Egy óvodás számára a társas közeg hasznos és fontos. Megtanulja benne, hogy nincs egyedül, hogy nem ő a világ közepe. Azaz, a társas lény, amilyen az ember, megtanul az óvodában társas lényként működni.
Ez a folyamat már önmagában is elég sok frusztrációval jár, amit csak fokoz az, hogy rajta egyszerre nem is csak egy gyerek, hanem egy teljes csoport megy keresztül.
Ezt a frusztrációt pedig a sok gyerek egész sok módon vezeti le. Verekszik, harap, karmol, sír, dühöng, megsértődik, árulkodik, visszahúzódik, meg miegymás.
De.
A másik nemi szervének harapdálása, nyalogatása és az övvel fojtogatás nem tartozik a normál repertoárba.
Az valami egész másról szól.
Mégpedig arról, hogy valamik, valahol nagyon csúnyán elcsúsztak.
Nézzük őket sorjában!
| ||
Egy óvodai csoportban sokan vannak. Túl sokan. Minderre a túl sok gyerekre pedig túl kevés pedagógus jut. És ennek a túl kevés pedagógusnak egyre több az adminisztratív terhe, ami miatt egyre kevesebb idő jut arra, hogy a gyerekeket és a gyerekek családjait is megismerjék, a képzésük, képzettségük pedig egyre kevésbé felel meg a 21. századi Magyarország társadalmi sajátosságainak. Így aztán, még ha rá is lát egy óvodapedagógus arra, hogy mi történik Magyarországon, kezdeni vele nem nagyon fog tudni szinte semmit sem.
Ezek kezelésére ugyanis se eszköze, se ideje nincs, az óvodapedagógusok anyagi és társadalmi megbecsültségéről nem is beszélve.
Mindez azért is hatalmas probléma, mert míg az iskolák már javarészt homogénekké válnak annak „köszönhetően”, hogy a tehetősebb és/vagy szociálisan rugalmasabb családok elviszik a gyerekeiket jobb iskolákba, addig az óvodákba járó gyerekek társadalmi összetétele nagyjából megfelel a lakókörzet társadalmi összetételének. Szóval heterogén, sokszínű. Járnak oda ilyen, olyan és mindenféle gyerekek is.
Ezt a társadalmi, kulturális sokféleséget pedig nem tudják az óvodák kezelni: amint valaki „furcsább”, mint a többiek, hangosabb, esetleg halkabb, jobban alszik vagy rosszabbul, akkor azonnal meg kell bélyegezni, vizsgálat kell, terápia, sőt, lehetőleg jó gyorsan ki kell őt tenni az intézményből.
Sőt, erre a „furcsaságára” remekül lehet hivatkozni is. Mint ahogy tették abban az óvodában is, ahol az egyik gyerek a másik nemi szervét harapdálta. Hogy mindez azért történhetett meg, mert az óvodában „jelentősen nőtt azoknak a gyerekeknek a száma, akik »szociális készségekben« eltérnek a koruknak megfeleltethető szinttől, ők jellemzően hátrányos családi környezetből származnak, legtöbbjük a kerületi átmeneti szociális otthonban lakik”.
De még mielőtt visszasírnánk a szegregációt (ne tegyük!), egyrészt mondjuk ki, hogy a másik nemi szervének megharapása vagy nem megharapása nem szociális készség, másrészt inkább nézzünk rá arra, hogy hogyan lehet ezeket a gyerekeket, családokat támogatni, segíteni, hogy utolérjék korukat szociális készségeik terén. Illetve persze érdemes feltenni azt a kérdést is, hogy vajon nem értelmezi-e a NAT túl szűken és túl egysíkúan a szociális készségeket, aminek kizárólag középosztálytól fölfelé, fehér bőrszínnel születve lehet megfelelni? Meg lehetne nézni tehát akár azt is, hogy milyen készségek és képességek azok, amikben éppen a hátrányos helyzetű gyerekek tudnak a többieknek újat mutatni.
És nem. Itt nem a nemi szervek megharapására gondolok, hanem arra, hogy sokszor a hátrányos helyzetű családok gyerekei rugalmasabbak, elfogadóbbak, nyitottabbak és önállóbbak. Vagy nem. De akármilyenek is, egymástól mindig lehet tanulni. Ehhez azonban az óvodapedagógusoknak ismerniük kellene az egyes gyerekek hátterét.
Másrészt viszont azt is fontos kimondani, hogy annak, ami ebben az újbudai óvodában történt, nem sok köze van a társadalmi státuszhoz.
Persze, egy többszobás ingatlanban a privacy-re is több esély van, mint egy szoba-konyhás garzonban, de ez a két dolog csak elvileg jár együtt. Valójában, ahogy az a Wmn cikkéből is kiderül, a szexszel és a szexualitással a hátrányos helyzetű családok éppúgy nem tudnak mit kezdeni, mint az előnyös helyzetűek.
A szexualitást ugyanis egyszerre övezi elképesztő prüdéria, félelem és tabu, másrészt viszont mindenhonnan ez ömlik. Egy magára hagyott YouTube-ozás során egy gazdag négyéves éppúgy pornóhoz juthat két kattintás után, mint egy szegény négyéves, egy gazdag négyéves pedig éppúgy meglesheti/megláthatja szexelő szüleit egy nyitva hagyott ajtón keresztül, mint egy szegény négyéves. Anélkül persze, hogy ezt bármelyik gyerek is akarná. Hiszen azt sem tudja, mi az.
A ma felnövekvő generáció tehát már rég nem pixelenként, titokban és pironkodva jut meztelen testekhez, hanem akkor is mindent lát(hat), ha nem is keresi. Akkor is mindent lát(hat), ha egy szót se ért belőle.
Így lesz az orális szex (akaratlan) megleséséből a nemi szerv harapdálása.
Semmi köze ennek szociális háttérhez vagy a szociális készségekhez. Csak ahhoz van köze, hogy mit látott és mit nem értett. Márpedig az biztos, hogy valami olyasmit látott, amit nem értett, valami olyasmit látott, amit nem kellett volna látnia.
Ezzel együtt szexualitásról, szexről, testtudatról, testtudatosságról és a nemet mondani tudásról fontos és kell is (nem csak lehet) egy óvodással az óvodában beszélgetni. Akkor is, ha ez megtörténik otthon és akkor is, ha ez valamiért elmarad.
| ||
Sőt, nemcsak az óvodással kell ezekről a témákról beszélni, hanem a szülőkkel is.
Remek könyvek vannak már mindkét célcsoport számára, de mindez nem azt jelenti, hogy a szexet látnia is kell egy óvodásnak a gyakorlatban. Pláne olyan helyzetekben, amiknek a gyakorlathoz semmi köze sincs. A pornó márpedig ilyen.
A szexuális nevelésben tehát az óvodának óriási felelőssége van. Akkora, hogy akárhogy próbálja, nem mentheti fel magát alóla.
____
Mindkét kép illusztráció, az MTI fotótárából.
