Nem vagyok szülészorvos, sem szülésznő, sem szülő nő, sem szülni vágyó nő, de még csak jogász sem. Sőt. Jó eséllyel egyik se leszek már. Nem tudom tehát, hogy hogyan kellene szabályozni a szüléseket, sem orvosilag, sem jogilag. Apa, férj és pszichológus viszont vagyok, előbbi két minőségemben részt vettem két kórházi szülésen, utóbbiban pedig elég sok terhesség-, szülés- és születéstörténetet ismertem meg, s így aztán azt gondolom, hogy innen nézve egész komoly magabiztossággal el tudom mondani, hogy mit gondolok a szülésről.
Előre szólok, hogy ez egyébként semmiképp sem az lesz, amit a pszichológia általában gondol a szülésről, sem pedig az, amit apáknak, férjeknek, meg mindenki másnak egységesen gondolnia kell erről. A Lelki betevőnek ez a cikke tehát kifejezetten és határozottan egy véleményposzt.
Ami persze nem jelenti azt, hogy ne lehetne vele vitatkozni, sőt, csak hát pár dolgot az ember azért mégiscsak rögzít. Ha másért nem, hát a jegyzőkönyv kedvéért. Hogy tiszta legyen. A szülés ugyanis olyan, mint a foci. Sőt.
Szemben például a focival, a szüléshez talán még Dávid Ibolya is ért.
Legalábbis mindannyian feljogosítva érezzük magunkat arra, hogy értsünk hozzá. És ez alól én sem vagyok kivétel.
Én pedig azt gondolom, hogy nincs még egy olyan időszak egy nő életében, amikor annyira kiszolgáltatott lenne, mint a terhesség hónapjai és a szülés órái alatt. Még egy egészséges terhesség és komplikációmentes szülés is óriási fizikai, érzelmi, lelki, fiziológiai kitettséggel jár. (A terhességnél és a szülésnél nagyobb kiszolgáltatottsággal talán csak egy meddő vagy meddőnek tűnő, de gyerekre vágyó nő kálváriája jár.)
Teste átalakul, a változásokat pedig egy teljes személyzet kíséri. Próbálkoztok már? Na, megjött? Jaj, megint? Melled? Duzzad? Nem is látszik. Hú, már eléggé látszik. Megfoghatom a pocakod?
Hallgatózhatok? Aludni tudsz? Nem kell egész éjjel pisilned? Tágulsz már? Milyen volt a szülés? Hüvelyi volt? Fájt? Gátad? Szakadt? Ülni tudsz? Tejed van már?
És ezek még csak az ismerősök, barátok, rokonok. Ott van még az orvos és a szülésznő, orvos- és/vagy szülésznőváltás esetén orvosok és szülésznők is: hüvelyi ultrahang, hasi ultrahang és csomó, előre nem látható, a korábbi intim zónába hatoló vizsgálat és kérdés. És mindez rendszeresen, a kilenc hónap végéhez közeledve egyre sűrűbben. Néha kérdés van és vizsgálat nincs, máskor vizsgálat van, de előtte nem kérdeznek, megint máskor meg mindkettő van.
Aztán meg eljön a szülés, ahol az anya teljesen átadja magát az orvosnak és szülésznőnek, széttárja a lábait, és elviseli, eltűri, elfogadja, hogy közel idegen emberek matassanak a nemi szerve körül és a nemi szervében.
Innen nézve a szülésfelkészítés tehát nemcsak magára a szülésre készíti fel az anyát, a szülőket, hanem implicit módon a kiszolgáltatottság elviselésére is. Hogy mire eljön a szülés, már ne legyenek kérdések, már legyen szépen minden elfogadott, már ne legyen ellenvetés, ellenvélemény.
Mire tehát a kismama bejut a szülőszobára, már teljesen elfogadta és átadta magát a hatalomnak.
De biztos, hogy mindez csak az orvosoknak és a kórházaknak köszönhető?
