Interjú

„Védtelen gyerek voltam”

Ádám, pedofil bűncselekmények áldozata

Lélek

Interjúalanyunkat kiskamasz korában zaklatta az edzője, aki a korábbi években bizalmi viszonyt épített ki vele. (A fiatal férfit nem valódi nevén, hanem Ádámnak nevezzük.) Amikor értesült arról, hogy a férfival szemben rendőrségi vizsgálat indult, felkereste lapunkat, hogy elmondhassa, mi történt vele. Ezzel is segíteni akar másokon, s a kibeszélés számára az önterápia része. Felkavaró beszélgetés következik.

Magyar Narancs: Nemrég pedofil-bűncselekmények gyanúja miatt nyomozás indult az ellen az ember ellen, aki közel tíz éve, kiskamasz korodban téged is abuzált. Mi volt az első reakciód, amikor erről tudomást szereztél? Mit éreztél?

Ádám: Azt, hogy ez életem egyik legjobb napja. Nagyon vártam már ezt a pillanatot. Aztán arra gondoltam, hogy sajnálom, hogy az ügyben 2019 januárjában tett feljelentésem nem jutott el idáig, azaz nyomozati szakaszba, mert az azóta hatályos jogszabályok alapján is elévültnek számított. Ez akkor értelemszerűen csalódás volt, mert lelkileg már felkészültem mindenre. Most viszont a lebukása és letartóztatása, az, hogy utolérte őt az ügy, katartikus érzés volt. Akkor a rendőrök arról biztosítottak, hogy most már szemmel tartják. Így tudtam, ha hibázik, vagy előkerül egy újabb ügy, akkor lépni tudnak.

MN: Kérlek, röviden beszélj arról, honnan jöttél.

Ádám: Fontosnak tartom elmondani, hogy csak azért kértem névtelenséget, mert nem szeretném, hogy ezek után, ha bárkivel találkozom, azonnal ezzel a történettel azonosítson. Miközben ez hozzám tartozik, és tetszik, nem tetszik, szerves része az életemnek – de csak egy része.

Kisvárosban nőttem fel, ott éltem 19 éves koromig, az egyetemig. A családi háttér azért fontos, mert N. N.-re az adott időszakban apapótlékként tekintettem. (Nem a valódi monogramja – a szerk.) Ennek az a magyarázata, hogy egész kiskoromtól nagyon konfliktusos volt a viszonyom édesapámmal. Amióta az eszemet tudom, feszült volt a kapcsolatunk, amiben az is szerepet játszott, hogy ő egy autoriter családból származik, én pedig gyakran ellenálltam, de ennél jóval összetettebbek az okok – az egész beszélgetést elvinné, ha ebbe most részletesen belemennék. Persze, arról is vannak emlékeim kiskoromból, hogy mennyire szeretett minket, és milyen büszke volt a fiaira. De jellemzően a rivalizáció dominált, erre aztán utóbb sok minden ráépült.

MN: Hogyan és mikor jutottál el elsőként az N. N. által vezetett edzésekre?

Ádám: Nyolcévesen, 1997-ben. Öcsémmel sok verekedős filmet néztünk, mondhatni a VHS-korszak nagy áldozatai voltunk. Hat, hat és fél évig voltam a tanítványa. Az első négy évben többször abbahagytam volna, de a szüleim nem engedték, mondván, ha valamit elkezdtem, vigyem végig. Négy év után viszont rendesen beleálltam, egyre komolyabban vettem. Ez heti két-három edzést jelentett, erre jött még egy-kettő, miután külön tanítvány lettem.

MN: Mi alapján lett valaki külön tanítvány?

Ádám: Egy, maximum két gyerek lehetett egyszerre ilyen tanítványa. Amikor elkezdett velem is foglalkozni, akkor volt egy másik, 4–5 évvel idősebb srác is, de az edzéseink soha nem együtt és egyszerre voltak. Akkor azt gondoltam, a kitartás és a potenciál alapján választja ki a tanítványait. Mivel két lánya van, nagyon szerette volna néhány kiválasztottnak átadni azt a tudást, ami neki megvolt. Aztán kiderült, hogy nem feltétlenül az előbb említett okok voltak a legfontosabbak. Emlékszem, amikor egy korábbi külön tanítványa elment tőle, az láthatóan nagyon megviselte. Azt mondta, hogy „egy kurva miatt hagyta ott őt”. Ezt a kijelentést már akkor is elég visszásnak éreztem.

MN: Hány év után lettél külön tanítvány?

Ádám: Öt és fél.

A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!

Neked ajánljuk

Jens Lekman: Songs for Other People’s Weddings

„Ha valaha szükséged lenne egy idegenre, hogy énekeljen az esküvődön, akkor szólj nekem” énekelte Jens Lekman az első lemezén. A több mint két évtizede megjelent dal persze nem egy apróhirdetés akart lenni eredetileg, hanem az énekes legkedvesebb témájáról, az elérhetetlen szerelemről szólt.

Péterfy-Novák Éva: A Nevers-vágás

A szerző olyannyira nem bízik az olvasóiban, hogy már az első novella előtt, a mottó vagy az ajánlás helyén elmagyarázza, hogyan kell értelmezni a kötet címét, noha a könyv második felében elhelyezett címadó novella elég egyértelműen kifejti, hogy miről is van szó.

Mocskos játszma

  • SzSz

Shane Black farzsebében több mint harminc éve ott lapul a Play Dirty cím – anno a Halálos fegyver folytatásának szánta. Az eredeti forgatókönyv minden bennfentes szerint zseniális volt, sötétebb, mocskosabb, mint a zsarupáros meséje, ám épp ezért a stúdió, a producer és Richard Donner rendező is elutasította. Black viszont szeret ötleteket újrahasznosítani – ennek belátásához elég csak ránézni filmográfiájára –, így amikor jött a lehetőség, hogy Donald E. Westlake Parker-könyveiből készítsen filmet, gyorsan előkapta a régi címet.

33 változat Haydn-koponyára

Négy év után újra, ugyanott, ugyanazon alkotók közreműködésével mutatták be Esterházy Péter darabját; Kovács D. Dániel rendező a korábbitól alig különböző verziót hozott létre. A 2021-es premiert az író halála után közvetlenül tartották meg, így azt a veszteség drámaisága hatotta át, most viszont új szemszögből lehet(ne) megnézni Haydn koponyáját, és rajta keresztül az egyik legönironikusabb magyar szerzőt.

Suede: Antidepressants

A Brett Anderson vezette Suede nem nagyon tud hibázni a visszatérése óta. A 2010-es években készítettek egy ún. színes albumtrilógiát (Bloodsports, 2013; Night Thoughts, 2016; The Blue Hour, 2018), jelen évtizedben pedig megkezdtek egy újabb, ezúttal fekete-fehér háromrészes sorozatot. Ennek első része volt az Autofiction négy évvel ezelőtt, amelyet a tagok a Suede punklemezének neveztek.

Az elveszett busz

  • - ts -

A katasztrófafilmről okkal gondolhatnánk, hogy rövid idő adatott neki. Fénykorát a hetvenes években élte, de rögtön ki is fáradt, s a kilencvenes évekre már kicsit cikivé is vált. Utána pedig már csak a fejlődő filmkészítési technikák gyakorló pályáján jutott neki szerep.

Rokonidők

Cèdric Klapisch filmjei, legyenek bár kevésbé (Párizs; Tánc az élet) vagy nagyon könnyedek (Lakótársat keresünk és folytatásai), mindig diszkréten szórakoztatók. Ez a felszínes kellemesség árad ebből a távoli rokonok váratlan öröksége köré szerveződő filmből is.