Gazdát keres a macskának – felhördült egész Magyarország

Gyűlöletben, szeretetben, aggodalomban, ítélkezésben nincs határ a Facebookon. A pszichológus szerint nem is lesz.

„Sziasztok! Szomorúan írok ide, hiszen az én kiscicám a szemem fénye… Viszont sajnos úgy alakult, hogy édesapám nem képes többé megtűrni a lakásban. Én pedig szerető gazdit szeretnék neki találni, ha már így alakult” – így kezdődik egy vidéki kisvárosban élő középiskolás lány posztja a 24 ezer tagú Macska örökbefogadás! nevű Facebook-csoportban.

A lány leírta, hogy édesapja az étel és az alom árát hajlandó állni, de állatorvoshoz nem akarja vinni az állatot, ivartalanításról hallani sem akar a költség miatt. Kiabál is, lehet, ezért piszkít a cica néha az alom mellé. A kisebb testvér is bántotta az állatot. A lány arra jutott, hogy ő nem valami jó gazdi, és szeretné, ha a cicája olyan körülmények közé kerülne, ahol jobban érzi magát. Azt kérte, privát üzenetben vegye föl vele a kapcsolatot, aki segíteni tud.

„Szia! Bármilyen negatív kommentáradat következzék, csak tanácsolni tudom, hogy ne vedd magadra, kérlek…” – írta az első hozzászóló.

Sejthette, mi következik.

Menj el dolgozni!

Többen úgy gondolták, hogy ha csak az ivartalanítás ára a gond, az simán megoldható. „Nem tudom, hány éves vagy, mik a lehetőségek a környéketeken. Nem tudnál nyári munkát vállalni? Nem kellene megválni a cicától. Én annak idején farmerért, kerékpárért dolgoztam” – javasolta valaki. „Láttam (…) laksz, ott rengeteg napszámos munka van ilyenkor, arra, amerre kinn vannak a tanyák a városon kívül, ott arrafelé, ha érdeklődsz pár embertől, biztos, hogy találsz munkát, egy-két nap és meglesz az ivartalanítás ára, plusz még zsebpénzed is marad…”

A lány azt válaszolta, decemberben tölti be a 16-ot, és vizsgákra készül, nincs ideje elmenni dolgozni.

 

Fotó: Facebook

 

Azért az ivartalanítást, mint megoldási lehetőséget sokan nem engedték el: „…Ha az ivartalanítás önmagában megoldás lenne, ha valaki eljuttatja a cicát a budapesti rendelőnkbe, akkor ennyivel szívesen segítünk…” „Ha az megoldás, segítek az ivartalanításban, és amikor meggyógyult a műtét után, visszakapod.” „Szerintem össze tudnánk dobni az ivartalanítás árát, hogy valamelyik ivartalanítást segítő szervezetnek utaljuk, aki segít neked elintézni. És azt is remélem, hogy apád nem öl meg, mert pénztarhálásnak veszi a posztodat. (…) Ha nem is értek egyet a hozzáállásával, egy gyereknek el kell fogadnia a szülője döntését. Nekünk minden cicánk ivartalan, Magyarországon 2 cica van, külföldön meg 6 utcamacskát etetek mindennap, akiből csak a legkisebb ivaros még, de ő új a fedélzeten.”

Kiemelni a gyereket a családból

Akad olyan vélemény, miszerint előbb legyen meg az ivartalanítás, utána elválik, tényleg kell-e új gazdát keresni. „Ez most olyan, mint amikor a szocmunkás dilemmázik, hogy kiemelje a gyereket a családból vagy se, mindkettőnek megvannak az előnyei és hátrányai…” Közben felvetődik, vajon miért kell ivartalaníttatni a macskát, hiszen az „egy külső, erőszakos beavatkozás. Nem lehet jó, ha felborítja a hormonháztartását, nagyon sok cica elhízik utána.”

„Ez egy városi legenda, nem igaz, nálunk mindenki ivartalanítva van!!!

Nem lesz vemhes, nem tüzel, nincs szaporulat, nem lesz fertőző méhgyulladás, nem lesz méhdaganat. Normális életet él!” „Átvállalom az ivartalanítási költséget! (…) Ha el tudod vinni, kérlek, írj egy üzenetet nekem ide, hogy hova kell utalnom a pénzt!”

A lány köszönte a felajánlásokat, de odaírta, hogy még ha az ivartalanítás meg is oldódna, tényleg nincs jó helye ott a macskának, attól, hogy az apja rákiabál, még nem fog az alomba piszkítani. Egy kommentelő szerint a mellépisilés betegségre is utalhat, de csinálhatja a macska önérzetből is, illetve azért, mert a kiabálás megzavarja a napirendjében.

