgatják, az Amazon tévésorozata pedig világszerte megnézhető. A sorozat visszatérő kritikája, hogy túlzás a benne szereplő sok szép New York-i ingatlan. A Rolling Stone kritikája egyenesen ingatlanpornónak titulálta, de azért megtalálta benne a jót is. Én nagyon élveztem az egészet. Sokat segítettem a történetek kiválasztásában és statiszta is voltam két részben, amit rettentő nehéz munkának találtam.
MN: Másfél évtizede még inkább titkolta az ember, hogy az interneten randizik. Azóta minden megváltozott, és az internet a kapcsolatkeresés talán legfontosabb terepe lett.
DJ: A mai fiatalokban fel se merül, hogy ez kellemetlen lenne. Szerintem nem is tudják, hogy régebben az emberek nem nagyon randiztak idegenekkel. Hacsak nem volt valaki teljesen gátlástalan és nem szólított meg vadidegeneket az utcán, akkor a kapcsolati rendszerén keresztül ismerkedett. Most meg szinte csak idegenekkel randiznak a fiatalok, ez pedig azzal jár, hogy a negatív viselkedésnek nincs különösebb következménye.
| ||
Mindez sok érzéketlen, tapintatlan, sőt akár gonosznak megélt viselkedéshez és magas fokú bizalmatlansághoz vezet. Nem vet ki magából semmifajta közösség, nem büntet egy baráti kör, ha kitudódik a szívtelen viselkedés. Nem lehet eltagadni az internetes randizás számos előnyét, sokféle ember megtalálja élete szerelmét, és különösen nagy segítség ez a kirekesztett csoportoknak. Helen Fisher szerelemszakértő antropológus azonban azt tanácsolja, hogy nagyon rövid időn belül találkozni kell, mert az elektronikus kommunikáció, a hosszas csetelés nem igazi kommunikáció.
MN: És a szerelem jövője?
DJ: Nem tudom, mit hoz a jövő. Hologramrandizást? A technológia azt ígéri, hogy minden könnyebb és hatékonyabb lesz, de ez a szerelemre pont nem igaz. Illúzió azt gondolni, hogy mert több ember közül és gyorsabban választhatsz, és közben el se kell menni otthonról, egy intimnek tűnő csetelés elég lesz az igaz szerelemhez. Azt is látom, hogy későbbre tolódott a stabil párválasztás, huszonévesen sokan tudatosan nem akarják megtalálni a hosszú távú partnerüket, és csak rövid kapcsolatokba mennek bele. Aztán egyszer csak harmincévesen kell készen állniuk egy évtizedekig tartó stabil kapcsolatra, de nincsenek meg az eszközeik hozzá, mert sose gyakorolták, hogy milyen igazán együtt lenni valakivel hosszabb távon. Hogy milyen igazán feltárulkozni, sérülékenynek lenni és alkalmazkodni valaki máshoz.
MN: Vannak azért pozitív fejlemények is?
DJ: Persze. Például az, hogy a melegházasság ennyire elfogadottá vált viszonylag rövid idő alatt.
MN: Mennyi ideig fogja még csinálni?
DJ: A podcast és az Amazon-sorozat új életet adott a rovatnak és nekem is. Egy másik izgalmas új projektünk, a Tiny Love Stories – ezek rövid, száz szóból és egy képből álló minitörténetek. Hetente négyet jelentetünk meg; az olvasóink ezekről klikkelnek tovább a régebbi sztorikra. Pici, de a főrovathoz hasonlóan mélyebb sztorik és a Twitter-érának tökéletesen megfelelnek. Ami pedig engem illet, az elmúlt pár évben folyton találkozókra, promóciós eseményekre, rádióinterjúkra járok, sokkal többet dolgozom, mint korábban.
| ||
MN: A házassága megsínylette?
DJ: Valószínűleg. Massachusettsbe költöztünk sok évvel ezelőtt, onnan dolgoztam a rovaton, de amikor podcast is lett, vissza kellett költöznöm New Yorkba. Most innen, a szerkesztőségből irányítom a „birodalmat” egy kolléganőmmel. A feleségem ott maradt, csak hétvégén találkozunk. Így sok időt töltünk külön, ami egyrészt jó, mert mindketten tudunk a munkánkra koncentrálni, de rossz is, mert sokszor elfelejtjük, hogyan kell együtt lenni. A gyerekeink már felnőttek, nem élnek velünk, úgyhogy ez már a házasság új fázisa.
(Az interjúnk eredetileg a Magyar Narancs 2019. december 18-i számában jelent meg, most újraközöljük teljes terjedelmében online is.)
