Esztergom után (előtt?) a Duna határfolyóvá válik, s ezzel véget ér a fővárosból induló idegenforgalmi karrierje. Az okokat a rendszer-váltás előtt nem firtatta senki: magyarázatul szolgált a rendvédelmi szervek ébersége és a környék ipari övezet jellege. De több mint egy évtizede ezen a vidéken a kutyás-géppisztolyos határőr már éppolyan ködös emlék, mint a biztos munkalehetőség valamelyik szocialista élüzemben. Ellenben ma már nem csak az a szerencsétlen mondhatja, hogy "tiszta a levegő", aki a baráti Csehszlovákiába akar disszidálni gumimatraccal. Úgy tűnik, az itt élők lelkesedésén és elszántságán múlik, hogy ezt a csodálatos vidéket minél többen minél jobban megismerjék. A leglelkesebbnek a neszmélyiek mutatkoztak.
Az ezerötszáz lakosú falu múltja az idők előttre nyúlik vissza, valószínű, hogy a közeli Vértesszőlős kőkorszaki sztárja ide járt strandra. Később vándorló kelta törzsek fedezték fel maguknak, római birodalmi alattvalóként az illír származású azalus törzs székhelye volt. Magyarország részeként először egy 1235-ös oklevélben említik a szláv eredetű és "félénket" jelentő személynév magyarintott változatát, Neszmélyt mint a komáromi várbirtok részét. Királyi vonatkozás, hogy a Budáról Bécsbe gyaloghintón szállított Habsburg Albertet 1439-ben itt érte a halál, Mátyás pedig szegény tótnak öltözött, hogy kiderítse, miként sanyargatja a népet a neszmélyi révész. A falut a török hódítás idején felégették, legközelebb csak a tizenhetedik században népesült be, s az ezredfordulóig festői Duna-partjukkal, szőlőhegyükkel, téglagyárukkal, no meg azzal a rövid epizóddal büszkélkedhettek a helyiek, hogy 1936-ban az Athénból Berlinbe tartó atléták Neszmélyen is átszaladtak az olimpiai lánggal.
A közelmúltban a falu nevét Kamocsay Ákos tette közismertté, aki 1999-ben elnyerte "az év borásza" címet (lásd: Tőkéről az angoloknak, Magyar Narancs, 2000. március 2.), s ezzel bebizonyította, hogy egy kevésbé ismert borvidéken is lehet csodát művelni a szőlővel. Benkő Ferenc mintha erre kívánna rákontrázni azzal, hogy bebizonyítsa: a csodatevés nem állhat meg a tő-kéknél. A 2002-ben megválasztott polgármester úttörő munkát végzett a Duna Eurorégió tavalyelőtti megalapításában, amely a Tatai Kistérségi Társulat és a szlovákiai Hídverő Társulás határ menti együttműködését segíti, és búcsi kollégájával, Szigeti Jánossal egy közös projekt,
az Európa Falu
megvalósításának élére állt. "Célunk Magyarország és Szlovákia két egymással szemben fekvő határ menti településének közös programjaként: az Európai Unió tagállamai népi építészeti hagyományainak bemutatásával teret és támogatást nyújtani az európai együttműködésekhez. Amire vállalkozunk: az európai népi építészet és népi kultúra hagyományainak bemutatása, az európai együttműködések szervezése és támogatása, a térség társadalmi-gazdasági fejlődésének elősegítése, nemzetközi és hazai programok szervezése, gasztronómiai és borászati hagyományok őrzése és ápolása" - olvashatjuk a tervezetben, ám mindez nem csak a szokásos, csúnyán megfogalmazott pályázati euroblabla. Neszmélyen ugyanis konkrét elképzelések vannak a közhelyek mögött. A polgármesteri hivatal helyén egy ún. közösségi házat húznának fel, ami eddigi funkciója mellett az Európa Falu központja lenne kétszáz személyes konferenciatermével, nyolc vendégszobájával, százfős éttermével, a Duna-parti ligetben pedig az uszoda, teniszpálya és fogadó mellett tizenkét 4-6 férőhelyes épületet emelnének, amelyek Szlovákia, Csehország, Ausztria, "Mediterránum-Nyugat-Európa" és "Skandinávia-Baltikum" népi építészetét reprezentálnák. Voltaképpen egy skanzenról van szó, amelyet remélhetőleg nem valamiféle "folklór-Disneyland"-ként szeretnének működtetni. Már csak azért sem, mert a kiszemelt terület oly csodálatos, hogy semmiféle olcsó vagy ízléstelen építészeti beavatkozást nem viselne el.
