Hajdúszoboszló ott kezdődik, ahol a 4-es út nevű lidércnyomásnak előbb Dózsa György, majd Szilfákalja utca lesz a neve. Akinek romantikus elképzelései vannak arról, milyen megérkezni egy messze földön híres fürdőhelyre, jobb, ha a fejére húz egy zsákot, mivel az eléje táruló látványt legfeljebb húsz évvel ezelőtt nevezhette hangulatosnak valami propagandafilm sérült lelkű szövegírója. A város központja merő panel, ronda és még rondább épületek együttese, garzonház, művelődési ház és áruház: az a tipikus city, ami a hatvanas-hetvenes évek ízlésterrorista városrendezése nyomán valósult meg, és nem csak itt. Az összképen nem változtat az a néhány látványosság sem, amiről az útikönyvek beszámolnak, a XVI. századi erődmaradvány, a múlt századi református templom, a városháza vagy az egykor Kisbikának nevezett fogadó, ahol ma a Bástya nevű füstmentes cukrászda üzemel. Aki a városba jön, annak nincs miért megállnia a centrumban, nem is áll meg, húz tovább, a fürdő irányába vagy Debrecenbe, Kijevbe, Moszkvába.
A lokálpatrióták bánatosak is emiatt, "kettészakadt a város", mondogatják. Akik a fürdő miatt jönnek Szoboszlóra - mi másért jöhetnének? -, ki sem mozdulnak a üdülőnegyedből, pedig a városközpontban is akad érdekesség. Nemcsak a kötelező jellegű helytörténeti múzeum és néprajzi kiállítás, hanem egy igazán egyedülálló produkció, az
Art Modern Múzeum,
ami ha nem itt lenne, hanem mondjuk Szentendrén, már régen zarándokhellyé változott volna. Az 1996-ban megnyílt házikóban a magyar élmezőny mellett többek között Picasso, Le Corbusier, Lucien Hervé, Erro, Jirí Kolár, Vasarely cuccai láthatók, és nem is a resztli, valamint a Párizsban élő Kádár József (később Joseph Kadar, mostanában Le K´dar) munkái, aki Hajdúszoboszlón járt iskolába, és annyira szívügyének tekinti a város képzőművészeti fejlődését, hogy a múzeum létrejötte leginkább neki köszönhető: a kiállított darabok nagy része az ő magángyűjteményéből származik. A két évvel ezelőtti megnyitó állítólag fantasztikus volt, Göncz Árpád és Magyar Bálint lelkesedett nagyokat, ám azóta szinte észrevétlen a dolog, a múzeum semmiféle csábító trükkel nem hívja föl magára a figyelmet, se plakát, se képeslap, se katalógus. A bejáratnál felmosóronggyal tüsténkedő öreg néni mordul ránk, hogy kit keresünk, és őszintén meglepődik, hogy valóban a kiállítást szeretnénk megtekinteni. "Szerencséd, hogy öreganyádnak szólítottál", és máris hozza a szomszédos helytörténeti múzeum 1988-ban kiadott füzetecskéjét, a Hajdúszoboszló nevezetességeit bemutató képeslapgyűjteményt, valamint egy Szép Ernő-kötetet, pedig csak egy múzeumi ismertetőt szerettünk volna. "Az nincs, nem is volt soha", mondja megfellebbezhetetlenül, majd előresiet villanyokat kapcsolgatni. A kiállítás teljesen rendben van, ízléses, nagy műgonddal összeállított tárlat, nem találni semmi felesleges, öncélú vackot, sőt az egyik teremben a szárnyalakban felpúposodott padló is olyan, mintha a koncepció része lenne.
A vendégkönyv bejegyzései alapján utoljára két hete járt itt látogató, bizonyos István, aki szerint "elég barók a képek".
Bezzeg a gyógyfürdő
vendégkönyve ennél jóval komolyabb feljegyzésekkel van teli, Bárdy György 1975-ben például azt írta: "Sehol a világon nem lehet napok alatt - testben és lélekben - így újjászületni. Köszönöm!", de ez csak egy a sok közül. Honthy Hannától Albert Flóriánig, Gömbös Gyulától Kádár Jánosig szinte mindenki, aki számít és aki nem, megmártózott a varázslatos vízben, így aztán nem csoda, hogy a hajdúszoboszlói gyógyfürdő több mint hetven éve a város lelke.
