A Keszthelytől délre eső néhány kilométer égtájilag nyugati part, kulturálisan azonban még a délihez tartozik: vannak útszéli kurvák. A dolog gyökerei a messzi történelembe nyúlnak: hajdan a cigányok és a kopaszok közti ütközet volt hivatott eldönteni, kié a bolt. A kézitusa meghirdetett időpontjára egyre több kigyúrt kopasz érkezett a Szlávy Bulcsú-hadsereg erősítéseként, a resztli már nem is volt kopasz meg kigyúrt, ezek voltak a drótos fojtogatók. Aztán mire a két tábor eljátszhatta volna a Pál utcai fiúk hardcore változatát, a karhatalom közébük állt. Azóta nem erőltetik a kenyértörést, inkább megosztoztak: a sápadt arcú stricik menedzselik a bárokat, a romáké az országút. Mindezt jó tudni, mert ha Keszthely felől közelítjük meg a Kis-Balatont, Fenékpuszta magasságában találhatjuk a még az országúti mezőnyből is kimagasló Szutyit, aki azóta vált helytörténeti nevezetességgé, amióta nemrég egy német turista kifejezetten csókolózni járt hozzá.
Szutyi után nem sokkal
forduljanak jobbra, a kutatóháztól már a nemzeti park idegenvezetőjével mehetünk tovább, magyar csoportok ötezerért, külföldiek tízért. A Déli-keresztcsatorna töltésén haladva balról a mocsaras II. tározót látjuk, ami még nincs elárasztva, de azért közel sem csontszáraz.
Pár száz méter után feltűnik a sziget, ahol a fáma szerint Fekete István a Tüskevárt írta. Maga a Tüskevár gyakorlatilag fiktív, legalábbis nem ott van, ahol a regény és a film játszódik, vagyis nem a Kis-Balatonban. Az alkotáskor a sziget még tényleges sziget volt, és a szerzőt némi italnemű társaságában egy helyi tutajos fuvarozta, aki morózus figuraként őrzi emlékeiben az írót. A töltés túloldalán a Keleti-berek, melyben egykor túzok is élt. Õsi madarunk az ideiglenesen hazánkban tartózkodásra ment rá: a távolban fehérlő sármelléki laktanyából
kalasnyikovos vadászok
járták a természetet, hogy feltétet lőjenek a mindennapi céklába. A szovjetek másik huncutsága az volt, hogy amit kakiltak, egy az egyben a Kis-Balatonba került. A laktanya reptérként még mindig megvan, de az épületek kihaltan szomorkodnak, és a négy-öt alkalmazott remélhetőleg az első kávét követően otthon végzi el a dolgát.
A töltésen vezető út kiváló minőségű, akár nyolcvannal is döngethetünk rajta - rossz nyelvek és tényfeltáró újságírók szerint egész Györökig számos vízügyes nyaraló készült a megtakarított építőanyagból. Siethetünk tehát, de nem érdemes: ennyi állatot valószínűleg még nem láttunk egy rakáson. A kis szerencsével megpillantható rókák és szarvasok mellett annyi a madár, mint égen a csillag, például ménkű sok nemeskócsag, melyekkel majdnem úgy végzett a divatszakma, mint anno a hódokkal: a fejfedőipar brutális aratást végzett, a mélyponton csak húszan maradtak. A nagy, fehér madarak ráérősen ácsorognak, felesleges is lenne görcsölniük: annyi a hal meg a béka, hogy még a vak kócsagok is könnyen ronthatják el a gyomrukat. Érdemes távcsövet hozni - ha nem szállunk ki az autóból, a madarak nem zavartatják magukat. Az itt élő 250 faj további gyakori reprezentánsai a szürke gém és a vörös gém, mely szintén szürke, de a relativitáselméletben jártasabb ornitológusok szerint kevésbé, mint a szürke, az egyszerűség kedvéért tehát vörös lett a neve. Az amatőr természetbúvár öröme a hattyú (végre valami, amit megismertem), nekik a természetvédők nem igazán örülnek, mert nem őshonosak, viszont elég vehemensek, és gátlástalanul fejbe vágják a milliós eszmei értékű konkurenciát.