"A téglagyár bezárásáig bőven akadt munka, de miután a kilencvenes években bezárták és lebontották a százhat évig működő gyárat, megszűntek a lehetőségek - mondja az idén Példakép Díjjal (lásd keretes írásunkat) jutalmazott Benkő Ferenc polgármester, aki abban bízik, hogy Neszmélyen oly mértékben felpörög a turizmus, hogy megélhetést is biztosít sokak számára. - Noha megéltem, megértettem Ady Endre halhatatlan sorait: »A Duna partján sosem éltek boldog, erős, kacagó népek«, de azt hiszem, rá kell cáfolnunk a költő szavaira. A kiváló lehetőségeket, amiket őseinktől örököltünk, hogy egy jó adottságú helyre telepedtek, kamatoztatnunk kell."
Az Európa Falu terve pályázati pénzekből készült, a neszmélyiek pedig remélik, megvalósítására is sikerül - jóval többet - szerezni. Persze addig sem csak a rajzasztalt bámulják, s ölbe tett kézzel várnak a banki átutalásokra; már most is bőven akad látványosság a Duna-parton, amit különféle rendezvényekkel igyekeznek népszerűsíteni. A remek borok mellé remek kenyér is jár, felépítettek hát egy szabadtéri kemencesort, ami a programok idején teljes gőzzel üzemel. Ha kedvünk tartja, akár tutajjal is kirándulhatunk a holtágakban, s ha kikötünk, talán a legvonzóbb neszmélyi kaland, az Ilona kikötőben található
"hajóskanzen"
vár ránk, ahol felújított, illetve felújításra váró vízi járművek sorakoznak, vegyes érzelmeket kiváltva. A már megújult, 1869-es évjáratú Zoltán és az ötvenszemélyes turistaszállásként, valamint erdei iskolaként működő Neszmély (korábban: Bakony) a leginkább kedvünkre való, a felújításra váró szárnyashajó, a Vöcsök I. láttán viszont elborzadunk, micsoda rombolást végeztek utasterében a selejtezők. A leégett Petőfinek még bizonytalan a jövője, de a szintén ócskavasnak tűnő hatalmas Kassa (a II. világháború után: Debrecen) tengerjáróval kapcsolatos tervek már elkészültek: felújítása után szállodává és múzeummá szeretnék átalakítani.
Noha begyújtották a kemencéket a múlt szombaton is, a neszmélyi rendezvénynaptár utolsó eseményén, a Hajózási Emléknapon a vízre szállás volt a legfontosabb, annak ellenére, hogy délelőtt konferenciát rendeztek, a hajók pedig meg sem moccantak. Az emléknap főszereplője a több mint százharminc éves Lajta monitor, Európa első folyami monitora, a Monarchia első, kizárólag fémből készült hadihajója volt, amely április óta áll a neszmélyi kikötőben.