A majdnem huszonötezres lakosság java része - ha közvetett módon is - a vízből él, a várost évente több mint egymillióan látogatják, a szálláshelyek száma (12 000) hatszor annyi, mint Debrecenben, így aztán nem is meglepő, hogy Hajdú-Bihar megye idegenforgalmi adójának nyolcvan százaléka a helyi önkormányzat pénztárába érkezik. Ráadásul néhány jól sikerült privatizáció következtében pluszbevétel is csurrant-cseppent. Így Hajdúszoboszlónak egyáltalán nincsen adóssága, sőt földútja is alig, ami igencsak különleges dolognak számít széles e hazában, pláne Kelet-Magyarországon. Persze ne gondoljuk, hogy mindenütt kolbászból van a kerítés, a lakosság pedig téli estéken tízezresekkel fűt, de az életszínvonal jóval magasabb, mint a környékbeli átlag; a városnak nincsen szegénynegyede, és az önkormányzati lap (Hajdúszoboszló) rendőrségi rovatában is többnyire csak balesetekről szóló hírek olvashatók. Nemrégiben itt járt dr. Tamás Károly földművelésügyi államtitkár, aki a helyi szakmunkásképző centenáriumi ünnepségén szólt egy olyat, hogy "legyen tehát e táj mezőgazdaságának Mekkája ez az iskola", sőt még Torgyán József legmelegebb üdvözletét is átadta. Ám ettől még a város alapszlogenje továbbra is a régi, vagyis a "reumások Mekkája", illetve a "természet patikája" maradt.
Bármennyire különös, az, hogy Hajdúszoboszló az lett, ami, voltaképpen Trianonnak köszönhető. A döntés után ugyanis oly mértékben megcsappantak a hazai energiaforrások, hogy a kormány finanszírozni kezdett mindenféle szénhidrogén-kutatási programot, aminek következtében geológusok lepték el mindazokat a megmaradt területeket, ahol azt sejtették, valami
kis földgázra, kőolajra
bukkanhatnak. Így keveredett 1924-ben a Nagyalföldi M. Kir. Bányászati Kutató Hajdúszoboszlóra, ahol a gáz jelenlétét már a helyi fiatalok is felfedezték, akik pusztán unaloműzésből esténként meggyújtották az artézi kutak vizét, és azt nézegették. A beinduló próbafúrások nyomán valóban földgázra bukkantak, de az igazi szenzáció mégis az volt, amikor 1925. október 26-án több mint ezer méter mélységből 73 Celsius-fokos hévízforrás tört a felszínre. A csodaforrásról a korabeli orvosi szakvélemény szinte azonnal megállapította, hogy "a mélyfúrásból eredő víz alkalikus-jódos-brómos-konyhasós hévíznek minősítendő, és a maga nemében egyedülállónak tekinthető". A vízben egy ideig csupán a helyiek dagonyáztak, majd miután 1927-ben megnyitották az első strandot, megkezdődött a város hihetetlen felemelkedése. A forrás felfedezője, Pávai Vajna Ferenc - emlékét mellszobor és ásványvíz őrzi - a strand megnyitásakor még ekképpen lelkesedett: "Tegyük hazánkat fürdőországgá, ahová más országok betegei hozzák a pénzüket, s nem mi megyünk a külföld drága fürdőibe", mégis, amikor megjelentek az első turisták, már ezt írta méltán elfeledett versében: "Más világból járok vissza egyedül, / Hogy ne lássák, sír valami ott belül. / Sört iszom, és elvegyülök veletek, / Könnyes szemmel magyarokat keresek."
