Szükség is van erre, hiszen rohanó világunk szupersztrádája olyan közhelyekkel van kikövezve, mint hogy egyre több a stressz és a szorongás, a kütyüikbe mélyedt gyerekek és felnőttek pedig már ki sem tudnak kapcsolni. És hát mi tagadás, akkora közhelyek ezek, hogy bizony még igazak is. Nyilván régen minden jobb volt, de akkor meg azt mondták, hogy még régebben volt minden jobb, közben meg sosem volt olyan jó, mint most.
Mindenesetre tény, hogy egyre többször multitaskingolunk, miközben egyre több kutatás mutatja, hogy ennyi feladat párhuzamos végzése nemcsak a hatékonyságot csökkenti, de bizony az agynak sem jó.
Szóval az új cool a singletasking.
Viszont a gyorsuló világunk annyira azért mégsem gyors, hogy ezt észre is vegye, el is higgye és meg is tegye a szükséges lépéseket, ezért még mindig az az elvárás, hogy mindent, lehetőleg igazán és tényleg sok mindent végezzünk párhuzamosan. Szóval mire este lefeküdnénk, már zsong a fejünk a sok párhuzamosságtól: tényleg nem tudunk kikapcsolni, és csak alvópózból alvópózba forgolódunk.
Erre a tényre és az ebből fakadó ordító igényre repültek rá a már említett britek, mégpedig úgy, hogy bonyolult és stresszes feladatok megoldása közben különböző dalokat hallgattattak kísérleti személyekkel. S miközben a 40 nő oldotta a feladatokat, nézték az agyi aktivitásukat, pulzusukat, vérnyomásukat és légzésszámukat, s úgy tűnt, ezek alapján egész jól összeállt egy tízelemű lista, amit Magyarországon talán először a Lelki betevő mutat be.
Hát íme.
10. Rue du Soleil (Café Del Mar) – We Can Fly
9. Mozart – Canzonetta Sull'aria
8. Adele – Someone Like You
7. All Saints – Pure Shores
6. Barcelona – Please Don't Go
5. Coldplay – Strawberry Swing
4. Enya – Watermark
3. DJ Shah – Mellomaniac (Chill Out Mix)
2. Airstream – Electra
1. Marconi Union – Weightless
A lista első helyét elfoglaló dal (aminek már a harmadik percénél frászt kaptam, de semmi baj, van belőle egy tízórás változat is) már igazából nem is valódi dal, hanem
egy pszichológiai, neurológiai és zenei alapokon nyugvó tudományosan megalkotott termék,
ami, ha az ember épp nem frászt kap tőle, akkor annyira beüt, hogy szakértők nem is ajánlják, hogy vezetés közben hallgassuk. Szóval a Marconi Union három tagja ezt nem csak úgy ihlet- és/vagy drog- és/vagy alkoholvezérelve készítették, hanem csomó tudós közreműködésével úgy pakolták egymás után és egymás mellé a harmóniákat, a ritmusokat és a basszusfutamokat, hogy csökkentse a fent már említett mutatókat.
Természetesen, mint minden kutatás, ez is felvet néhány kérdést: Miért csak nők vettek részt a vizsgálaton? Milyen hátterűek, életkorúak voltak ezek a nők? Milyen zenéket hallgattak egyébként, és egyébként is: hány dal közül került ki ez a 10, és miért éppen azok közül a dalok közül kerültek ki a győztesek?
Arról nem is beszélve, hogy a zene azért eléggé egyéni és kultúraspecifikus dolog, meglepne, ha a manysik vagy éppen a pakisztániak, fiatalok és idősek, a társadalmi hierarchia minden rétegében élők mind ugyanerre a listára chillelnének be, arról nem is beszélve, hogy a komolyzenén szocializálódó emberek bizonyára inkább Gerschwint, Sosztakovicsot és Wagnert pakolnának rá, én pedig az alábbi, kifejezetten nem számozott, tizenegy elemű listára nyugszom meg:
-
Moby – 18
-
The Dandy Warhols – Sleep
-
The Brian Jonestown – Whoever You Are
-
Pulp – Sunrise
-
Belmondo – Mikor
-
Smetana – Moldva
-
Jónás Vera Experiment – Cold Fira
-
Phosphorescent – Song for Zula
-
Théodore, Paul & Gabriel – Slow Sunday
-
Pink Floyd – Wish You Were Here
De felmerül még egy probléma.
Mégpedig egy koncepcionális.
Ám előtte ide kívánkozik, hogy a Silence&Air még a Marconi Unionnél is továbbment. A Jake Warren és Andy Gbormittah alkotta brit duó a tökéletes altatót alkotta meg. Természetesen szintén tudományos alapon, együttműködve a Weightless hangterapeutáival. Itt már nemcsak agyi aktivitást, légzésszámot, pulzust és vérnyomást néztek, hanem rámentek a dopaminra is. Kifejezetten olyan hangokkal pakolták tehát tele Zero Point című terméküket, amik növelik a dopamintermelést, ami pedig a relaxáltság állapotát kelti. De tele van a dal tiszta kvintekkel és olyan pszichoakusztikai elemekkel is, mint a madárcsicsergés vagy a tenger hullámzása.
Az elkészült produktum végigkíséri az alvót az alvás egyes szakaszain, hogy az agyunk tényleg ki tudjon kapcsolni. De egyrészt az agyunk alvás közben, legalábbis a REM-fázis során semmiképp sem kapcsol ki (és hát abból egy normál alvás során úgy 4-5 szokott lenni), amikor pedig ilyen cikkeket olvasok, akkor nemhogy kikapcsol, hanem cinikusba, szarkasztikusba és kritikusba kapcsol, és feltesz olyan kérdéseket, hogy akkor hány perces is pontosan a Zero Point? És honnan is tudja, hogy én mennyit alszom? És honnan tudja, hogy épp mikor lépek az egyik alvási szakaszomból a másikba, és mikor ébreszt a gyerekem? És ha minden éjjel ezt hallgatom, akkor nem unok rá? És nem fog furán nézni rám az, aki mellettem fekszik? Vagy hallgassa ő is ezt? De ha ő manysi vagy pakisztáni?
Többek között épp ezeket a kérdéseket tettem fel Andynek és Jake-nek, de egyelőre nem kaptam választ, szóval rá is térek a koncepcionális problémámra.
Arra, hogy ezen zenék hallgatásával bár jó eséllyel valóban megnyugszunk/elalszunk, de a nyugalom/elalvás ebben az esetben nem abból ered, hogy közelebb kerültünk önmagunkhoz, hanem éppen abból, hogy elfutottunk önmagunktól. Ettől persze a megnyugvás/elalvás valódi, de ez a technika nem segít minket abban, hogy megértsük a szorongásunk, nyugtalanságunk valódi okát, ez csupán egy tüneti kezelés, másnap este tehát ugyanott fogunk tartani: dugd a füledbe a Weightlesst, a Zero Pointot, vagy bármit, ami súlytalanná varázsol.
De ettől valójában csak a súlytalanság illúzióját kapod.
Az lenne tehát jó, ha a brit tudósok arra is rá mernének repülni, hogy mikor és mitől fogunk végre arra vágyni, hogy megismerjük saját magunkat, megismerjük és elfogadjuk saját gyengeségeinket. Az önismeret és a tudatosság ugyanis igazán megnyugtató cucc. Nem kell tehát mindentől és főleg nem önmagunktól elmenekülni.
(Források: inc.com, Telegraph, Psychologies)
