A szülőszobán elhangzó mondatok egy életre beégnek az anya tudatába

Lelki betevő

Melled? Duzzad? Megfoghatom a pocakod? Tágulsz már? Gátad?

Nem vagyok szülészorvos, sem szülésznő, sem szülő nő, sem szülni vágyó nő, de még csak jogász sem. Sőt. Jó eséllyel egyik se leszek már. Nem tudom tehát, hogy hogyan kellene szabályozni a szüléseket, sem orvosilag, sem jogilag. Apa, férj és pszichológus viszont vagyok, előbbi két minőségemben részt vettem két kórházi szülésen, utóbbiban pedig elég sok terhesség-, szülés- és születéstörténetet ismertem meg, s így aztán azt gondolom, hogy innen nézve egész komoly magabiztossággal el tudom mondani, hogy mit gondolok a szülésről.

Előre szólok, hogy ez egyébként semmiképp sem az lesz, amit a pszichológia általában gondol a szülésről, sem pedig az, amit apáknak, férjeknek, meg mindenki másnak egységesen gondolnia kell erről. A Lelki betevőnek ez a cikke tehát kifejezetten és határozottan egy véleményposzt.

Ami persze nem jelenti azt, hogy ne lehetne vele vitatkozni, sőt, csak hát pár dolgot az ember azért mégiscsak rögzít. Ha másért nem, hát a jegyzőkönyv kedvéért. Hogy tiszta legyen. A szülés ugyanis olyan, mint a foci. Sőt.

Szemben például a focival, a szüléshez talán még Dávid Ibolya is ért.

Legalábbis mindannyian feljogosítva érezzük magunkat arra, hogy értsünk hozzá. És ez alól én sem vagyok kivétel.

Én pedig azt gondolom, hogy nincs még egy olyan időszak egy nő életében, amikor annyira kiszolgáltatott lenne, mint a terhesség hónapjai és a szülés órái alatt. Még egy egészséges terhesség és komplikációmentes szülés is óriási fizikai, érzelmi, lelki, fiziológiai kitettséggel jár. (A terhességnél és a szülésnél nagyobb kiszolgáltatottsággal talán csak egy meddő vagy meddőnek tűnő, de gyerekre vágyó nő kálváriája jár.)

Teste átalakul, a változásokat pedig egy teljes személyzet kíséri. Próbálkoztok már? Na, megjött? Jaj, megint? Melled? Duzzad? Nem is látszik. Hú, már eléggé látszik. Megfoghatom a pocakod?

Hallgatózhatok? Aludni tudsz? Nem kell egész éjjel pisilned? Tágulsz már? Milyen volt a szülés? Hüvelyi volt? Fájt? Gátad? Szakadt? Ülni tudsz? Tejed van már?

És ezek még csak az ismerősök, barátok, rokonok. Ott van még az orvos és a szülésznő, orvos- és/vagy szülésznőváltás esetén orvosok és szülésznők is: hüvelyi ultrahang, hasi ultrahang és csomó, előre nem látható, a korábbi intim zónába hatoló vizsgálat és kérdés. És mindez rendszeresen, a kilenc hónap végéhez közeledve egyre sűrűbben. Néha kérdés van és vizsgálat nincs, máskor vizsgálat van, de előtte nem kérdeznek, megint máskor meg mindkettő van.

Aztán meg eljön a szülés, ahol az anya teljesen átadja magát az orvosnak és szülésznőnek, széttárja a lábait, és elviseli, eltűri, elfogadja, hogy közel idegen emberek matassanak a nemi szerve körül és a nemi szervében.

Innen nézve a szülésfelkészítés tehát nemcsak magára a szülésre készíti fel az anyát, a szülőket, hanem implicit módon a kiszolgáltatottság elviselésére is. Hogy mire eljön a szülés, már ne legyenek kérdések, már legyen szépen minden elfogadott, már ne legyen ellenvetés, ellenvélemény.

Mire tehát a kismama bejut a szülőszobára, már teljesen elfogadta és átadta magát a hatalomnak.

De biztos, hogy mindez csak az orvosoknak és a kórházaknak köszönhető?

Bizonyára sok helyen tényleg nem segítik a partneri, hierarchiamentes viszony kialakítását, csak hát az egész rendszernek nemcsak az orvosok és a kórházak a részei, hanem mi magunk is. Ezzel semmiképp sem szeretném az egyes embereket hibáztatni, erről szó sincs. Társadalmi szinten viszont már jó régóta kódolva van, hogy az orvosok hatalmával szemben nincs eszközünk, hogy a legjobb mindenkinek, ha szépen kussolunk, nem kérdezünk, hanem fizetünk akkor és annyit, amikor és amennyit kell.