Márpedig turisták egyre többen és többen jöttek, a hatvanas évektől kezdve afféle KGST-gyógyközponttá változott Hajdúszoboszló: vállalati és szakszervezeti üdülők sora épült, és nemcsak a hazai dolgozók juthattak fillérekért kéthetes beutalókhoz, hanem csereüdültetés formájában szovjet, lengyel és keletnémet versenyzők is érkeztek, akik annyira jól érezték magukat, hogy a mai napig visszatérnek, a réginél jóval keményebb valutával. Papírforma szerint Hajdúszoboszlónak buknia kellett volna a rendszerváltás után, egész egyszerűen azért, mert mindentől messze van, nehéz megközelíteni, ráadásul Nyugat-Magyarország is tele van gyógyfürdőhelyekkel, Hévíz, Bükfürdő, Zalakaros, sőt Mosonmagyaróvár is annak számít. Hogy ez mégsem következett be, állítólag nem is annyira a gyógyvíznek, hanem a helyiek vendégszeretetének és a nosztalgiának tudható be: a Hajdúszoboszlóra érkezők túlnyomó része évtizedek óta visszatérő vendég, különösen a lengyelek és a németek jönnek rendszeresen. Az oroszokról viszont azt mondta egy szállodás: "Lehet, hogy sokat költenek, de viselkedésük, hangoskodásuk miatt elveszíteném a német törzsvendégeimet, ennyit pedig nem ér a dolog."
1972-ben a régi fürdőt lebontották, összes berendezési tárgyát leselejtezték, majd felépült az új gyógyfürdő - hasonló stílusban, mint a városközpont -, valamint
Közép-Európa legnagyobb strandja,
ami a nyári szezonban tizenegy medencével üzemel. A Balatontól eltérően itt már májusban elkezdődik a szezon, és augusztus végéig tart: negyvenkét szálloda (többségük egykor szakszervezeti üdülő volt) és panzió, három kemping, fehér és fekete fizetővendég-szobák üzemelnek teljes gőzzel, egymásba érnek a kulturális-szabadidős programok, a folkfesztiváltól a mellszépségversenyig minden, hemzsegnek a turisták, az Alföldön nincs is ennél nyerőbb terep. Aki szereti a tömeget, a küzdelmet egy tenyérnyi pázsitért, az egymás gyomrába rugdosást a medencében, ha megszólal a hangosbemondó: "Figyelem, figyelem, hullámverés!", az ne is menjen máshová nyáron.
Hajdúszoboszló télen is üzemel, de teljesen másképp fest a dolog, semmi bevadulás, semmi hullámverés. Valójában szóra sem érdemes dolgok, tipikus magyar kisváros ködben-fagyban. Kétségtelen, hogy a hajdúszoboszlói télben a legizgalmasabb látvány a kihalt strand, medencéinek vizét télen sem engedik le, így nem csoda, hogy az egyikben tőkés réce család él háborítatlanul, az viszont tökéletesen abszurd, hogy egyszerre csak anyókát pillantunk meg, aki saját készítésű terítőit árulja. A csúszós utcákon kódorgó német turisták még ha akarnák, sem vennék észre, az pedig végképp senkit nem érdekel, hogy a művelődési házban blueszenekar hangol. Felhívják figyelmünket a fürdő közelében lévő, Gomba nevű nonstop kocsmára, állítólag ez az "underground" szórakozóhely a városban. Ennek némiképp ellentmond, hogy beléptünkkor csak három középkorú szabadidőruha ultizik az egyik asztalnál, a kályha mellett pedig egy fiatalember olvasgatja a Camion Magazint. Ennyit a szórakozásról.
Viszont aki semmi mást nem akar, csak átadni magát a gyógyvíz gyönyöreinek, az kizárólag a hideg évszakban menjen Hajdúszoboszlóra. Fedett és szabadtéri megmártózásra is van lehetőség, közönség alig-alig, 33, 35 és 37 fokos medencék üzemelnek. A víz érintése egészen más, mint valami megszokott meleg vízé, nem simogat, sokkal inkább dörzsöl, még a csontok belsejében is érezni a jelenlétét. Ha egy folyékony halmazállapotú dologra mondhatjuk azt, recés, akkor erre a vízre ez a legjobb jelző. Aki egy negyvenöt perces, hideg zuhanyokkal szaggatott, forró-meleg-langyos, váltott medencéjű áhítat után nem érzi úgy, hogy csoda történt vele, annak kár volt megszületnie.
Legát Tibor
(Köszönet a Hotelinfónak)
