Azért ezek a németek nagyon tudnak, fene a pofájukat, fémből van a piszoár. Nem hogy úgy áll benne az anyag, mint a Keleti pu. budijában, teszem azt, vagy folyik alul a csukára, ahogy az a friss demokráciákban megszokott, de nem ám egy szálloda, hanem az A3-as autópálya parkolójában. Ráadásul miközben állsz nagy megkönnyebbüléssel, kiugrik egy slag a falból, ott terem egy vidám ember a semmiből, és slagol a földre szórt vegyszerre, slagol, slagol, miként az istenek. Volt időm megnézni, sok jött, mert már nagyon kellett, ő lett így az első benyomás: rá is jöttem, mi benne a különös. Hogy nem részeg, először is. Másfelől, hogy nincs megsértődve, a sorsával láthatóan elégedett, nem gyűlöli a vendéget villámló tekintettel, mert nem érzi úgy, hogy többre hivatott, csak tévedésből ez jutott, ide tették a központban azok az érzéketlen, bunkó állatok. Ropog rajta a munkaruha, itthon a portás hord ilyet jobb helyeken. Munkájának hála, kulturált körülmények közt vizelhetnek a megfáradt németek, aztán ha végeznek, megtapogatják a derekukat, na, dzsavesz, gehen wir, vakkantják a nőnek, s tépnek tovább a mercivel. Elegem is lett belőlük, mire Kölnbe odaértünk, agyamra ment
a német mint olyan
hogy mindőjük oly nagyon tudja, hova megy, mit akar. Persze ezt körülbelül én is tudtam, eddig, gondoltam büszkén, magam is megvagyok, de ami a plusz ezeknél, hogy azt is tudják, ahová el akarnak jutni, oda hogy jutnak el. Hiányzik az élettapasztalatból az a komponensük, amikor egy öttényezős autópálya-csomópont után száguld az ember az ellenkező irányba egy folyamatosan villogtató kamionnal a nyakában, miközben a nő ölébe ejti a térképet, elmerengve néz ki az ablakon, két keze megadóan a térdén pihen. Bosszúból egy nagyra nőtt tujafát néztem inkább egy aprócska kertben, mintsem a dómjukat.
Amikor a Magyar Narancs kéretlen, ki nem küldött tudósítója a kölni Ludwig Múzeum hármas kordonán kiküldött magyar művészeti szakíróként egy 1992-re érvényes újságíró-igazolvány segítségével jegy nélkül átjutott, családjának egy leszállított árú hajvágógép árát spórolta meg. Két legyet ütött ezáltal egy csapásra: egyfelől Robert Rauschenberg Európában egyedül itt s majd még Bilbaóban látható retrospektív kiállítását ingyen tekinthette meg, másrészt innentől kevesebbet kell egy Püspökladányból bejáró fodrásszal a futballról beszélgetnie, mert fiai ezentúl házilag lesznek kopaszok. A WC-k és a kultúrtárlat mellett az tetszett még, hogy itt a népek olyan sportosak: görkoriznak, fiatal, koros vegyest. De volt köztük legalább százéves is, esküszöm, otthon látványosság volna korcsolya nélkül is, mutogatnák széles körben, le lenne fotózva a helyi lapban ágyban, virágok között. Itt meg, kérlek szépen, száguld a tömegben boszorkányosan - nemhogy egészséges, de majd kicsattan, kerülgeti a bójákat, ugrik, fordul, figuráz, produkál: nem elég neki maga a gurulás. Oj, oj, huk, huk, e szavak kíséretében videózzák a japánok, fantastisch, mondják megszokásból a teljességgel közömbös németek, akik így szombaton az áruházakat preferálják inkább. Megvesznek mindent, ami reduziert, teljesen mindegy, kell-e vagy nem, fűnyíró és bélelt bakancs, randibugyi, szerszámkészlet: egyre megy, az a fő, hogy venni lehet.
Öt porszívót vettegy példány,
akit egy bikinihegy mögül figyeltem, jól megnézte, aztán döntött, örülni fog az alkalmazott. Még nagyobb rend lesz otthon, felsorakoznak a porszívók, győz az értelem a káosz, a tisztaság a kosz fölött, szívat majd a török asszony, mint a veszedelem, s az erre a célra gyártott speciális kefék egyikével simítja ki a végén a szőnyegrojtokat. És jó lesz Herr Kellermann-nak akkor, nem lesz ideges.