Máshol csak bajosan látható madár a bakcsó, mely jellegzetesen másnapos pofával üldögél a bozótban: egyébként ő a gyermekdalból a "(csip-csip, csóka) vak varjúcska". Azért "vak", mert éjszaka jár táplálkozni, tehát afféle lápi bagoly. A bakcsó viszonylag ritka, a kormoránok viszont ipari mennyiségben üldögélnek a kiszáradt fákon; festőien atomháborús látvány. Ha áthajtunk a két tározó közti duzzasztón, a kis Balatonmagyaród után könnyen megtalálhatjuk a
kápolnapusztai bivalyrezervátumot
Ennél többet Kápolnapusztából már nem is láthatunk: a rendezési terv szellemében a vízügyesek ledózerolták az épületeket. A falucska helyére facsemeték kerültek, erdősítésre ugyanis zsíros pénzeket lehet felvenni, ebben az esetben többször is: az istállók helyére ültetett csemeték természetesen kirohadtak, így ott kétszer is lehetett erdősíteni. A Kis-Balaton prodzsektjét látva érthető, miért szeretne a vízügyi lobby vízlépcsőt építeni, ez ahhoz képest tényleg csak zsebpénz. De térjünk vissza a bivalyokhoz, melyek jó féltonnás fenevadak, az indiai vadbivaly háziasított változatai. Egy időben nálunk is kultuszuk volt, 1937-ben például 7000 magyar bivaly élt a trianoni határok között. Agresszív külseje dacára a bivaly teljesen szelíd, például felülhetünk a hátára, ugyanakkor erősen öntörvényű, tehát ha dagonyázni akar, fog is, akár szekér van mögé kötve, akár iskolabusz. A dagonyázó bivalycsorda - öreg és gyerek bivalyok - bukolikus látvány, főleg ha nem teszi fel valaki a kérdést, mennyiért innánk három kortyot a fürdővizükből. A rezervátumba mindössze 150 Ft a belépő, gyönyörű a puszta, tekergethetünk kerekes kutat, és megnyugodhatunk, hogy az "Állatok etetése, ingerlése, érintése tilos"-tábla csak gulyáskommunista régészeti emlék.
A magyaródi bivalyrezervátum címszereplői korábban az állami gazdaság tulajdonában voltak, és arra használták őket, hogy a tejükkel tehéntejet tuningoljanak. A bivalytej zsír- és miegymástartalma sokkal jobb, mint amit a tehenek produkálnak, ez pedig még úgy is kifizetődővé tette a tartásukat, hogy mint köztudott, a bivaly csak évi egy-két ezer liter tejet ád. A
döbbenetes dagonyázás
miatt azonban tartom szerencsémnek, hogy a répcelaki tejüzem termékein nőttem fel, ahol tudtommal nem volt bivi.
Ha meguntuk a bivalyokat és az ugyanitt látható néhány magyar szürke marhát, újra északnak vesszük az irányt, és lezsűrizzük a már elárasztott I. sz. tározót.
Balatonmagyaród után a Kányavári-sziget szabadon látogatható, és a kilátóból ismét csak a déli hadseregcsoport lélekszámához mérhető szárnyaspopulációban gyönyörködhetünk. A duzzasztó után tárul szemünk elé a hivatalosan Pogányvár-szigetként jegyzett szárazulat, melyet mindenki Falkland-szigetként emleget (az azonos nevű válság idején építkeztek rajta). Állítólag a Serengetitől a Yellowstone-ig minden jelentős természetvédelmi attrakció rendelkezik egy a bennfentesek részére fenntartott
eldorádó-revírrel,
mely a park deklarált céljaival és elveivel a legkevésbé sincs összhangban, de a nagyberuházások jellegéből fakadóan telt rá. Nos, a Falkland-sziget a vízügyi elit halászlével-pörkölttel folyó kánaánja, de a bulizáshoz minimum Nemcsók János Fan Club-tagsági szükségeltetik.
Ha van régész ismerősünk, beóberkodhatunk a zalavári, honfoglalás kori erődítményt kutató ásatásokba, ha nincs, továbbhajtunk, a sármelléki laktanya után veszünk egy jobbost, és hamarosan túránk kiindulópontjához, Szutyihoz érkezünk.
Winkler Róbert
Idegenvezetés megrendelhető:
Balatonfelvidéki Nemzeti Park
Veszprém: 06/88/427-056
Fenékpuszta: 06/83/315-341
Szlalompálya
A Kis-Balaton mocsarait a már botrányosan szennyezett Keszthelyi-öböl vízminőségének javítására árasztották el 1981-ben. A Zala folyó nemcsak a zalaegerszegi szennyvizet vezette ide, de a kordivattal járó, bőségesen használt nitrogénműtrágya levét is. A koncepció szerint a nád magába építi a szennyeződést, így minél lassabban és hosszabb úton jut el a Zala a Balatonba, annál tisztább lesz. Az elárasztott I. tározó mellett már szinte teljesen kész a kettes töltésrendszere, ami hatalmas kacskaringókkal vezeti majd a levet. A tervvel kapcsolatos legfőbb aggály, hogy aszályos időben a vízfelület párolgása meghaladja a tápláló Zala vízhozamát: kiszárad az egész, és többé-kevésbé mindenki megdöglik. Igaz, ilyesmi a természetben is megesik néha.