A lány elhatározását, és azt, hogy ilyen éretten megfogalmazta, miért nincs náluk jó helyen a macska, többen méltatták. „Szegény leányzó… Úgy érzem, ő mindent megtett, amit tudott.” „Ez így van! Tiszteletre méltó!” „Nekem nagyon szimpatikus, hogy így felvállalod az egész helyzetet. Ha majd egyszer lesz kisállatod, biztos nagyon jó gazdi leszel…” „Büszke lehetsz magadra, mert édesapádnál jobban felméred, hogy milyen felelősséggel jár az állattartás, és milyen igényei vannak egy macskának…”

Azért nem mindenki lelkes: „Oltást sem kapott, fasza. Egyáltalán, féregtelenítve, bolhátlanítva volt? Azt meg lehet venni a gyógyszertárban, nem kell ORVOS hozzá! Legalább ennyit tegyél meg érte. A féregtelenítő tabletta pár száz forint, a bolhairtó csepp is max. 3000! Ha az apád beteg, gondolom, elmegy orvoshoz és kifizeti a gyógyszereket, akkor ennyit megtehetne egy kisállatért, akit a gyereke ennyire szeret!”

Szegény sérült, elnyomott kislány

Az édesapa jelleméről a posztban említett megnyilvánulásai miatt sokaknak megvan a véleménye.

„Attól félek, apuka elhatározása szilárd” – jegyzi meg valaki az ivartalanításügyben ötletelő hozzászólóknak. „A mérges fejet Apukád miatt tettem! Egy megkeseredett ember lehet, aki nem szereti az állatokat! Még jó, hogy Te nem ilyen leszel!” „Legszívesebben azt mondanám, hogy dobjuk össze neked az orvosi költségeket és kész. De csak akkor működne, ha nem kiabálna… amit nem is értek. Valahogy mindig hányingerem volt attól, ha valaki ordít. Gondolom, apád nem gondol bele abba, hogy ezzel mekkora törést okoz benned.

Pár év múlva, ha a saját lábadra állsz, szóba sem fogsz állni vele…”

„Szerintem ez a kislány maga is sérült, elnyomott. A cica számára a vigasz, a béke szigete. Szerintem itt nem csak a cicának van szüksége segítségre, hanem a körülményei ellenére felelősen gondolkodó fiatalnak is…” „Ez nem jó beszéd, ha apuka nincs facebookon, lesz kollégája, aki megmutatja neki, és azzal nagy bajt csinálunk ennek a szegény lánynak.” „Szerintem itt a gyermekről is elmondhatjuk, hogy szegény gyerek. Az ő helyzete se sokkal fényesebb, és a gyerek nem tehet arról, hogy ilyen az édesapja. Apuka valószínűleg úgy gondolta, ha a gyerekek mellett van egy cica, neki nem lesz annyi gondja a gyerekeivel, mert majd a macska lefoglalja őket (…) És most kicsit mélyebben belegondolva, ha a cica sorsa meg is oldódik, ez a gyermek (és a húga) ugyanúgy ott maradnak egy »kiabálós« apukával! Én erre csak ennyit tudok mondani: szegény gyerekek!”

 

Fotó: Facebook

 

Akadt, aki szerint ezek mind csak feltételezések, fölösleges az apukát minősíteni, előrevetíteni, hogy majd a lánya nem fog vele szóba állni, jobb lenne a lényegnél maradni. „Egyszerűen az apukája máshogy gondolkodik, a lány ezt felismerte (….) Szerintem mély analízisbe belemenni és vájkálni más életében nem szép dolog.”

„Ne foglalkozz a sok agyatlan, gonosz felnőttel, akik itt még bántalmaznak réged verbálisan a meglévő szomorúságodban!”

„Hol kellene elkezdeni a felelős állattartásra nevelést, ha nem itt? (…) Apukája sem lehet a világ rossza, ha a kaját, almot hajlandó állni.” „Attól, hogy valakinek más a hozzáállása a macskákhoz és nincs türelme hozzájuk, még nem azt jelenti, hogy mindig, minden helyzetben ordibálós, és azt sem, hogy egy gonosz ember. ”

Az egyik analizáló azonban nem hagyta annyiban: „Jól elolvasta kedves a kislány posztját. Ha már ilyen ostoba, legalább ne reklámozza! Idéznék az eredeti posztból: »...mivel édesapám rendszerint kiabál itthon, vagy a cicával.« Segítek!! A »vagy a cicával« az azt jelenti, hogy a cicával is, azaz magyarul a cicával és mással is!!! De ha egy pár zoknival kiabálna is, akkor már azt mondom: szegény gyerekek!!! Minden bizonnyal szép és nyugodt gyerekkora volt, fogalma se lehet, milyen egy kiabáló szülővel együtt élni!! Olvasson utána, gyermekpszichológiai szakkönyvek szépszerével kaphatók!!”

A kislány egyértelművé tette, hogy az édesapjának többnyire a takarók lepisilésével van baja.

