Többnyire a kifejlődő, éppen hogy születőben lévő városi környezet szolgáltatja a hátteret, ami nem csoda, hiszen ez a világ sokkal nyitottabb, változékonyabb, befogadóbb, ezáltal pedig színesebb, mint a falusi, paraszti világ. Netán gazdagabb is? Erre már nehéz volna válaszolni, hiszen az ilyen, éppen kialakulóban lévő kultúrákban sok az esetlegesség, az új ötletek, szokások, eljárásmódok egyfajta zavaros keveréket hoznak létre. A régi paraszti világ tárgyi néprajza viszont letisztult formákban klasszicizálódik, a tárgyhasználathoz fűződő szokások pedig ennek megfelelően egyfajta véglegesség érzését keltik – csak hát a társadalmi folyamatok következtében ez az érzés hamis.
Esetünkben már csak azért is, mert a kiállítás középpontjában álló tárgy, a kerékpár tekinthető akár új találmánynak is, főleg, ha általános elterjedésének, többirányú használatának a kezdeteihez képest számítjuk a korát. Érdekes módon feltalálásának idejét, de még a feltaláló nevét sem ismerjük, talán azért, mert több kisebb résztalálmány együtteseként vált a ma is használatos járművé.
Eleve két irányból közelítettek a 19. század lelkes gépészei és műszerészei a problémához. A nagy első és kicsi hátsó kerekű velocipéd azonban mondhatni, a start után egyértelműen lemaradt a bicikli mögött, amely kényelmesebb használhatósága miatt viszonylag hamar haszonjárművé alakult, és vált hovatovább már az előző századforduló körül alföldi, síkvidéki települések utcaképének megszokott elemévé. Ez sem kis teljesítmény persze a fél évszázaddal korábbi ormótlan faalkalmatosságokhoz képest, amelyek taligakerekei és vaskos vázuk mintha inkább akadályozta, mint segítette volna az előrejutást.
A kiállítás középpontjában a szabadkai kerékpározás múltja – és egész története – áll, ugyanis az ottani városi múzeum szakemberei maguk állították össze. Más kérdés, hogy a kiállítás azóta már egész Bácskát bejárta. A budapesti néprajzosok pedig – jó szándékuk szerint – úgy egészítették ki az anyagot, hogy Szabadka és Budapest egymás ellenpontjaként szolgáljon, ami őszintén szólva nem bizonyult egyértelműen bemutatható szembeállításnak. Igaz ugyan, hogy Szabadka a millennium idején Szegedet megelőzve az ország harmadik legnépesebb városa volt, mégsem lehetett Budapesttel egy lapon említeni a kiterjedt tanyarendszer közepén álló parasztvárost. Ennek megfelelően egy-egy, a kerékpározás elterjesztésében kulcsszerepet játszó személy jelentősége is jobban kiemelkedik, erőfeszítései még radikálisabbnak tűnnek a környezet jellegéhez képest – amelyben például Vermes Lajos sportszervezői tevékenysége már-már furcsa szeszélynek tűnik. Például a Palicsi-tónál felépített, ellipszis alapú kerékpár- és futópálya, amelyhez már 1892-ben lelátót is építtetett. Mindehhez képest a budapesti (akkor Csömöri úti) Millenáris jelenti a nagypályát, de Vermes – akinek bajszos, csíkos harisnyás, velocipédes fényképe mély büszkeséget sugall – nem elégedett meg az építkezésekkel. Az egyletalapítás persze végképp nem Szabadka specialitása volt, mindenesetre számtalan érem és babérkoszorú bizonyítja az amatőr kerékpárosok becsvágyát. Ennek sajátos megnyilvánulási formája a Korbucz család hatüléses gépe, amelyet a hozzáértő családtag épített.
A vidéki kerékpározás kezdeteit ábrázoló képek egyik különlegessége a kerékpárján matyó népviseletben büszkélkedő „Pénztárnok Mari” képe. Pénztárnok Mari tehetséges üzletasszony volt, az elsők egyike, akik felismerték a népművészeti tömegtermelésben megbúvó lehetőségeket (ráadásul igen szép asszonynak is mondták). Agyoncicomázott matyó viseletében természetesen nem Szabadkán mutatkozott, hanem Mezőkövesden, ahol ő volt az első nő, akinek kerékpárja volt. Miközben ő a helyiek által készített, látványos hímzésekkel a fővárosban házalt, a helyi rossz nyelvek gúnydalokkal adtak hangot ízes, magyaros irigységüknek.
Nem bántam volna, ha a kiállításon a kellékek és kiegészítők között megjelennek egy olyan, gazdagabb anyag elemei, mint például Roskó Gábor gyűjteménye. Mert örül ugyan egy régi lámpának, márkajelzésnek („homlokcsőpajzsnak”) is az ember, de hát hol vannak a pumpák, a szerszámtáskák, a százféle csengő, a nadrágcsíptetők? Jó, ne legyünk telhetetlenek, örülhetünk maguknak a bicikliknek, melyek némelyikét házilagosan fejlesztették tovább, például a csomagtartót péklapáttal tökéletesítették. Nem is szólva a kerékpárból lett tolókapáról, és a kerékabroncsokból eszkábált orvhalász-tapogatóról.
Nyugodtan megmaradhatunk persze az eredeti funkciójukat megőrzött szerkezeteknél is, és megcsodálhatjuk a könnyen szétszedhető tandem-kempingbiciklit, és a klasszikus vonalvezetésű Csepel kerékpárokat. Mindezekhez képest a mai, egyre színesebb budapesti kerékpáros-kultúra inkább játék, hiszen például a kerékpáralkatrészekből összeállított műtárgyak egyelőre nem írnak körül semmiféle megszilárdult tárgyi kultúrát. Ám a változások sebessége felgyorsulhat, és a következő bringás néprajzi kiállítás talán egészen más világot tár elénk.
Néprajzi Múzeum, nyitva: szeptember 28-ig