Hogy a tíz év után Nyugatra kijutott paraszt romantikus antikapitalizmusát nem csupán a sárga irigység fokozta a hajdani géprombolókkal érzett szolidaritássá már az első napon - bár, közbevetőleg, ki ne szeretné, hogy megvan mindene - azt abból gondolom, hogy hamar konstatálta azt is, hogy itt, mint régen a Digép üzemcsarnokában, ha hét végén győzött a csapat, kétségkívül minden működik,
láncszem a láncszemhez
illeszkedik. Precíziós műszerek a gépezetben az igen derék németek, kivet a struktúra magából minden salakot. Nincs olyan, hogy hibás termék, nincs olyan, hogy tessék várni, nincs olyan, hogy elfogyott. Nincs olyan, hogy bármilyen ügy momentán nem megoldható. Trösztvezér és bérrabszolga, kabinos és benzinkutas a maga helyén élmunkásként teljesít. Egyként kísér ki az ajtóig a boltos akkor is, ha öt porszívót, s akkor is, ha egy tizenöt márkás hajvágót veszel, ami nélkül, teszem hozzá, az eddigi tapasztalatok szerint még szintén teljes élet élhető. Akkor fúj a sípba a peronon az egyenruhás kislány, amikor a másodpercmutató éppen függőleges. A bankban az eligazítással nem a biztonsági őr, hanem az információs szolgálat, a múzeumban az akkreditálással nem a teremőr, hanem a sajtóosztály erre kiképzett dolgozója foglalkozik. Másfelől viszont. Másfelől kétségkívül az van, hogy innen üzenem: németek, a halál élne köztetek. Bárhogy lesz is, nem megyek, rám ne számítsatok. Merthogy a dolgok szabályozottsága megfekszi a gyomrot egy magamfajta esetében már pár nap alatt. Ha a járda egy bizonyos sávjába belépek, mert séta közben elbambulok, a biciklisek jogait korlátozom, ahogy arról a megveszekedett csengetésükből azonnal értesülök. Õk viszont többek közt a kölni dóm melletti placcon korlátoznak, nevezetesen az említett görkorisokéit, azok viszont szintén korlátoznak, amikor elhessentik a galambokat, tiltakoznak is a sajtóban rendesen a helyi állatvédő harcosok, akik ellen viszont a köztisztaság elszánt hívei, valamint a műemlékvédők lépnek föl, joggal, mert teleszarnak mindent a madarak. Nem beszélve arról, hogy a környezetvédelem, az öko-gondolat őszinte barátjaként sem szeretem túlzottan azt, amikor az ablakokból több szempár figyeli minden alkalommal, az öt szelektív hulladékgyűjtő melyikébe dobom a gyufásdobozt.
Bázisunk távol volt a lényegtől, távol a fénytől, a központtól - mintha a majdani látogató lelki alkatához választottak volna helyszínt letelepedéskor a rokonok. Itt, a kertben, mint már említettem, jól éreztem magam. Ahogy viszont az utcára kiléptem, vagy ne adj´ isten autóba ültem, bámulatos hatásfokú, változatos technikákkal törekedett minden és mindenki arra, hogy felélessze kínkeservvel karbantartott szorongásomat, és ébren tartsa a Keletről jött látogató minden komplexusát. Végeztünk is a németekkel egy röpke hét alatt, s emberibb tájak és emberarcúbb embertársak reményében északnak vettük az irányt.
