„Milyen város az, amelynek nincsen ilyen lapja? Sőt! Nincsen lapja egyáltalán. Olyan sincs. Főváros. Világváros. Amelynek nem fontos, hogy üzenjen a polgárainak.” E szavakkal köszöntötte, figyelmeztette a 2004/0 feliratot viselő mutatványszám olvasóit Buza Péter főszerkesztő, a Népszabadság már-már önálló lapként működő Budapest rovatának volt vezetője. Ám a kritikus megjegyzés s a főszerkesztő korábbi tevékenysége ellenére a Budapest folyóirat nem valamiféle aktuális fővárosi „szolgáltató-feltáró” periodikaként határozta meg önmagát.
„Vállaltuk azt, hogy örökösei, folytatói vagyunk annak az egyébként a lokálpatrióta közösség körében mindig is nagy szeretetet kiérdemelt lapnak. Vállaltuk és vállaljuk az elődök munkáját, már ami a szerkesztés elveit illeti. A gyakorlatát nem biztos, hiszen a Budapest más gazdasági körülmények között és más politikai körülmények között jelenik meg, mint a korábbi folyamok.”
Színes, elegáns, luxus
1945 októberében új lap jelent meg feltűnő, piros borítóval, a felrobbantott Erzsébet hidat ábrázoló festménnyel. Készítői nem sokat vacakoltak a névadással, és nem kevesebbet ígért, mint „a székesfőváros történelmi, művészeti és társadalmi képes folyóiratát”. Ennek ellenére az első szám nem főszerkesztői üzenettel indul, nincs szó küldetésről, nemes célokról, de még az sem derül ki, hogy kik állnak a háta mögött. Azt sejthették az olvasók, hogy a korabeli viszonyokhoz mérten kimondottan pazar formátumú kiadvány nem pusztán üzleti vállalkozás, és nem csak azért, mert ekkor már kezdetét vette a világtörténelem legnagyobb inflációja. A lakosság java éhezett, egyszerűen nem volt 1945 októberében fizetőképes kereslet az efféle dolgokra. Így hát Lestyán Sándor író és Zakariás G. Sándor városházi tisztviselő ötlete, hogy indítsanak egy, a fővárosról szóló igényes kivitelű folyóiratot, teljesen irreálisnak tűnt az akkori állapotok közepette. De talán épp emiatt nyerte el az új, pár hónappal korábban még szovjet tisztként, majd közellátási kormánybiztosként működő fővárosi polgármester, Vas Zoltán tetszését, aki 1945. augusztus 10-én rendeletet bocsátott ki az új periodika megalapításáról. A lap főszerkesztője egy fővárosi kulturális tanácsnok, Némethy István lett, a szerkesztők Lestyán és Zakariás. Az első szám megjelenése előtt Vas a Budapest Irodalmi, Művészeti és Tudományos Intézet megszervezését is elrendelte, mondván, „szükséges, hogy a továbbiakban a főváros kiadványai, lapjai, egyéb nyomtatványai egységes kiadói és terjesztési szervezet irányítása alá kerüljenek”.
Ha végiglapozzuk az első számot, leginkább az „újjáépítési láz” propagandája hiányzik belőle, aminek éppen Vas volt a kulcsfigurája. A legeslegelső cikk, Genthon István írása Buda legrégibb ábrázolásait ismerteti, és a következő – egy regényrészlet Gergely Sándor Dózsa-trilógiájából (Molnár C. Pál fametszeteivel) – sem szakad el a középkortól. Mintha a szerkesztőséget nem is érdekelnék az aktuális dolgok…
Megismerhetjük a Lánchíd történetét, s jön egy különösen érdekes, Karl Marx Szemere Bertalannak (!) küldött 9 levelét ismertető cikk. Az elpusztult Budapest inkább a gazdag képanyagban jelenik meg, ami pedig a jövőt illeti, megcsodálhatjuk az épülő amerikai hősi temető látványrajzait, de Bene József Lakásépítési feladatok a fővárosban című rövid összegzése már ennél is messzebbre merészkedik.