A rendszer egyenlőtlensége tehát – akármilyen kellemetlen is ennek a beismerése – mindkét oldalról támogatott. Nem feltétlenül vágyott, de támogatott. Ez viszont nem jelenti azt, hogy ennek így is kell lennie.

Amikor mi készültünk első gyerekünk születésére, elmentünk egy szülésfelkészítő, szoptatási tanácsadóhoz, akinek volt egy nagyon fontos mondata, amiért közel hét éve nagyon hálás vagyok neki. Azt mondta, hogy apaként mindenhova bemehetek, mindent megkérdezhetek. Elég idegesítő is lehettem, mert tényleg mindent megkérdeztem, tényleg mindenhova be akartam menni, és bár volt, hogy azt hallottam, hogy ide nem jöhet be, de aztán azt is hallottam, ahogy azt mondom, hogy de én be szeretnék. És akkor tényleg be is mehettem.

Ezzel együtt csomó olyan dolgon átestünk (és persze főleg a feleségem), amiről nem kérdeztek minket (és főleg a feleségemet) előtte meg, nem derült ki, hogy van-e véleményünk, vágyunk, kérdésünk, tudjuk-e, hogy mi fog történni, tudjuk-e, hogy az miért fog történni. Mi pedig elfogadtuk, hogy ez így van rendjén.

De még egyszer. Ennek nem kellene így lennie.

A legtöbb traumatikus, de egészséges szülés éppen ebből az egyenlőtlenségből adódik. Nem lehet kérdezni, nem lehet másképp vagy bárhogy gondolni, nem lehet ott (igen, akár otthon), úgy és akkor csinálni, ahol, amikor és ahogy a család eltervezi, szeretné, sok család felé pedig már a szülőszobán beindul a bűntudatkeltés, a normaképzés és az ítélkezés.

Mindez pedig abban a kiszolgáltatott állapotban, amit a szülés jelent, egy-egy mondat, egy-egy gesztus akár hosszú évekre, más esetekben akár egy egész életre beégheti magát egy anya tudatába és határozhatja meg alapjait a szülőségének.

Éppen ezért csínján kell bánni az ilyenkor elhangzó orvosi-szülészi mondatokkal, gesztusokkal.

Érthető okokból a félelem nagyon erős. Hogy legyen minden rendben. Velünk és a születendő babával. És mivel nem értünk hozzá, ezért elfogadjuk a kórházat, az orvosokat, a szülésznőket autoritásnak.

De mi van akkor, ha elkezdünk abban hinni, hogy mégiscsak értünk hozzá? Mi van akkor, ha elkezdjük elhinni, hogy a megismert lehetőségek közül tudunk választani, felelősséggel meg tudunk hozni egy döntést? Mi van akkor, ha elkezdjük elhinni, hogy a kórház, az orvosok és a szülésznők nem egy hatalmat képviselnek, hanem partnereink egy folyamat közös lemenedzselésében? És mi van akkor, ha tényleg elhisszük, hogy a terhességek túlnyomó többsége nem a betegség, hanem az egészség területe?

És ugyanígy fordítva. Mi van, ha a kórház, az orvosok és a szülésznők elkezdik elhinni, hogy a szülő a bemutatott lehetőségek közül tud választani, felelősséggel meg tud hozni egy döntést? Mi van akkor, ha elkezdik elhinni, hogy nem egy hatalmat képviselnek, hanem partnerek egy folyamat közös lemenedzselésében?

Amíg viszont a teljes kiszolgáltatottság nem jár teljes kiszolgálással, viszont kölcsönös bizalmatlansággal igen, addig nagyon nehéz lesz bármin is változtatni.

Lassan viszont el lehetne kezdeni.

Hogy az egyik legcsodálatosabb dolog tényleg az egyik legcsodálatosabb dolog lehessen.

Neked ajánljuk

Leginkább a foci

  • Toroczkay András

Apanovellák, de nem csak azok, felnövéstörténetek, kisvárosi elbeszélések, Budapest- és énelbeszélések is egyben. Az író magáról beszél, nem is kendőzi. Már a címből rögtön beugrik egy másik óriás: Lóci. Itt azonban a fiú emeli fel az apját, s állít emléket neki.

Stockholm-szindróma

Szentgyörgyi Bálint sorozatát nagyjából kétféle diskurzus övezi. Az egyik a sorozat nyilvánvaló történelmi torzításait és pontatlanságait rója fel. Itt elsősorban Hodosán Róza szociológus és Rainer M. János történész kritikái­ra gondolunk, akik az 1980-as évek ellenzéki mozgalmainak tagjaiként jogosan érezhetik, hogy saját és bajtársaik munkálkodását az alkotók nem adták vissza elég hűen. Ugyanakkor szem előtt kell tartanunk, hogy A besúgó vállaltan fikció, nem pedig dokumentumfilm.