Az a boldogság értBelgiumban,
hogy végre összetört, koszos autókat, szőrös arcokat is láthattunk - valósággal pihentették a szemet. Európa egyik legrégebbi egyetemi centruma, Leuven így a nyár közepén kongott az ürességtől, hazamentek a tanulók, helyesen. A Kessel-lo nevű előváros egyik bérlakásában már az első este tisztán látszott, otthonos körülményekre, adekvát szellemi társakra találnak majd itt a magyarok. Egy belga filozófus volt a vendég enyhén ittasan és marxista alapon. Tito-szimpatizáns volt a szentem mindemellett, de ezt szerencsére oly hevesen indokolta, hogy átváltott németről flamandra, anélkül hogy észrevette volna, így úgy halok meg, hogy történetfilozófiai nézeteinek elvi alapjait sajnos meg nem ismerhettem. Megismertem viszont másokat is, nagy volt a tipikusan flamand, cső alakú kertben - keresztben két lépés, hátrafelé egy kilométer - a forgalom: az egyiknek csak bor kellett, hogy amellett nézhessen maga elé, a többség viszont szóra vágyott, amikor eljött minket megtekinteni. Na most, én nagyon nem szeretek beszélgetni, sőt egyenesen utálok beszélgetni - sőt nyugodtan mondhatom, talán azt utálom a legjobban, a beszélgetést -, ellenben roppant meggyőzően tudok bólogatni érdeklődő tekintettel, némán, órákon át, úgyhogy minden koma úgy távozott, hogy milyen jól kibeszélgette magát. Élvezetes témák voltak napirenden, egyedül az EU-csatlakozás megvitatásakor ásítottam titokban egy rettenetest: az összeurópai gazdasági helyzet,
a flamand-vallon, a belga-holland ellentét,
valamint a magyarországi liberalizmusfogalom árnyalatai mellett felmerült például, hogyan verhet faszt egy belga csipkeverőnő, amelyből Brugge-ben volt szerencsénk élőben is látni néhány eredeti darabot. Kirakatba voltak kiültetve, mint Hamburgban a kurvák, ott lehetett őket verés közben megtekinteni. Brugge amúgy, Genttel egyetemben, a legszebb város, amit életemben láttam, de ez nem biztos, csak úgy gondolom, ráadásul így másodszorra teljesen hidegen hagyott, más arcát mutatta, mint szerelmünk hajnalán, útban a skandináv sarkvidék felé. Nem úgy az Északi-tenger, ami - minden ellenkező híresztelés ellenére - nagy dolog.
Kietlen holland dűnék közt
támadtunk, jelzetlen, hatodrendű utak felől: nem Ostende, nem Knokke-Heist magasságában, ahol a főúttól a vízig terjedő tízméteres sávon, paravánok közt, fehér üléseken nyaralnak háttal a tengernek a belgák, hogy a választék a hajban megmaradjon, s nehogy megfújja a puha bőrt a szél. A dombok mögül először csak sárkányokat láttunk: eregeti őket boldog-boldogtalan, ez most a nagy divat. Rendben volt a téma teljesen. Az elemek tomboltak, ahogy kell, izomból lehetett a jéghideg vizet a szél miatt elérni, hogy aztán kivesse a hatméteres hullám a családot, miként öt dögöt. Gyönyörködtünk a látványban: amerre a szem ellátott, parton-vízben nem volt semmi, csak az égen vagy húsz sárkány, melyek zsinórjához valahol a dombon túli messzeségben nyilván ember is tartozott - mégis ez az egész a komplett Németország méltó ellenpontja volt.
Hazafelé sietősre vettük, jelentékeny sebességgel haladtunk az Ardenneken, Luxemburgon át bele az Alpokba, hogy hágók, alagutak, szerpentinek után Ausztria bércein egy Donnitz nevű kis faluban rogyasszon meg minket az est. Még Brüsszelben volt a früstük aznap, így annyira készen voltam már, hogy körülnézés nélkül bementem az első takaros ház nyitott ajtaján. Teremtett lelket nem találtam benne, már éppen azon voltam, hogy egy szobát önkényesen elfoglalunk, mikor előmászott egy szomorú negyvenes nő abból a fajtából, akin azonnal meglátszik az akadozó nemi élet minden nyomora. Érdeklődésemre megnyugtatott, hogy - ahogyan láthattam is - mind a hat szobája üres, de mikor az ablakból megsasolta az autón a rendszámot, rögtön megnőtt a forgalom, s csak avval a feltétellel sikerült egy éjszakát kiudvarolni tőle ezeregyszáz schillingért, hogy reggel nyolcig a búsba eltűnünk. Le kellett továbbá húzni a cipőket kint, a ház előtt, s hangsúlyosan megkért, a budiban nyissuk ki az ablakot. Egy puzzle-ből kirakott, bekeretezett lovacska volt az ágyam fölé kiakasztva, amiből most újfent látszott,
az osztrák nép
szeret minden állatot: még odafelé, a Mondsee mellett egy kiskacsa úszkált a panzió ablaka alatti kis tóban - szintén egy remekmű, csak műanyagból, meg is etették a gyerekek. A ló alatt ájultam el, de kárpótolt a megelőző kinti látvány, felhők, ködök gomolyogtak a havas hegycsúcsok között. Jó volt, jó itt, gondoltam, azt leszámítva persze, hogy sehol sem jó. Ezt az érzést próbáltam meg felidézni másnap a Hortobágyon, de annyira irracionális volt már az egész, régmúlt, álomian hihetetlen, hogy csak a lovacska volt, ami tisztán megmaradt, s Frau Renate baljós, vigasztalhatatlan tekintete. Aztán megálltunk a ház előtt, s Marika, a képviselő közös költséget követelt.
Keresztury Tibor