Bizonyára sok helyen tényleg nem segítik a partneri, hierarchiamentes viszony kialakítását, csak hát az egész rendszernek nemcsak az orvosok és a kórházak a részei, hanem mi magunk is. Ezzel semmiképp sem szeretném az egyes embereket hibáztatni, erről szó sincs. Társadalmi szinten viszont már jó régóta kódolva van, hogy az orvosok hatalmával szemben nincs eszközünk, hogy a legjobb mindenkinek, ha szépen kussolunk, nem kérdezünk, hanem fizetünk akkor és annyit, amikor és amennyit kell.
A rendszer egyenlőtlensége tehát – akármilyen kellemetlen is ennek a beismerése – mindkét oldalról támogatott. Nem feltétlenül vágyott, de támogatott. Ez viszont nem jelenti azt, hogy ennek így is kell lennie.
Amikor mi készültünk első gyerekünk születésére, elmentünk egy szülésfelkészítő, szoptatási tanácsadóhoz, akinek volt egy nagyon fontos mondata, amiért közel hét éve nagyon hálás vagyok neki. Azt mondta, hogy apaként mindenhova bemehetek, mindent megkérdezhetek. Elég idegesítő is lehettem, mert tényleg mindent megkérdeztem, tényleg mindenhova be akartam menni, és bár volt, hogy azt hallottam, hogy ide nem jöhet be, de aztán azt is hallottam, ahogy azt mondom, hogy de én be szeretnék. És akkor tényleg be is mehettem.
Ezzel együtt csomó olyan dolgon átestünk (és persze főleg a feleségem), amiről nem kérdeztek minket (és főleg a feleségemet) előtte meg, nem derült ki, hogy van-e véleményünk, vágyunk, kérdésünk, tudjuk-e, hogy mi fog történni, tudjuk-e, hogy az miért fog történni. Mi pedig elfogadtuk, hogy ez így van rendjén.
De még egyszer. Ennek nem kellene így lennie.
A legtöbb traumatikus, de egészséges szülés éppen ebből az egyenlőtlenségből adódik. Nem lehet kérdezni, nem lehet másképp vagy bárhogy gondolni, nem lehet ott (igen, akár otthon), úgy és akkor csinálni, ahol, amikor és ahogy a család eltervezi, szeretné, sok család felé pedig már a szülőszobán beindul a bűntudatkeltés, a normaképzés és az ítélkezés.
Mindez pedig abban a kiszolgáltatott állapotban, amit a szülés jelent, egy-egy mondat, egy-egy gesztus akár hosszú évekre, más esetekben akár egy egész életre beégheti magát egy anya tudatába és határozhatja meg alapjait a szülőségének.
Éppen ezért csínján kell bánni az ilyenkor elhangzó orvosi-szülészi mondatokkal, gesztusokkal.
Érthető okokból a félelem nagyon erős. Hogy legyen minden rendben. Velünk és a születendő babával. És mivel nem értünk hozzá, ezért elfogadjuk a kórházat, az orvosokat, a szülésznőket autoritásnak.
De mi van akkor, ha elkezdünk abban hinni, hogy mégiscsak értünk hozzá? Mi van akkor, ha elkezdjük elhinni, hogy a megismert lehetőségek közül tudunk választani, felelősséggel meg tudunk hozni egy döntést? Mi van akkor, ha elkezdjük elhinni, hogy a kórház, az orvosok és a szülésznők nem egy hatalmat képviselnek, hanem partnereink egy folyamat közös lemenedzselésében? És mi van akkor, ha tényleg elhisszük, hogy a terhességek túlnyomó többsége nem a betegség, hanem az egészség területe?
És ugyanígy fordítva. Mi van, ha a kórház, az orvosok és a szülésznők elkezdik elhinni, hogy a szülő a bemutatott lehetőségek közül tud választani, felelősséggel meg tud hozni egy döntést? Mi van akkor, ha elkezdik elhinni, hogy nem egy hatalmat képviselnek, hanem partnerek egy folyamat közös lemenedzselésében?
Amíg viszont a teljes kiszolgáltatottság nem jár teljes kiszolgálással, viszont kölcsönös bizalmatlansággal igen, addig nagyon nehéz lesz bármin is változtatni.
Lassan viszont el lehetne kezdeni.
Hogy az egyik legcsodálatosabb dolog tényleg az egyik legcsodálatosabb dolog lehessen.
