A rendezvény immár negyedik alkalommal próbálta cáfolni azt a tévhitet, mely szerint az efféle nyilvános, ingyenes összejövetelek jórészt a garázda, bűnöző, lumpen elemek szórakoztatását szolgálják - részleges sikerrel.Művelt polgár a felkészülést rögvest a hivatalos programfüzet tüzetes áttanulmányozásával indítja - mely tevékenység már önmagában sem minden tanulság nélkül való. Először is rögvest kiderül, hogy a 44 kamionnak csak a felét teszik ki az egészen durva és közönséges reklámhordozók, a többieknél az üzenet némileg szublimáltabb, bár - a körülményekből fakadóan - nyilván elkerülhetetlen. A sör-, telefon-, tampon-, energiaital-, újság- és diszkóreklámok szövegi része sem elhanyagolható: az egyik kamion programja például Niki Bellucci pornósztár topless dj fellépését ígéri, míg egy másik (mint később kiderül, csalárd módon) 50 bombázót ígér, kiknek a fele félmeztelen - a dolgok eme paranormál szintjén persze nem érvényesülnek a szorzás szokásos szabályai, azaz a fentiekből egyáltalán nem következik, hogy a lányok negyede teljesen meztelen volna, sőt.
A csoportos öntevékeny felkészülés már dél körül elkezdődik: a partizók otthon melegítenek, az alkalmi frissítő-, sör- és perecárusok pedig a mellékutcákban leparkolt kombikat és kisbuszokat ürítik, arcukra írva a Polányi Károlytól származó standard definíció: a kereskedelem a szükséges javak beszerzése - viszonylag békés eszközökkel. Azután kora délután előlépnek a küzdő felek a megfelelő színű sarokból, s a szállító jármű-partizó-zugárus hármasság onnantól kezdve egy ütemre rezdül, kifulladásig. A zene terén ez alkalommal sem kell csalódnunk: a kortárs elektronikus tánczene szétágazó csapásai közül a fellépő lemezlovasok rendre a lakossági trance/kamionos techno páros valamelyikét választják: a puttyogós hardhouse-t csak nagy néha szakítja meg a három-négy igényesebb zenét szolgáltató mozgó dj-pult - ezzel szemben akadnak, akik a rendezvény vállaltan eklektikus jellegéből is fakadóan élő rockzenével kísérleteznek, egy teheratón pedig Depeche Mode-ra bugizik a törzsközönség.
A legnagyobb sikert érezhetően az említett művésznő aratja, aki ugyan közelébe sem jut a dj-pultnak, ezzel szemben a maga natúr valóságában mutatja meg bájait az ötvenfokos aszfaltra ájuló rajongóknak - nem feledkezve meg az amatőr és hivatásos fotósokról sem, akik szerencsés esetben belezoomolhatnak a barlang sűrű, sötét mélyébe, ahol bent nyilván csendben durmol egy kicsi mackó.
A placcon közben hamisítatlan búcsúhangulat: tétova bámészkodók, köztük dominánsan az ingyencirkusztól feldobott slumlakók, rajtuk kívül a sajátos magyar partikultúra szokásos bennszülöttei, ezúttal sűrű, láncoktól ékes sorokban, falanxba tömörülve. A tömeg mindezek ellenére inkább ritkásan tölti be a rendelkezésére álló Andrássy utat: a kamionok tisztes távolból követik egymást, sok az üresjárat, amit a türelmetlen publikum helybenjárással és a gaz kereskedők tesztelésével töltene ki: ők, meglehet, nagyot szakítanak a végén, de azért nem minden pillanatban oly irigylésre méltó a helyzetük - például akkor sem lennénk a helyükben, amikor éppen egy százhúsz kilós, tagbaszakadt kopaszt (lám, az élet rendre a primitív sztereotípiák kezére dolgozik) kell meggyőznie arról, hogy a húszfokos vízből kiemelt sör a t. vásárló markában is tovább fog hűlni. Amikor azután megérkezik egy-egy céljármű, a közönség könnyen fanatizálható része rögvest transzba esik a mantraszerűen ismételgetett reklámmondókák, színes tangabugyik és primitív, ámde agresszíven küldött szögelős zenék szinergikus elegyétől. Ha a kamiongazdáknak jó kedvük van, röpül az ajándék a nép közé - tekintve, hogy ingyen van, mindegy is, hogy ehető tampon vagy szódavízben feloldott gumicukor kerül-e a család asztalára. Miután szinte senki sem él a kamion mint az önkifejezést szolgáló nyilvánvaló felület úgynevezett előnyeivel (ezt a szigorú gazdasági kényszer nyilván nem is teszi lehetővé - tesszük hozzá némileg megértően, s magunkban végigsimítjuk a belőlünk lakmározó hiénák kicsiny buksiját), annál nagyobb az öröm a gyér számú kivétel láttán. A TÁP Színház mozgó gyászmenetet varázsolt az Andrássy út közepére: a feketébe öltözött színészek fájdalmas arccal, megtört tekintettel pillantgatnak egymásra, azután maguk elé bámulnak, ügyet sem vetve a döbbent vagy éppen remekül szórakozó külvilágra. A ravatali hangulatot remekül egészíti ki a felfüggesztett koporsófedél és a rendező/színész/dj Vajdai Vilmos által szolgáltatott kegyetlenül szórakoztató, tört ütemű partizene. A produkció által kiváltott hatás széles skálán szóródik a dühvel elegy teljes értetlenségtől a viharos tetszésig - mindenesetre jó példát nyújt arra, mi is történne, ha a magyar rögvalóságtól egy picit elszakadva, nem pont a legprimitívebb önreklámról szólna ez a nap.
A hangulat hamar tetőfokára hág, amit meggyőzően bizonyít, hogy az Andrássy úti hivalkodó palotasor mind jobban beleveszik az energiaitalok rágógumiszaga, továbba a sör- és mosószerbűz alkotta különleges odőrbe, a teherautókról áradó pufogást pedig szerencsésen kontrapunktozzák az úttesten felrobbanó pezsgősüvegek. A rendezvény szörnyű tanulsága, hogy ismét elterjedt az istenverte síphasználat: kicsi és nagy egyaránt önfeledten fújja, jelezvén, hogy vannak oly pontok, ahol sajnálatos módon találkozik, sőt összeér a polgári körök és a lakodalmas technorajongók rossz ízlése. A hellyel-közzel látványos vonulás is egyszer véget ér: a kamionok sorra beállnak a számukra kijelölt poroszos rendbe, s szörnyű kakofóniában tovább zenélnek, amit valószínűleg csak a botfülűek és a decibeladdiktok élveznek, nekik úgyis mindegy, hogy mi és mennyi szól egyszerre, aritmikusan, csak üssön, amekkorát lehet. Azután eljön a záró tűzijáték, jelezvén, hogy népünk sosem tanul hibáiból, majd a lakosság széles tömegei özönleni kezdnek a város különböző pontjai felé, hogy intenzív jelenlétükkel is nyomatékosítsák: ez ama elátkozott nap, amikor már a puszta szórakozás is teljesen reménytelen.
Barotányi Zoltán