A három lépés távolság a napi politikától megmaradt a Budapest következő számaiban is; vélhetően ez vezetett ahhoz, hogy az olykor színes oldalakat is tartalmazó lapot egyre többen támadták, felesleges luxust emlegetve. (A főváros költségvetésében 60 ezer forint jutott a Budapestnek.) E helyzet 1947-re már annyira elmérgesedett, hogy a májusi szám meg sem jelenhetett. Az akkori polgármesternek, a kisgazda Kővágó Józsefnek azonban az volt az álláspontja, hogy „egy nagy világvárosnak nem árt, ha van egy nívós lapja, amely a külföld, a vidék érdeklődését is felkeltheti”. Így a Budapest kapott még egy esélyt, nyáron újra megjelent, de megint letámadták a közgyűlésben, a parasztpártiak éppúgy, mint a szociáldemokraták. A „halálos ítéletet” – viszonylag diszkréten – már júliusban kimondta Bechtler Péter szociáldemokrata alpolgármester: „Ha a mostani számot megnézzük, akkor azt látjuk, hogy kiállítása művészies és ebből a szempontból egyáltalán nem lehet kifogást emelni. Tartalmilag azonban igenis lehet kifogás. (…) Hibának tartom, hogy nagyon keveset ír a mai életről. Intézményeket létesítünk, mint például a XIII. kerületben egy egészségházat. (...) Ha ilyen intézményeket létesítünk, akkor ezekről is írni kell a folyóiratban, amely nemcsak Budapestnek és nemcsak az országnak szól, hanem a külföldnek is.” A Budapestnek ezután még négy száma jelent meg, végül 1947. december 2-án, a közgyűlésben a szintén szociáldemokrata Turóczi-Trostler József ismertette a ritkaságszámba menő közös, koalíciós álláspontot: „A folyóirat ebben a formájában befejezte történelmi funkcióját. Ebben a formában, mint luxusfolyóirat, amely egy romantikus, kispolgári, idillikus – fokozhatnám a jelzőket – hangulatot próbál teremteni, nem kultúrszükséglet.”
A szerkesztőség 1948-ban még elkészítette az Új Budapest laptervét, layoutját, ám támogatók híján még próbaszámot sem tudtak készíteni.
A jó szellemű lokálpatrióta
A Budapest második folyama 1966-ban indult, a kádári konszolidáció megerősödésének bizonyosságául. Ekkoriban kezd éledezni az idegenforgalom, nyugati turisták érkeznek, de a politikai vezetésnek nemcsak a Nyugatnak feltálalt országimázs válik fontossá, hanem az is, hogy a lakosság tényleg azt gondolja, hogy Magyarországon van a létező szocializmusok lehető legjobbika – elsősorban a többieknél színesebb áruválaszték miatt. S ettől kezdve válik érvénytelenné a „múltat végképp eltörölni” dühödt üzenete is, immár senki nem akar templomokat lerombolni.
Kétségtelen: az új Budapest elindulásának döntő feltétele volt e szerencsés csillagállás, de azért a kiadó Fővárosi Tanács gondosan ügyelt, hogy a lap ne kerüljön „illetéktelen” kezekbe. Főszerkesztőnek Mesterházi Lajost kérték fel, aki a háború előtt még az Angol–Magyar Bank kereskedelmi levelezője volt, 1945–1947 között viszont a Magyar Kommunista Párt I. kerületi szervezetének titkára, később pedig olyan művek szerzője, mint a „Karacs Lajos sztahanovista betonszerelő élete és munkamódszere”. Ám ennél sokkal fontosabb volt, hogy a különben nagy tudású, európai műveltségű „profi alkalmazkodó” már közvetlenül a forradalom után is igen nagy erőfeszítéseket tett azért, hogy Kádár szalonképessé váljék: Mesterházi volt az 1957-ben induló Élet és Irodalom felelős szerkesztője, 1958-ban bemutatott drámája, a Pesti emberek pedig már azzal tömegeket csalt a színházba, hogy a forradalom idején játszódó történetet mesél el, pedig…
Direkt politizálásról persze nincs szó az 1966-ban induló lap főszerkesztői beköszöntőjében, felelősségről annál inkább. „Azért támasztottuk föl ezt a folyóiratot, hogy a jó szellemű lokálpatriotizmust ápolja; hogy a demokratikus városi közélet serkentője és fóruma legyen; hogy ennek révén is segítse az országos és emberi felelős gondolkodást, viselkedést” – írja Mesterházi, bár azt talán ő sem gondolta akkor, hogy a lap – lehetőségeihez mérten – több mint húsz éven át valóban ebben a szellemben működik. Ehhez azonban nemcsak olyan szerzők kellettek, mint Mándy Iván, Kolozsvári-Grandpierre Emil, Granasztói Pál vagy éppen Csurka István, hanem valamiféle „kiegyensúlyozottság” is. A Budapest szerkesztője egy másik író, Fekete Gyula lett, ő ráadásul 1956 után nem sikeres darabot, legfeljebb börtönnaplót írhatott… Voltak persze kötelezettségeik, de a hozzáállásról mindennél többet elmond például az, hogy az 1969. márciusi számban megjelent, viszonylag nagy terjedelmű Emlékezzünk Münnich Ferencre című cikknél nem szerepel a szerző neve. Ha párhuzamokat keresünk a korabeli hazai lappiacon, a Budapest szellemiségében és minőségében is azt a polgárinak gondolt vonalat képviselte, amit például a Tükör, a Film, Színház, Muzsika vagy az 1980-as években a Képes 7.
