Körülbelül másfél órája ténfergünk az alexandriai csúcsforgalomban, a gépjárműben kezd felforrni a hűtővíz, a velem utazó koptok megállás nélkül himnuszokat énekelnek, hiszen majdnem meghaltunk az autópályán. Lépésről lépésre haladunk, hogy elérjük Ragab urat, az alexandriai magyar tiszteletbeli konzult. Ám hiába ismerjük az utcát, ahol a konzul úr irodája található, hiába beszélik többen is közülünk anyanyelvként az egyiptomi arabot, amikor megkérdezzük az utca emberét, merre található a tiszteletbeli magyar konzulátus épülete, a járókelők riadtan néznek vissza ránk. Mindez persze nem csoda: a "magar" szó emésztőgödröt, jobb esetben a kairói gyorsvonatot, illetve a hegyekben őshonos, harapós kis rágcsálót jelenti. De aztán mégis szerencsénk van: egy hetvenéves, piszkos galebajában ücsörgő, vízipipázó bácsika rácsap a homlokára - "Puszkasz, Hidegkuti" -, és ettől kezdve sínen vagyunk. A szívem megdobban, amikor meglátom a piros-fehér-zöldre festett őrbódét és szemeteskukát. A ház falán réztábla is hirdeti, hová érkeztünk.
Egy irodaházba, melynek negyedik emeletén egy komolynak tűnő cég legalább ötven dolgozója végzi a dolgát, Ragab úr ennek a szállítmányozóirodának a főnöke, tengeri kereskedelemmel foglalkozik. Amikor a recepciósnak jelzem, hogy megbeszélt találkozóm van az elnök úrral, vigyázzba vágja magát. Úgy tűnik, Ragab úr élet és halál ura. Immár a teremnyi szobában ülve sem gondolhatom másként. A tökéletes öltönyben feszítő ötvenes férfi tekintete az ószövetségi istené, mögötte az uniós és a magyar zászló keresztbe vetve.
Éppen Hongkonggal fejez be egy tárgyalást, majd csak annyit mond: "Szeretlek." Éppen azt mondanám, "én is", de kiderül, hogy szép szavunkat leszámítva egyáltalán nem beszél magyarul. Angolul csevegünk tovább.
Nem kell hozzá sok, hogy nyilvánvalóvá váljon: a tiszteletbeli konzulság valójában egy költséges hobbi, melyet olyan emberek gyakorolnak, akik szeretik Magyarországot. Magyar származásúak vagy nálunk tanultak, üzleti vagy másmilyen kapcsolataik voltak (vannak). Juttatást nem kapnak, szorgalomból látják el a képviseletet, s munkakörük abban merül ki, hogy hitelesítenek pár okmányt, számon tartják, hány magyar él a területükön. (Ragab úr szerint 7 magyar van Alexandriában.) Ha valaki bajba kerül, segítenek neki. Előfordulhat, hogy pénzt adnak, ha valaki mindenét elveszítette, de az biztos, hogy tolmácsolják a kérelmeket az "igazi" konzulátus felé.
"A tiszteletbeli konzulok semmilyen diplomáciai kedvezményt, illetve védelmet nem élveznek. Fizetés sem jár ezért a tevékenységért - ezt már a kairói konzultól, Gavalovics Ákostól tudom meg. - Általában önként jelentkeznek, persze csak ha van már valamilyen kapcsolatuk Magyarországgal." A rájuk vonatkozó 1995-ös törvény szerint a tiszteletbeli konzulok személyére a nagykövetségeink, illetve konzulátusaink tesznek ajánlatot, s a magyar külügyminiszter meghatározott időre nevezi ki őket. A címen kívül csak kötelességeket kap a kijelölt rangos külföldi vagy ott élő hazánkfia. A magyarnyelv-tudás nem feltétel. Jelenleg 207 tiszteletbeli konzulunk van 92 országban, ebből negyvenben nincs is más hivatalos magyar külképviselet.
Ragab úr elmeséli, hogy az azóta privatizált Maharttal voltak közös tengeri üzletei, ezért szereti a magyarokat. Később több, a magyarok számára kedvező üzletet sikerült nyélbe ütnie, így kapta meg a címet. "De mi történik, ha olyan magyar esik be hozzá, aki csak az anyanyelvén beszél?" Ragab úr elmosolyodik: "Főzünk neki egy kávét, és megpróbálunk kapcsolatba lépni valakivel, aki beszél magyarul. Mi szerencsés helyzetben vagyunk, hiszen Egyiptomban van konzuli részleggel működő nagykövetség. De ez nem fontos. Sokkal lényegesebb, hogy még az olyan országokban is, ahol esetleg a tiszteletbeli magyar konzulon kívül nincs más magyar intézmény, tudassuk veletek: mi itt vagyunk és segítünk."
Megnyirbált előjogok
A tiszteletbeli konzulság intézménye 2003-ban került reflektorfénybe, a Kulcsár-ügy kapcsán. Kiderült, hogy Kulcsár Attila munkatársa a libériai magyar tiszteletbeli konzulátus hivatalos gépkocsivezetője volt (erről igazolással is rendelkezett), és bátran használta a megkülönböztetett rendszámú (HC előtagú) gépkocsit. A Külügyminisztérium a botrány miatt ekkor felülvizsgálta az intézmény előjogait, megszüntette az addig érvényben lévő vám- és adómentességet a behozott konzuli kocsikra, eltörölte a megkülönböztető rendszámjelzést, valamint megszüntette a hivataloknak azt a hatáskörét, hogy igazolást állítsanak ki munkatársaik számára.
