„El lehet ájulni az illatában. Évezredek, buszok, rezsimek jönnek-mennek, a jégbüfé marad, és marad Jégbüfé, mert a név kötelez és a tartás kikezdhetetlen” – írta Spiró György, hozzátéve a találó műfaji besorolást: „édesipari talponálló”.
Ezt is túléli?
A Jégbüfé eddig mindent túlélt: rendszerváltást, válságot, fagylaltmérgezési incidenst és fagylalttörvényeket (mert ilyenek is voltak), de a Párisi Udvar eladása kifogott rajta. Igaz, hogy a Mellow Mood Groups, az új arab tulajdonos nemcsak luxusszállodát ígér ide, hanem visszaköltözési lehetőséget is, de hogy ebből lehet-e valami, főként a tervezett 2017. márciusi időpontra, azt nemcsak mi fogadjuk kétkedve. „1982–84 között volt egy nagy felújítás, de azóta csak a pultok lettek felújítva, úgyhogy kaptunk is bőven kritikát – magyarázza Papp Antalné üzletvezető, aki szerint a hely mindenképp megérett a renoválásra. − A mostani tulajdonos azt ígérte, ha nem is pont erre a sarokra, de az épületbe visszajöhetünk. De ez csak ígéret, megállapodás nincs, és azt se tudni, hogy az építkezést befejezik-e határidőre. Mindenesetre a régi dolgozókat, akiket nem tudtunk elhelyezni a Fény utcai üzletünkben, nem küldtük el, szabadságoltuk őket, mi pedig megpróbálunk itt, Pesten keresni egy helyet, akár olyan picit, mint a budai boltunk.”
A belvárosi üzletek bérleti díjai mellett eddig is csoda volt, hogyan tudták a cukrászdát fenntartani. „Megjelent most az interneten, hogy a Jégbüfé pereskedett az önkormányzattal a bérleti díj miatt, de az még nem a mi cégünk volt – magyarázza Pappné. − 1990-ben, az akkori tulajdonosnak, a Taverna Vendéglátó Vállalatnak volt velük vitája, ezért el is adták az üzletet, és felszámolták a vállalatot. Igaz, hogy a mostani tulaj a Taverna bérleti díjával vette át az üzletet, de az több mint 20 éve volt, nyilván sokkal többet fizettünk, mint a kilencvenes években” – mondja az üzletvezető, akinek e tévhír miatt „vérzik a szíve”. „Elkezdenek az emberek tücsköt-bogarat kiabálni ránk, és ez kicsit bemocskolja a mostani bezárást” − mondja, de ez a kisebbik baj. Mert hiába a bizonytalan újranyitási terv, a budai üzlet, nem lehet tudni, hogy a fogalomnak számító eredeti Jégbüfét életben lehet-e tartani, vissza lehet-e adni azt, ami miatt sokak eltekintettek a kiszáradt piskótalapokkal és elnehezült krémekkel járó színvonalcsökkenéstől is.
„Nagyon bánt, hogy bezár, pedig csak alkalmanként, havonta egyszer, ha erre járok. Bemegyek búrkifliért, túrós táskáért, ez a két kedvencem, mert más alapanyagból csinálják, mint a többi pékségben – meséli egy idős hölgy, aki épp a reggelinek szánt süteményt csomagolja. – Igazság szerint az utóbbi pár évben esett a színvonal, de még így is szerettem. Kár, hogy megszűnik, mert egy ilyen régi, bevett dolog volt nálam” – teszi hozzá.
Kirakatpolitika
A bolt 1952 májusában – afféle kirakatintézményként – nyílt meg, az emberek pedig a csodájára jártak, akkoriban sehol az országban nem volt olyan korszerű, elektromos hűtőberendezés, mint itt. Az elnevezés állítólag a kor neves vendéglátósainak, Bori István cukrászmesternek és a Mátyás Pince főnökének, Papp Bandi bácsinak (a brassói aprópecsenye „feltalálójának”) a fejéből pattant ki: ha van népbüfé melegkonyhával, miért ne lehetne jégbüfé fagylalttal? A megnyitó után a Népszavában így hirdették az új csodát: „Szerdán a Felszabadulás téren megnyílt a Jégbüffé, ahol újszerű készítményeket szolgálnak fel. Fagylalttal készült hűsítő italok, parfék, jégkrémes sütemények és újfajta jégkrémek mellett szendvicseket és feketekávét is lehet itt kapni. Különleges hűtőberendezés gondoskodik arról, hogy a legmelegebb nyári napokon is friss maradjon az étel.”