Delfin

Van a filmben két csónakázás. Az egyik a bajai Sugovicán, az egykor kedvelt, de most néptelennek mutatkozó horgászhelyen. A gyermekkora helyszíneire visszalátogatván ismét kisvárosi lánnyá változó világhírű úszófenomén a nagypapával, ladikon haladva újra felfedezi a Duna-mellékág békességét. Máskor meg az óceánon hasít bérelt jetboaton, bálnát akar nézni – hullámokból felszökkenő delfineket lát is.

Szerelem határok nélkül

  • Nagy István

Nem lehet könnyű úgy gitározni egy zenekarban, hogy az elődöd árnyékában játszol, és folyamatosan ott van benned a félsz, hogy ha a régi srác majd egyszer vissza akar jönni, téged azonnal lapátra tesznek. Ez történt Josh Klinghofferrel, aki 2009-ben csatlakozott a Red Hot Chili Peppershez, és kereken tíz évig volt az együttes gitárosa. 

Biztonsági játék

Az utóbbi két évtizedben kevés olyan emlékezetes betoppanás volt a könnyűzene világába, mint a kanadai Arcade Fire 2004-es debütáló nagylemeze. A tragédiák árnyékában fogant Funeral katartikus sodrása és hiperérzékenysége pillanatok alatt hírnevet és rajongókat szerzett a zenekarnak, még olyan hírességeket is, mint David Bowie vagy David Byrne. A debütáló album pillanatok alatt vált hivatkozási ponttá, ami alighanem a szedett-vedett megjelenésű zenekart lepte meg a leginkább.

Miért hiányzik?

  • Csabai Máté

Nem lehet erről a kiadványról szokványos kritikát írni. Nem csupán Kocsis Zoltán ikonikus, de azért a színpad széléről olykor kibeszélt személye miatt, hanem azért, mert a huszonhat lemezen csupa olyan mű és életmű szerepel, amelyek játékmódjáról, megítéléséről interjúkban, szemináriumokon sokat megosztott a zongoraművész.

Minden színész csiga

„Tragédiának nézed? Nézd legott / Komé­diá­nak, s múlattatni fog” – idézi Katona László Az ember tragédiáját az előadás végén, amelynek alcíme is van: Etűdök színházi világunk állapotjáról. A Nézőművészeti Kft. egy rendkívül szórakoztató, elsőrangú kabarét csinált a színészek mindennemű kiszolgáltatottságáról és az abuzív rendezőkről.

Rejtvényfejtés

Legendás hely volt a Bartók 32 Galéria a kilencvenes években, magyar és külföldi kortárs kiállításokkal. Csak egy „probléma” volt vele (akárcsak a Liget Galériával), hogy a fenntartója és tulajdonosa az önkormányzat volt. A majdnem 100 négyzetméter alapterületű helyszín, s a modern művek ottani bemutatásának ellehetetlenítését az első Orbán-kormány művészetpolitikájának „köszönhetjük”, bár kétségtelen, hogy a múltba révedő magyarosch műalkotás fogalmát addigra jól beleültették az embe­rek fejébe.

Minden változatlan

  • Balogh Magdolna

A fejlődés- vagy karrierregényként induló mű egy drezdai antikvárius, Norbert Paulini alakját állítja a középpontba: a szerző „a szellem emberének” akar emléket állítani. Paulini a hetvenes–nyolcvanas években különleges hírnévnek örvendő boltot működtetett, amelyben egy kis szellemi kör is otthonra talált, s az elbeszélő is a törzsközönségéhez tartozott.

A zöld-fehér polip

Megalakul az ötödik Orbán-kormány, és itt most azt kéne találgatnunk, hogy Kásler távozása, Csák bevonása, Lázár és Navracsics visszatérése, meg néhány minisztérium szétszedése, átalakítása mi mindenre utalhat, s mindebből milyen új politikai irányra számíthatunk – de tizenkét év orbánizmus után nem hinnénk, hogy mindennek nagy jelentősége volna. Voltaképpen még a totális eszementséget tükröző húzás, az egészségügy és – főleg – a közoktatás betolása a karhatalmi minisztérium alá sem meglepő a NER államigazgatási track recordjának ismeretében.

Orbán Viktor két beiktatása

„Az Isten kegyelméből nekünk adott megbízatás mindig túlmutat rajtunk. Azokra, akiknek a javát kell szolgálnunk, de még ennél is tovább mutat arra, akitől a feladatot végső soron kaptuk és akinek a dicsőségét szolgálhatjuk. Ez a mai nap üzenete mindannyiunknak” – mondta Balog Zoltán, a rendszer egyik sokat próbált főpapja a Kálvin téri református templomban, a Novák Katalin államfői beiktatása alkalmából rendezett ökumenikus szertartáson. Szavai üresen pattogtak a templom kövén, s talán a térre is kigurultak, hogy ott pukkanjanak szét, mint sok színes szappanbuborék.