„A fűnyírás népbetegség”

Óvári Miklós természetvédő-botanikus

Mire használják a növények a temetőket és az emberek a damilos kaszálást? Mi köze Karády Katalinnak a Balaton partjához, és miért nem érdemes haragudni az érdes békanyálra? A balatoni növényvilágról kérdeztük a botanikust.

Magyar Narancs: Mutat-e számottevő eltéréseket az északi és a déli part növényvilága?

Óvári Miklós: Az északi part szikláin főképp száraz gyepeket és erdőket találunk, a déli parton a vizes élőhelyek dominálnak. Az északi part felett emelkedő mészkő és dolomit dombsor monotóniáját számos egyéb geológiai formáció színesíti, mint a tanúhegyek bazaltja vagy a vörös homokkő. Már ezeken is eltérő növényvilág él, ám ezekhez képest igen nagy változás a Balaton aszimmetrikus árkának déli partján díszlő növényzet, mely felszíni szilárd kőzet hiányában üledékeken – löszön, homokon, tőzegen – fejlődött.

false

MN: A Balaton környéke sűrűn beépített terület. Igaz, hogy a védett, értékes növényfajokat zömmel a zártkertekben vagy az elhagyott temetőkben találjuk meg?

ÓM: A védett, értékes fajok a természetes élőhelyeken találják meg létfeltételeiket, ott képesek fennmaradni. Ilyen élőhelyeket csak a hagyományos extenzív gazdálkodás – a kaszálás, legeltetés – tudott fenntartani. A falvak hátsókerti gyepjeinek, gyümölcsöseinek deklasszálása után mára valóban a zártkertek zugai, régi temetők félreeső sarkai a flóra utolsó menedékhelyei. Ám ezek az ökológiai „stepping stone”-ok is egyre fogynak, hiszen a zártkerteket vagy felhagyják, vagy elkezdik fűnyírózni. A temetők helyzete is egyre kilátástalanabb, a téves rendképzet lassan mindenütt felülírja a józan észt és a hatályos természetvédelmi jogszabályokat. Persze senki nem várja el, hogy az idős, sokszor mozgásukban korlátozott emberek derékig érő gazban jussanak el szeretteik sírjához. De a sírokon túli területeket, sarkokat, szegélyeket miért kell leborotválni?

MN: Valóban károkat okoz az oly népszerű fűnyírás?

ÓM: A fűnyírás az utóbbi évek szülötte, mára már kórossá vált népbetegség. A jelenséget kiváltó okokról megoszlanak a vélemények, de két fontos tényezőben egyetértenek. Az egyik, hogy az állattartás gyakorlatilag megszűnt, így a fűre és a szénára nincs szükség. Ezzel együtt a kézi kaszálás is kiment a divatból, ám a fűnyírók a magas füvet nem tudják levágni, ezért kell sokszor nyírni. A másik ok, amely bizonyára nagy szerepet játszik, hogy a nyírt, golfpálya jellegű gyep a jólét és a békés semmittevés szimbóluma lett. A rendszerváltást követően Nyugatra látogató honpolgáraink ezt látták a falvakban, és ez a jólét szinonimájaként rögzült az agyakban. A fajgazdag gyepek is többnyire emberi tevékenységre jöttek létre, az a faj maradt meg, ami az évi egy-kétszeri kaszálást kibírta. De a mai kéthetenkénti fűnyírásokat csak a legigénytelenebb kozmopolita fajok képesek túlélni, a gyepek „színét” adó tarka virágkavalkád eltűnik, számos ritka és védett növény is egy-két év alatt kipusztul. A dolog csúcspontja a damilos kaszálás: e tevékenységnek hála sok kis szabad talajfelszín keletkezik, aminél jobb helyet akarva sem lehetne csinálni a rohamra váró parlagfűhadaknak. Persze, a gyepekben élő számos állatfajra is hasonló sors vár. Mindez az amúgy is csapadék­hiányossá váló tenyészidőszakban a termőföld még nagyobb kiszárítását segíti elő.

MN: A tó környéki infrastrukturális beruházások, útépítések men­nyiben veszélyeztetik a védett élőhelyeket? Akadnak jó példák, kecske-káposzta megoldások?

ÓM: Az utolsó nagy beruházás az M7-es dél-balatoni berkeken áthaladó szakaszának megépítése volt. Tény, hogy a tervezés és építés során figyelmet kaptak az ökológiai kérdések, ám az érintett berkek, lápok tekintetében ennek a hatásai egyértelműen csak hosszabb monitorozás után lesznek láthatók.

MN: A Balaton mára gyakorlatilag körbe lett betonozva. Milyen képet mutatott a tó és a környék élővilága a betonkultusz előtt?

ÓM: Nemrég láttam egy Karády-filmet, amelyben a Duna-kanyar fövenyén sétálgattak a szereplők. Hát, valahogy úgy nézhetett ki a Balaton-part is, mai szemmel elképzelhetetlen, idilli állapotok voltak azokban az időkben. Azon a néhány partszakaszon (Bázsai-, Szigligeti-öböl, Zala-torkolat, Fenékpuszta), amely valahogy megmenekült, nincs beépítve, a vizes élőhelyek természetes növényközösségei vívják harcukat a betolakodó idegenhonos fajok inváziójával. A Balaton növényzetének képéről egy korabeli, nagyon remek munka áll rendelkezésünkre, melyet a kitűnő botanikus, Borbás Vince írt, és a Magyar Földrajzi Társaság Balaton-bizottsága adott ki 1900-ban. Ez a víz, a part és a parton túli területek növényvilágát is részletesen bemutatja. Bár a könyvben megfogalmazottak felett sok tekintetben eljárt az idő, Borbás meglátásai és adatai ma is biztos alapját, kiindulópontját jelentik a Balaton környékét kutató botanikusoknak.