„Másutt volt csoki, vanília, és kész. A Jégbüfében, emlékszem, gyerekkoromban elkáprázott az ember szeme attól, hogy hatféle fagyiból is lehet választani, hát őrület volt, kígyózó sor” – emlékszik vissza Saly Noémi, a Magyar Kereskedelmi és Vendéglátó-ipari Múzeum muzeológusa. Csúcsidőben 13,5 mázsa, azaz 26 ezer gombóc fagylaltot adtak el, bár ez már egy évtizeddel később történt. „Megjegyzem, a hatvanas években télvíz idején egyedül itt árusítottak fagylaltot. Tisztára egy darab Nyugat. Kis januári szabadság. Télen fagylalt, micsoda impertinencia. Még jó, hogy be nem tiltották” − emlegeti Spiró György is a már idézett Jégbüfé-cetlikben.
Tilmann Hanna Budapest folyóiratban megjelent cikke (A Jégbüffében, 2012/8.) szerint a sikerhez minden bizonnyal hozzájárult, hogy az államosítás után itt kötöttek ki a legmenőbb cukrászok, no meg az elkobzott gépek és felszerelések egy része is. Bori István az 1958-as brüsszeli világkiállításon két olyan klasszikus művét mutatta be, amit azóta ország-világ ismer: a Budapest tortát és a somlói galuskát, de ő honosította meg a gyümölcsös tortákat is. „Emellett a legjobb dolgok, amiket mindenki evett, az a háromféle krémes – meséli Saly Noémi. − A bécsi, a sima és a francia, bár az én kedvencem a Rákóczi túrós és a sajtos masni volt, de van ismerősöm, aki a málnahabos kockát imádta” – teszi hozzá. Az üzletvezető asszonynak a Budapest torta a favoritja, de ne feledkezzünk meg a lekváros-habos női szeszélyről sem.
Elő a blokkal!
A Jégbüfé közönségét sokan a nénikkel azonosítják, de a hatvanas, hetvenes, nyolcvanas években járt ide mindenki – korra, nemre való tekintet nélkül. „Akkoriban a fiatalok vagy csövesek, vagy digók voltak, igaz, már megjelentek az első punkok is. Mi persze a csövesekkel szimpatizáltunk, sőt csövesnek is tartottuk magunkat, lejártunk a Felszab térre, este meg hazamentünk − meséli Károly, aki jelenleg régiségekkel foglalkozik. − Szóval, műbalhé volt az egész, de a szerepjátékhoz hozzátartozott, hogy csikkeket szedtünk a piros hetes megállójában, a Jégbüfébe meg »keselyűzni« jártunk. Ez azt jelentette, hogy megittuk a maradék kólákat, megettük a maradék sütiket. Utólag csodálom, hogy nem lett semmi bajunk.”
A nyolcvanas évek elején még senkinek az idegeit nem borzolta különösebben a ma már kivételes kiszolgálási eljárás – a vendég a pénztárnál leadja a rendelést, fizet, blokkot adnak neki, s azzal megint sorba áll −, hiszen a kocsmákban is ez volt a koreográfia. Ahogy a „talpon állva” fogyasztás is, ami ugyancsak különleges élmény a rendszerváltás után születetteknek. De a Jégbüfében nemcsak az eljárásrend, a kínálat is a masszívan hagyományos maradt, jó és rossz értelemben egyaránt. „Hiába próbáltunk ezt-azt kivenni a választékból, a vásárlók visszakérték” − meséli Papp Antalné, mintha azt jelezné, hogy ha lett volna is újító szándék, az megbukott a nép akaratából. „1986 óta itt dolgozom, régi pultokkal, régi kollégákkal. Szabó Pál keze alatt tanultam meg, hogy kell ezt az üzletet szeretni – mondja elszomorodva Pappné. − Nincs olyan villanyvezeték, nincs olyan zug, amit ne ismernék. Emlékszem, mikor húzták fel ezt a falat, hogyan hoztuk be a pultokat az ablakon keresztül, hogy kerültek be a gépek. Ez az én gyerekem…”
De egy kicsit mindenki magáénak érezheti. „Tájékozódási pontként szolgált a városban, mint az EMKE vagy az Astoria − mondja Saly Noémi. − Persze rengeteg hátulütője, bosszantó tényezője volt, de a megfizethető jó minőséget jelentette, és ez nemzedékekben rögzült így. Gyerekként szerettük meg, ezt ettük, mert ez volt! És vissza fogjuk sírni az itteni krémest, a málnahabost, a sajtos masnit annak ellenére, hogy mai szemmel nem volt hiperszuper. Egy vendéglátóhely ugyanis nemcsak a kiváló minőségével tud hatni, hanem azzal is, hogy emlékek fűződnek hozzá.”