Eladnak külföldre, prostinak

Volt, akiben felhorgadt a gyanú a segítő szándék láttán: „Kedves (…)! Légy óvatos! Nem tudom, hány éves vagy, de ne találkozz senkivel személyesen úgy, hogy egyedül vagy, bárki bármit ajánl! Nagyon sok a rossz szándékkal szegény sorsú fiatal lányt vagy fiút keresgélő ember a neten. Ígér fűt, fát, kedves, figyelmes, közben behálóz. Nagyon sok fiatal kerül így külföldre, ahol prostitúcióra kényszerítik, bántják rendszeresen, nem engedik haza. Jobb, ha közösen összeadjuk neked a pénzt orvosra. Ha édesapád megengedi, próbáljuk meg ezt.” „Érdekes, az előttem hozzászóló gyorsan törölte is a hozzászólását, amiben azt írta, hogy privátban ír (…) Tényleg vigyázz nagyon az idegen segítséget ajánlókkal!!! Csak apukáddal vagy barátnőkkel, lehetőleg felnőttel találkozz bárkivel is.”

„Persze, tessék csak ijesztgetni a lányt életszerűtlen hagymázas kitalációkkal! (…) Nem gondolják, hogy eljár szórakozni, meg egyéb helyekre, és nem megy vele a gardedámja, elvégre nem a középkorban élünk…”

A macskát is féltették: „Csak olyannak add, aki szintén bent tartja, az a legjobb neki! El ne hidd, hogy nem jó neki a lakásban! (…) Légy okos, ne add akárkinek! Írjatok szerződést, apukád segítsen, ha már ennyire lelketlen! Legyen benne, hogy ivartalanítási kötelezettséggel, csak bentre és utókontrollal adod. Ez azt jelenti, legalább képeket küldjön néha róla! Sok aberrált van, aki elkéri a macskát, majd eltünteti kis idővel.”

A lány megköszönte mindenki kedvességét, és azt írta, továbbra is gazdát keres, de közben azért reménykedik, hátha az édesapja meggondolja magát, nem kiabál többet a macskára, és eljutnak az állatorvoshoz.

Dühös emberek a nappalinkban

Téved, aki abban a tudatban fordul a közösségi oldalhoz bármilyen személyes problémával, hogy segít, ha azt minél alaposabban megbeszéli ismerősökkel vagy idegenekkel. Egy párkapcsolatban tényleg segít, ha elmondják egymásnak a partnerek, mit éreznek, gondolnak. A Facebook teremtette helyzetnek azonban nincs köze a párkapcsolathoz – mondja Benák-Tömöri Judit pszichológus, akinek elküldtük a posztot és a hozzászólásokat. „Az derül ki ezekből is, hogy a többség nem elég érett a közösségi média használatára. A hozzászólásokban negatív irányú fejlődés látható, először az aggódás jelenik meg, aztán egymásnak feszülnek az indulatok, és olyan dolgokról nyilvánítanak véleményt az emberek, amihez semmi közük, olyan emberi helyzetről, amiről alig vannak ismereteik. Mindennek elmondják az apát, miközben mégis csak beengedte a lakásba azt a macskát, nyilván kedvezni akart a kislányának, csak nincs tapasztalata az állattartásban, és nála ott volt a határ. Az apa és a lány szempontjai is világosan érthetőek.”

Egyértelműen látszik, hogy ártalmas, kifejezetten veszélyes lépés ilyen személyes dolgot megosztani idegenekkel, főleg olyasvalakinek, aki még nem kész személyiség, mert ettől a helyzettől sérülhet a lelke. Benák-Tömöri Judit szerint

nincs értelme abban reménykedni, hogy az emberek idővel fölmérik, hol a határ, meddig szólhatnak bele a közösségi oldalon mások életébe.

Így, hogy ilyen egyszerűen lehet véleményt nyilvánítani, fel sem merül a legtöbb emberben, hogy esetleg milyen határt lép át azzal, amit leír. És mivel nem látja azoknak az embereknek az arcát, akiket ez érint, nem tudja, milyen hangulatban vannak, többnyire fel sem merül benne, hogy ezzel rosszat tesz.

Azt, hogy az idősebbek hamarabb elveszítenék a hidegvérüket, mint a fiatalabbak, a pszichológus szerint nem lehet ilyen kategorikusan kijelenteni. A heves vérmérséklet nem korfüggő. Abban lehet valami, hogy azok a fiatalabbak, akik rendszeresen használják a közösségi oldalt, és megégették már magukat, amikor olyan szituációba mentek bele, amelynek veszélyét nem látták előre, talán jobban vigyáznak arra, mit írnak, mint azok, akik járatlanabbak ebben a közegben.

A kislány akkor járt volna el jól, ha pusztán a tényekre szorítkozik: leírja, hogy befogadott egy macskát, de úgy alakultak a feltételek, hogy nem tud tovább gondoskodni róla, új gazdit keres neki – és ezen túl nem ír semmi személyeset, amibe bele lehetne kapaszkodni. Így is megítélhetik, mennyire felelős állattartó. De nem kell azt éreznie, hogy egy csomó ember tolong a nappalijukban együttérző, utálkozó vagy dühös képpel.