MN: A tó mai képe a déli partról leváló öblök, a berekvilág jó részének lecsapolása nyomán alakult ki – mi maradt meg ezeknek a speciális élővilágából?

ÓM: Az egykor kiterjedt berekvilág mára sokat változott. A beépítések, lecsapolások, vonalas létesítmények hatásai nyomán a talajvízszint lesüllyedt, sok helyütt eltűnt, vagy csak időszakosan van jelen. A folyamat eredőjeként a vizes élőhelyek pusztultak, uniformizálódtak, a ritka, értékes növényzet eltűnt, átalakult. Ugyan­az a folyamat, mint a városok urbanizálódott madárfaunájánál. Aki nem tud változni, elveszik.

MN: Mennyire jelentenek gondot a tó környékén az inváziós növényfajok?

ÓM: Hazánkban 2014-ben 74 idegenhonos inváziós növényfajt tartottak nyilván a szakemberek, ám ez a szám évről évre emelkedik. A fásszárúak közül az akác és a bálványfa áll a lista élén, melyeket többnyire vonalas létesítmények, vasútvonalak és közutak mentén találunk, de egyre erősödik az ezüstfa terjedése is. Tihanyban a felhagyott telkeken sűrű erdővé válik, de a vízparton is sok helyütt megjelenik. Újabban az amerikai kőris is terjed a nádasokban, magas sásosokban, bokorfüzesekben, és bő termése a szél szárnyán messze szállva segíti a további terjedését. A bolygatott területeken újabban az illatos nyáriorgona jelent meg. A vízen kívüli, parton „álló” vizes élőhelyeket a kanadai és magas aranyvessző gyomosítja. Sok helyütt ún. fátyoltársulás látható, amit a süntök összefüggő állománya alkot a nádason, mocsárréten, sásoson álcahálószerűen elterülve. Az említett inváziós fajok elleni védekezés mindenütt nehéz, de ez a Balaton-parton szinte lehetetlen. Az utóbbi időben a Balaton-környéki meleg vizű befolyókban illegálisan termesztett akváriumi növények borzolják a kedélyeket, ugyanis fennáll a veszélye, hogy valamelyik faj adaptálódik, és nagy területen elszaporodik a tóban. Egyes kutatók szerint az enyhe telek mellett ez csupán idő kérdése…

MN: Vannak olyan organizmusok, amelyeket nem túl hízelgően szoktunk emlegetni. Mikor és miért terjedt el például a tóban az érdes békanyál?

ÓM: Az érdes békanyál egy fonalas zöldalga, ami az egész planétán elterjedt. Életfeltételeit csupán a part menti sekély, 10-20 centiméter mélységű, gyorsan felmelegedő vízben találja meg, ahol hamar képes elszaporodni. Ugyanakkor a kissé mélyebb vízben már nem él meg. A védelmében el kell mondjam, hogy a látványa okozta rossz érzésen túl az emberre semmilyen káros hatása nincs, nem rontja a vízminőséget, és a pletykákkal ellentétben nem okoz semmilyen ki­ütést. Csupán az alacsony vízállás velejárója.

Az ütközőzóna

Óvári Miklós a Balaton különleges és veszélyeztetett növényfajairól

A Balaton Közép-Európa legnagyobb tava, a földtörténeti időkben bekövetkezett földmozgások során kialakult tektonikus eredetű, sekély vizű ároktó. Nagyságából és elhelyezkedéséből adódóan több flórajárás ütközőzónája. Ezek az eltérő növényzetű területek más- és más szempontból érdekesek. Az északi part számos sziklai és szárazgyepi fajnak ad otthont. A tó keleti végének magas löszfalán a keleti sztyeppek jellegzetes növénye, a tátorján éri el elterjedésének határát. Az északi part felett húzódó dolomittömb molyhostölgyeseiben, cserszömörcés bokorerdeiben olyan ritka növények találhatók, mint az ezüstös útifű, fehéres csűdfű és számos orchidea. Tihanyban a vetővirág, őszi csillagvirág él. A tanúhegyek adnak otthont több, hazánkban nagyon ritka növénynek, mint a borostyánfojtó vajvirág, buglyos kőtörőfű, szirti ternye vagy a cselling. A dolomitnövényzet a Keszthelyi-hegységben számos szubmediterrán elemmel teljesedik ki.

A legveszélyeztetettebb fajok a tó környékén a már említett tátorján, a Holuby-bangó. A nádasok védett fajai közül a nádi boglárka, a gyilkos csomorika, a gázló. A vizes élőhelyek, így a mocsarak, lápok a legveszélyeztetettebb élőhelyek közé tartoznak országszerte, ez nincs másképp a Balaton mentén se. A mocsári és poloskaszagú kosbor, az ujjaskosborok, az árokvirág, a tengerparti szittyó, a pókbangó mellett számos víz jelenlétéhez kötődő növényt sorolhatunk ide.

A Bázsai-öbölben húsz éve még élt az országosan ritka posvány kakastaréj, de a termőhely változatlan állapota ellenére évek óta nem találják. A nádasok fajai is eltűnnek. A nagy kiterjedésű, lakott területektől és humán hatásoktól távolabb eső nádasokban még megtalálható a nádiboglárka, a kisfészkű aszat, a gyilkos csomorika vagy a legkisebb hazai ernyősvirágzatú növény, az alig palaszeg méretű levéllel rendelkező gázló. A folyamatot a közvetlen emberi hatásokon túl a globális éghajlati és klimatikus változások is erősítik.

Neked ajánljuk