A folyóirat a rendszerváltás hajnaláig működött. (Mesterházi haláláig, 1979-ig volt főszerkesztő, őt Vargha Balázs követte, aki nemcsak ügyes író és kiváló pedagógus volt, de a Fabula című, 10 éven át futó irodalmi műsornak köszönhetően „tévésztár” is.) Az utolsó szám 1988 decemberében jelent meg Paskai László bíborossal a címlapon, és már a bevezetőben olvasni lehetett, hogy ez az utolsó. Persze szó sem esett felesleges luxusról, pénzpocsékolásról, a lap felelős kiadója, Siklósi Norbert így indokolta a búcsút: „A nagy múltú Budapest folyóirat értékeit megőrizve a tanács gyakrabban akar szólni a főváros polgáraihoz és dolgozóihoz, hetenként akar velük véleményt cserélni közös dolgainkról. A Budapest címet átvállaló új hetilap 1989 februárjától nagy példányszámban jut majd el az érdeklődőkhöz. A Végrehajtó Bizottság tervei szerint – ha a tanács pénztárcájából még futja – a jelenlegihez hasonló folyóirat is napvilágot láthat majd negyedévenként, mint a hetilap melléklete.”
A heti Budapest valóban megjelent, de elsodorta a történelem. A 2004. március 15-én induló új folyam azonban már függetlennek mondhatta magát, ennek minden előnyével és hátrányával.
Ten years after
A lap születése a 2002 óta működő Nagy Budapest Törzsasztal nevű civil kezdeményezéshez köthető, amit Török András kulturális menedzser és Saly Noémi muzeológus, Gerle János építészettörténész és Ráday Mihály városvédő alapított. Havonkénti nyilvános összejöveteleiken, a Spinozaházban kezdetben csak „szóbeli élményfeldolgozás” zajlott, ám 2004-ben úgy döntöttek, hogy vállalva minden kockázatot, belevágnak a lapcsinálásba. Annál is inkább, mert sem akkor, sem most nem volt és nincs olyan publikációs fórum, ami kimondottan a fővárossal foglalkozik.
„Az ilyen lapokat Európa nagyvárosaiban a legtöbb helyen a városvezetés adja ki, ám nálunk Demszky Gábor liberális álláspontja érvényesült, aki azt mondta, hogy egy lap tartsa el magát. Még akkor is, ha az a lap történetesen ugyanazzal foglalkozik, mint a városvezetés, vagyis Budapesttel” – mondja Buza Péter, hozzátéve, hogy korábban – pályázatokon keresztül – a főváros azért segítette munkájukat. „Ez még az az időszak volt, amikor a kulturális főpolgármester-helyettes, Schiffer János, illetve a főváros kulturális bizottsága pályázatokat írt ki, illetve volt egy alap, a Pro Cultura Urbis, s ennek révén is sikerült némi támogatást szerezni. De 2010 óta megszűnt minden kapcsolat: a jelenlegi városvezetés másképp működik, megszűnt a Pro Cultura Urbis Alapítvány is” – mondja a főszerkesztő, de gyorsan megtoldja azzal, hogy a Budapestet korábban sem a fővárosi önkormányzat tartotta el.
A lap nem kapható az újságosnál, csak előfizetni lehet, illetve a híre alapján, „kézről kézre terjesztik”. Azért nem kerül kereskedelmi forgalomba, mert nem engedhetik meg maguknak a lapterjesztés luxusát, a remittendát. Tíz év alatt sikerült annyi előfizetőt találniuk, hogy ha szerény körülmények között és nagy nehézségek árán, de azért hónapról hónapra sikerül előteremteniük a következő lapszámhoz szükséges forrást. Mi több, nemrégiben az összes, 1945 óta megjelent számot digitalizálták, vagyis „lapozgathatóvá” tették a teljes szöveg- és képanyaggal, sőt a címlapokat, korabeli hirdetéseket is lehet böngészni. Kevés időutazás jobb ennél mostanában.
