Két héttel ezelőtti számunkban jelentős teret szenteltünk a magyar áruk hazai és EU-beli kalandozásainak (Magyar áruk, magyar ízek: Puszi, Fincsi és Denis, a komisz, Magyar Narancs, 2002. augusztus 1.), nos korántsem érdemtelenül, hiszen a kérdéskör a csatlakozási előkészületek végóráiban régiószerte a közérdeklődés homlokterében áll.Csehországban pedig számosan lét vagy nemlét alternatívájának tekintik, ami logikus is, leginkább a halmazállapot tükrében. Úgy tűnik, a hazai rum és slivovica is a necces áruk csoportjába tartozik. "Az EU belső piacán ugyanis csak a közösségi előírásoknak megfelelő termékek hozhatók forgalomba" - írtuk mondott cikkünkben, s tény, ettől fáj cseh útitársaink feje is. (Igaz ugyan, hogy ezt egy közgazdászcsoport határozottan cáfolja: szerintük a csehek feje éppen nem ettől fáj reggelente, hanem az előző este elfogyasztott hazai rumtól, de ez csak egy kisebbségi álláspont.)
Mi vár ránk, ha az Európai Unió tagjai leszünk? - merül fel egyre többekben a kérdés, ahogy közeledik a csatlakozás immár nyilvánvalóan elkerülhetetlen aktusa. De nem az a baj, hogy fölmerül. Még csak az sem, hogy ha már fölmerült, akkor akiben éppen, az rögtön ki is böki lehetőleg minél nagyobb nyilvánosságot keresve okosságának. Hanem az, hogy az ez ügyben fölszólamlást eszközlők menten válasszal is szolgálnak a - retorikai szinten feltétlenül költői - kérdésre. Nem nehéz kitalálni, a válaszok - kis jóindulattal - két nagy csoportra oszthatók:
1. Megálljunk, mert ott lesz már a Kánaán!
2. Ott lesz neked jaj!
Világos, szép, értelmes beszéd ez, különösen felelős politikusok szájából, ám a napi érdekek mentén nyélbe ütött handabandázás miért is számolna azzal, hogy mi lesz majd "akkor": esetleg
tömegek néznek majd bután,
s lesznek - leginkább azok közt, akik bevették az efféle mostani maszlagot - számosan olyanok, akik kifejezetten pofára esésként élik meg az összeborulás közvetlen következményeit.
Viszont az egész találgatósdi mára kétségtelenül ipari méreteket öltött, az utcán és a közbeszédben se szeri, se száma a legendáknak és mítoszoknak, melyek szerint a szerencsétlen cseh ember mennyiféle régi kedvencéről lesz kénytelen lemondani, mert azok nyilvánvalóan alulról szagolják a pökhendi Európa normákba foglalt fene kényes gusztusát.
Talán akkor járunk el helyesen, ha pillantást vetünk azon cseh fogyasztói javakra, melyekkel egy magyar turista is kapcsolatba kerülhet, és megfűszerezzük (hogy így mondjam) egy-két olyan, teljességgel helyi érdekűnek mondható csodával, ami finoman szólva is jócskán meríti ki a "hirtelen felindulásból elkövetett egzotikum" büntetőjogi kategóriáját.
Szögezzük le azonnal:
a sörrel nincsen semmi gáz,
elvégre az unióban se hülyék ülnek, de a szög lehet, hogy nem ússza meg. S ha már az alkoholok szóba jöttek, jöjjön, amit az elején ígértünk:
mi a bánat lesz a slivovicával?
Hát semmi. Ugyan az igazság teljességgel az, hogy a nevezetes égetett szesz szinte semmilyen tekintetben nem felel meg az EU-normáknak, de a jóságos unió kivételben részesíti a cseheket ezzel a történelmi klasszikusukkal.
A tuti-frankó, a real, a hamisítatlan slivovica a vizovicei, mely erősen aromatizált szilvából készül. S az első desztillálás után hozzáadnak egy kis szeszt, majd még kétszer desztillálják. A titkot a génjeikben hordozó majsztrók szerint éppen a szesz adja a slivovicának a megfelelő ízt. Hát persze. Csak az EU-ban máshogy tudják, arrafelé nem adnak szeszt a gyümölcspálinkához. Hogy miért? Mert olyanok azok. Egy szó, mint száz, a slivovica őszinte híveinek nincs miért aggódni, ez a tipikusan cseh - respektíve morva - ital tartós kivételezésre és alacsony fogyasztói adóra számíthat az unióban.
Nem lesz viszont kimondott havaj egy másik rövidital sorsa. Jaj neked, rum! Persze valójában nem. Az a helyzet, hogy egy nagyon is jól (úgy a gyári fájront táján meg még könnyebben) körülhatárolható réteg számára nyilván szörnyű csapás lenne az ugyancsak régóta szeretett Tuzemsky rum (Hazai rum) elvesztése, amire azért kerülhetne sor elkerülhetetlenül, mert Európa szerint a rum cukornádból készül, szemben bohemisztikus névrokonával, mely bizony a jóval kevésbé elegánsnak mondható krumpliból. Nem is tudják az európaiak, mi a jó. A tipikus kelet-európai élelmesség, rafinéria azonban simán eurokompatibilis, így erre a súlyos problémára is régóta kész a megoldás: a nemes ital eddigi becenevén (Tuzemák) foglalja el méltó helyét Európában. Hajukra kenhetik a hülye cukornádjukat!
Már csak
az olmützi kvárgliért és a vécédeszkáért
kellene izgulnunk, meg néhány apróbb tételért, de nem.
Egyfelől ezekről már minden tudható, másfelől van itt még valami. A büdös sajt csak úgy az igazi, ha a savanyú túrót jól megsózzák, dézsában érlelik, s formázás után kiszárítják, miszerint megaszalják. Ez egy ötszáz éves recept, amit már hogyne akceptálna az EU, de a nyavalyások csak ragaszkodnak bizonyos minimális higiéniai normákhoz, melyek persze Olomoucból nézvést roppant szigorúnak tűnnek. Szóval kvárgli lesz, de a jellegzetes - leginkább az ürülékre emlékeztető - íz és illat a jó Isten kezében van.
Még rosszabb a helyzet vécédeszkafronton. Az is megeshet, hogy a klasszikus cseh ülőke illegalitásba szorul, lévén az eurofenék mérete nagyban tér el a csehországi viselettől, s ekként az idevágó normastruktúra is. Szűk, fűrészporillatú zugasztalosműhelyekben atlétatrikós férfiak gyűlnek majd sötétedés után össze, s ha tiszta a levegő, előkerül a dekopír fűrész, a csiszolóvászon, és adj neki! A bejáratnál valaki közben mindig az utcát figyeli, s távolról szűrődnek csak oda az éjszaka sikoltó neszei.
Másfelől viszont: az energiaipari tárgyalások lezárultak, így: Temelín O. K. Nota bene: a helyi hírek szerint egy ugyancsak tradicionális "bohemicum" sorsa is el van intézve megnyugtatóan. Hisz a benesi dekrétumoknak viszonylag bajos lenne valami új nevet kitalálni.
Schillinger Andrea
(Brno)
