Széjjelelemezte már a sajtó a brit Channel 4 adásában két hete lement műsort, amiben Jordan B. Peterson klinikai szakpszichológus állítólag legyőzte Cathy Newman újságírót, televíziós műsorvezetőt. Cikkek, riportok, elemzések, majd újabb interjúk, újabb cikkek és újabb elemzések, no meg úgy nagyjából millió komment született a témában szakértőktől, laikusoktól, trolloktól és rajongóktól.
Éppen ezért én már nem fogom ezek számát növelni, még akkor sem, ha csak úgy hemzseg az interjú az olyan magas labdáktól, amikre még senki sem csapott le.
És bár tényleg isteni lenne mondatonként elemezni a 30 perces videót, amit mostanra már ötmillióan (!) láttak, de megpróbálok erről lemondani. (Előre szólok, nem fog menni.)
Már csak azért is, mert akkor beleesnék Peterson csapdájába.
De hát persze már kicsit bele is estem, hiszen a közel félórás videót már háromszor végignéztem, buszon hallgattam, kijegyzeteltem és elég sokat olvastam róla, tőle, de a végén arra kellett rájönnöm, hogy
engem is elbűvölt ez az egész.
Ez a cikk viszont nem a már említett és belinkelt interjú explicit tartalmával fog foglalkozni, hanem kicsit azzal, ami mögötte van. A nonverbális és a metakommunikációs elemekkel. És ha innen nézzük, akkor Peterson nem más, mint egy showman.
Egy egész jó showman.
Nézzék csak meg ezt a videót!
Kiáll a torontói egyetem hallgatói elé, és unplugged lenyom nekik egy kemény speechet a szólásszabadságról. Úgy, hogy közben az ellene/érte demonstráló hallgatókat nem hagyja szóhoz jutni. Szabályos performance ez.
De vissza a 4-es csatornán lement interjúra.
Amiben van egyszer egy elképesztően felkészült, olvasott és okos, a fülében szakértő- és szerkesztőstábbal megtámogatott, kemény hangú, sokszor indulatos, néha a szavaiba belebotló női riporter, aki megpróbálja csomó gender issue-val kapcsolatban sarokba szorítani az ellentmondásos, de ellentmondásokat nem tűrő, szikár, sápadt, fátyolos hangú, a tekintetével és a szavaival tökéletesen bánó, még véletlenül sem indulatossá váló férfi klinikai szakpszichológust. Newman és Peterson nincsenek szimmetrikus helyzetben.
Ha úgy tetszik, nincsenek egy szinten. No persze nem azért, mert az egyik okosabb, mint a másik (nem az), nem is azért, mert az egyik felkészültebb, mint a másik (nem az), és még csak nem is azért, mert az egyik férfi, a másik nő. Hanem azért, mert egy riporter és interjúalanya nem lehetnek egy szinten. Az egyik házigazda, a másik vendég, az egyik kérdez, a másik válaszol, az egyik felkészül a másikból, a másiknak viszont csak magából kell felkészülnie,
az egyik meg akarja tudni, hogy „what the hell is going on”, a másik el akarja magyarázni, hogy „what the hell is going on”.
Akármennyire is vágyna Peterson egy igazi beszélgetésre, ilyen nem fog létrejönni. Ez tehát inkább egy kőkemény harc volt azért, hogy kiderüljön, kinek van igaza, ki a jó és ki a rossz.
Az első pillanattól egy fallikus csörtének lehetünk szemtanúi, amiben Peterson rendszeresen tüzel és sebesít, Newman szól, hogy hé, most bizony tüzelt és sebesített, mire Peterson azt mondja, hogy én, dehogy, maga valamit félreértett.
Hát dehogy értett.
Mondjuk amikor a riport első harmadában a nők és a férfiak fizetésbeli különbségeiről van szó, Peterson azt mondja, hogy ez messze nem nemi, hanem mondjuk intelligencia és kompromisszumkészség kérdése is, utóbbiban pedig a nők túl jók, az meg fordított arányban áll a fizetéssel. Erre Newman teljesen jogosan rákérdez arra, hogy tehát a nők kevésbé intelligensek? De Peterson persze nem ezt mondta. I didn’t say that. Hangzik el sokszor, túl sokszor a beszélgetés alatt.
Valóban nem ezt mondta, de ez következik abból, amit mond. A fizetésbeli különbséget ugyanis Peterson is elismeri.
Newman mindent nagyon is jól értett és ezt Peterson pontosan tudja, de itt jön a beszélgetés lényege. Hogy ez a macsó szexizmustól túlfűtött beszélgetés par excellence önbeteljesítő jóslat. Arról, hogy itt van a klinikai szakpszichológus, aki megfogta, elkapta, legyőzte a riportert.
Mikre képes a pszichológia segítségével egy pszichológus, igaz?
Ezt játssza ki a 444 cikke is, annak is főleg a címe: Csak egy beszélgetés egy klinikai pszichológussal, mégis elakadt a műsorvezető szava, és leszakadt az internet.
Egyszerre van benne a pszichológiával és a pszichológusokkal kapcsolatos minden félelmünk és vágyunk. Hogy lássanak belénk, hogy fejtsenek minket meg, miközben meg ott van a szoft szorongás, hogy de úristen, mi van, ha ezek tényleg belénk látnak, ha tényleg tudnak olvasni a gondolatainkban.
De hát dehogy látunk mi bárkibe is bele.
A fantázia viszont mégis ott van az emberben arról, hogy elmész egy beszélgetésre, ami kívülről még akár bírhat is egy beszélgetés attribútumaival, de miközben csűri-csavarja a mondatokat az a fránya pszichológus, egyszer csak azt érzed, hogy
hoppá, már ott is vagytok a tudattalanodban.
A pszichoterápia viszont nem így működik, okkal nem, és bár én csak tanácsadó szakpszichológus vagyok, nem klinikus, de tudtommal a klinikai szakképzésen sincs gondolatolvasás és a másik megfejtése/megfogása speckol.
Ez Jordan B. Peterson specialitása, amivel nem tesz mást, mint ráerősít a pszichológusokkal kapcsolatos sztereotípiák egy jelentős, de hosszú távon semmiképp sem előremutató részére. Túl tehát azon, hogy a riportban csúnya csúsztatások és masszív általánosítások sora éri egymást, még a szakmát sem tünteti fel túl jó színben. Még akkor sem, ha első megnézés után épp az ellenkező érzése van az embernek.
