A fellépő kutatók és művészek nem ugrottak félre az aktualitások elől, de tartózkodtak az éles ítéletalkotástól, annál is inkább, mert a beszédek és beszélgetések mindig tágabb perspektívából tekintettek végig az emlékezet tájain. Ebben segítségükre voltak a szerb, bosnyák, román, horvát, cseh és lengyel vendégek, akik jobbára a magyarhoz hasonló emlékezetpolitikai anomáliákról adtak számot. Ezeket mutatta be Székely Júlia nyitó előadása, aki példákon szemléltette az emlékhelyek aktuálpolitikai kisajátítását, és a jobb- és baloldali történelmi emlékezet párbeszéd-képtelenségét.
Sok szó esett a személyes és a közösségi viszonyáról, arról, hogy ki beszélhet egy traumáról, ki számít érintettnek, a kisebbségi tapasztalatról, illetve többször felmerült, milyen szerepe lehet a művészetnek, főleg az irodalomnak a traumafeldolgozásban. A kérdésfeltevések fentiekből is látható általánossága sokszor sodorta közhelyességbe vagy hozta zavarba a megszólalókat, akiknek többsége vélhetőleg se túl tudományos, se túl személyes nem akart lenni, így viszont a hallgatóság szinte végig nélkülözni volt kénytelen a revelatív állításokat és az emlékezetes történeteket, s leginkább egyes esettanulmányok (a debreceni holokauszt-emlékhely tervéről vagy a drezdai újjáépítésről) kötötték le a figyelmet. No meg az egész kezdeményezés rokonszenves alapötlete és vagánysága: hiszen nincs minden héten kétnapos, kétnyelvű, nemzetközi tudományos-közéleti konferencia fiatal előadókkal, dj-vel és fényinstallációval egy belvárosi kulthelyen.
Fogasház, február 14-15.
