Milgram túlzott az áramütéses kísérlet eredményeinek publikálásakor, Zimbardo pedig a börtönkísérletében irányította a kísérleti személyeket.
Na most akkor baj van vagy nincs baj? Dobjuk ki a tudományt a francba, vagy azért még kicsit várjunk ezzel? Kezdjünk el hisztérikusan toporzékolni, vagy inkább calm the fuck down.
Hát, én az utóbbiak mellett lennék.
A szociálpszichológia körüli cunamival ugyanis az égvilágon semmi gond nincs.
A pszichológia, mint az összes tudomány, folyamatosan fejlődik, változik. Nem akkora truváj ez, mi magunk is változunk, hát a rólunk szóló elméleteknek is változniuk kell. De nemcsak ez változik, hanem a tudományos igényesség is, aminek köszönhetően már elvégzett kísérleti, vizsgálati eredményeket újraértelmeznek, újraszámolnak, illetve megismétlik az egész vizsgálatot még egyszer, hogy akkor is ugyanaz jön-e ki.
| ||
És hát úgy alakult, hogy Zimbardo az előbbinél, Milgram pedig utóbbinál vérzett el – jó eséllyel ma már nincs is az a tudományos igényű lap, ami befogadná eredményeiket.
De hát 1963-ban és 1971-ben még nagyon más idők voltak, más volt a politikai és társadalmi légkör, nagyon nagy tudományos és társadalmi igény volt arra, hogy a második világháború borzalmait, azon belül is a holokausztot meg tudják magyarázni, Milgram és Zimbardo pedig akkorát robbantott, hogy mára Los Angelestől Pekingig és vissza mindenki tudja, hogy kérésre kegyetlen állatokká változunk.
És ez a tudásunk olyan elmélyült, hogy ellenáll mindennek, ami ezzel ellenkezne. Mi sem bizonyítja ezt a jelenséget jobban, mint az a tény, hogy épp ezen újság nyomtatott változatában jelent meg közel kilenc éve (!) egy cikk Erős Ferenctől, ami éppen úgy szedi szét Milgram és Zimbardo eredményeit, mint ahogy szedte szét a két fent belinkelt cikk is.
Még egyszer a Milgram-kísérletről – A pontatlanság pokolba vezető útja
A Magyar Narancs 2009. augusztus 27-i számában jelent meg Marosán György cikke Az engedelmesség pokolba vezető útja címmel. Az írás Stanley Milgram amerikai szociálpszichológus (1933–1984) híres-hírhedt áramütéses kísérletéről és annak értelmezéséről szól. Az engedelmeskedés témájának felelevenítése és a mai magyarországi állapotokra való aktualizálása mindenképpen fontos, ám szeretném felhívni a szerző és az olvasók figyelmét számos pontatlanságra és félreértésre, amely Milgram kísérletéhez kapcsolódik.
Tehát míg a pszichológusok és szakkönyvek már jó ideje igen árnyaltan fogalmaznak ezekkel az eredményekkel kapcsolatban, mintha a közgondolkodásba való szivárgást valami akadályozná.
Mondjuk az, hogy mind Milgram, mind pedig Zimbardo felment minket az egyéni felelősség alól. Hiszen ha a kísérleti személyek egy fehér köpenyes „tanár” jelenlétében áramütést mértek egy „tanulóra” azért, mert az nem tanulta meg a feladatot; hiszen ha a kísérleti személyek börtönőrként kegyetlenkedtek csak azért, mert valaki azt mondta, hogy viselkedjenek börtönőrökként, akkor mi, hétköznapi, nem kísérleti emberek miért ne viselkedhetnénk úgy, ahogy mondják nekünk?
Persze, a két sztár eredményeit úgy is lehetne értelmezni, hogy azt tekintjük normának, amit a hatalommal bíró, illetve a csoport képvisel. Ami – ahogy a kísérletekben is – lehet kegyetlenkedés is, vannak erre sajnos bőven egész friss példák is Srebrenicától Darfuron és Ruandán keresztül egészen Guantánamóig és Abu Ghraibig, de ennek nem feltétlenül kell így lennie, hiszen lehet a csoportnorma előremutató is: mondjuk a környezettudatos magatartás, az adófizetés, a tolerancia, a gyengébbek és az elesettek támogatása, a földrengés áldozatainak megmentése és csomó egyéb, pozitív dolog is.
Szóval annak ellenére, hogy megbízható (!) kísérletekkel igazolható, hogy tényleg arról van szó, hogy az emberek a csoport normáit veszik át, amik akár lehetnek proszociális normák is, ez a magyarázat egyszerűen nem tud akkorát robbanni, mint az eredeti.
Kevés benne ugyanis a szenzáció.
Azt tehát tudjuk, hogy ha jó fejeknek kell lennünk, akkor jó fejek leszünk, ha pedig kegyetlennek kell lennünk, akkor kegyetlenek leszünk, épp ezért az a kérdés, hogy mit kell akkor tennünk, ha a kegyetlenség normájával szembe szeretnénk menni?
Mert afelől azért ne legyen kétségünk, hogy el tudjuk-e dönteni, hogy mi helyes és mi nem, mert – néhány, komolyabb személyiségzavarral küzdő embertől eltekintve – erre mindenki képes.
És hát a kérdésre meg is van a válasz, hiszen még Milgram kísérleti személyei közül is sokan, sőt, jóval többen, mint azt Milgram állította, éppen azt tették, amit kellett: kiszálltak, nem teljesítették az utasítást.
No meg talán az is fontos lehet, hogy az egyéni önrendelkezés, a vélemények aktív vállalása, az igazságért való kiállás, a tudatos jelenlét reményeim szerint (bár bizonyítani nem tudnám, ez inkább csak józan megérzés és vágy) jóval erősebb, mint volt 50-60 évvel ezelőtt. Arról nem is beszélve, hogy az erkölcs, a társadalmi normák és értékek is egészen mások most.
Éppen ezért csak remélni lehet, hogy újabb kilenc év múlva azért már majd nem kell újra, hatalmas revelációval leleplezni Milgramot és Zimbardót.
