Nógrádi kisfalvak koronavírus-járvány idején

Ahol az alma aranyat ér

Lokál

Jobban félnek a koronavírustól, mint a tavaszi első hullámban, de még jobban félnek az éhezéstől és a hidegtől. Nem véletlenül: munka csak elvétve akad, az élelmiszer drága, tűzifát venni biztosan nem tudnak. Nógrád megyei településeken kérdeztük az ott élőket mindennapi küzdelmeikről.

„Helyben inkább kisebb boltok vannak, ha nagy bevásárlásra van szükség, be kell menni Salgótarjánba. Nincs messze, van közvetlen buszjárat, a baj nem ez. Hanem, hogy ha nincs miből élelmiszert venni, minek menjek be a városba?” – mondja Matild a nappaliként is funkcionáló előszobában. Matild és családja egy éve költözött Szalmatercsről a Nógrád megyei Etesre, mert az ottani ingatlanjuk lakhatatlanná vált. Az etesi házban is kissé szűkösen férnek el, a négy gyerekből kettő velük lakik, egyikük a feleségével és az újszülött babájukkal. „Fűteni kell, a picinek muszáj melegben lennie, úgyhogy a férjem és a fiam minden nap mennek Szalmatercsre fáért. Nagy szerencsénk, hogy van ott egy földbirtokos, aki megengedi, hogy az erdőben a földre hullott gallyakat összeszedjük, mert tűzifát nem tudunk venni. Élelem is úgy van, mint a mesében: hol van, hol nincs. A hó végére már padlón vagyunk.” Matildékhoz hasonlóan sok család retteg a téltől a környéken, félnek a vírustól, de még jobban félnek az éhezéstől, a munkanélküliségtől és attól, hogy nem tudják mivel begyújtani azt a pici kályhát, amely az egyetlen hőforrás az egész lakásban.

Etes nagyjából 10 kilométerre fekszik Salgótarjántól, a községben körülbelül 1300-an élnek. Matild azt mondja, nem lehet panasz az emberekre, előre köszönnek, szívesen látják őket, pedig a nógrádi kis falvakban sokszor zárt közösséget alkotnak a helyiek – erről meséltek nekünk mások is. Matild a munkanélküliségre panaszkodik; ez általános a környéken, a koronavírus-járvány óta pedig még rosszabb lett a helyzet. „November eleje óta végre van munkám, bekerültem a közmunkába. Február végéig tart, utána nem tudom, mi lesz, de ez is valami. Eddig hiába kerestem munkát, nem volt semmi lehetőség, pedig megcsinálok én bármit, takarítok, szemetet szedek. Most is ezt csináljuk a közmunkán” – mondja Matild, és hozzáteszi, a férje tavasszal és nyáron alkalmi munkákat vállalt, főleg építkezéseken, de az is mind Budapesten volt, de ahogy felerősödött a járvány, az is megszűnt. Közmunkára korábban a férjét is behívták, de a jobban fizető alkalmi munka miatt nem vállalta, így most Matild az egyetlen kereső a családban. A legnagyobb fia egyetemre jár, és mellette sok helyen dolgozik, önkénteskedik: segíti a szülőket és az otthon maradt testvéreket. „Az elmúlt hónapokban a 12 ezres családi pótlékból és a 22 800 forintból éltünk (utóbbi a foglalkoztatást helyettesítő támogatás – a szerk.). A hónap végére sokszor kenyérre sem maradt.”

Ez egy remek cikk a nyomtatott Magyar Narancsból, amely online is elérhető.
Ha szeretné elolvasni, kérjük, fizessen elő lapunk digitális kiadására, vagy ha már előfizető, lépjen be!

Neked ajánljuk