"Legalább százmillió forint szükségeltetik a teljes rekonstrukcióhoz; a legfontosabb az lenne, hogy felújítsák a héját. A későbbiekben a hajóteret kellene eredeti formájában visszaépíteni, hiszen a Lajta hetven évig munkagép volt - mondja Margitay-Becht András, a Lajta virtuális kapitánya, civilben fogorvos, sőt a Budapesti Fogorvosi Kamara elnöke, aki már több mint húsz éve fáradozik a Hadtörténeti Múzeum tulajdonába került hajó megmentésén. - A végső cél korhű állapotba hozni a hajót, amit már monitor korában, 1872 és 1919 között is négyszer átalakítottak. A második »változatot« tartjuk a legérdekesebbnek, így szeretnénk helyreállítani a jövőben."
De a Lajta még így, hiányosan is tekintélyt parancsol. Különösen, hogy Margitay-Becht az ünnepségen részt vevő összes egyenruhást - beleértve a felbukkanó vízirendőröket is - a fedélzetre rendeli, hogy megemlékezzenek a magyar hadihajózás áldozatairól. "Félkörben a kuplerájban állnak! Itt egy vonal van!" - kiáltja a Monarchia egyenruhájába öltözött kváziparancsnok, aztán felcsendül a Himnusz, rendeződik a sor, mint ahogy Neszmély sorsa is rendeződni látszik.
| Példakép Díj A Pannon GSM Példakép Alapítványa évente négyszer, egyenként egymillió forinttal díjazza azt a három-három kiválasztott jelöltet, aki "értékteremtő tevékenységével mindannyiunk számára követendő példát mutat". Bárki lehet jelölt és jelölő, a díjazottak személyéről az alapítvány kuratóriuma dönt, kizárólag tevékenységük alapján. Legutóbb szeptember 8-án adták át a Példakép Díjat, a neszmélyi polgármester mellett Szűcs László barlangász és Tunyogi Erzsébet, a Gyógyító Játszóház Alapítvány vezetője részesült elismerésben. |
| Állomásról állomásra extra Az Esztergom-Komárom közötti vasútvonal 1888-ban épült, ötvenhárom kilométeres, egyvágányú pályáján többször marad tátva a szánk. Az Esztergomtól számított harmadik állomást, Tátot elhagyva inkább a kétségbeeséstől. A ma már városként működő Nyergesújfalu következik, nem mondanám, hogy hamarosan (a vonat pontosan másfél óra alatt döcög végig a vonalon), már-már attól tartunk, ipari vágányra tereltek. Különösen, amikor megérkezünk az egykor állomásként működő, de ma már csak megállóhelynek számító Eternitgyárhoz. Ha előrelátóak lennénk, itt keresnénk a kulcsot. Az indusztriális kitérőt követően azonban csodát látunk, a Duna partján haladunk tovább, s amikor Neszmélyre érkezünk, rosszkedvünk is elillan. A vasútállomás messziről sárga-barna téglás, emeletes típusépítménynek tűnik, gondozott környezettel. De közelebbről már elszörnyedünk a gányolt benyomást keltő alumínium nyílás-zárók láttán, s azt is szomorúan állapítjuk meg, hogy a homlokzat csupán téglát imitáló burkolóanyag. De vajon hol lehet a váróterem? Két nyitott ajtót is találunk, az egyik a hivatali helyiségé, a másik egy lépcsőházé. A forgalmi tiszt kulccsal érkezik, hogy feltárja előttünk a kicsi, jelentéktelen szobát, amit észre sem vennénk, ráadásul gyakran zárva tartják. "A vonalon a teherforgalom jelentős, leginkább a Suzuki-gyár használja, személyvonatok alig-alig közlekednek, azok közül is a legtöbb csak Almásfüzitőig jár" - mondja emberünk, aki még emlékszik azokra az időkre, amikor nemcsak piros motorvonatok közlekedtek itt, hanem igazi szerelvények. Akkor még pénztárosa is volt az állomásnak. "Ma már csak dísznek van itt pénztár, a legutóbbi átszervezés óta nem árusíthatunk jegyet." Az épület jelenlegi riasztó öltözetét valamikor a hetvenes években, egy hirtelen felindulásból elkövetett tatarozás során kapta. Burkolóanyagként - ez volt a legegyszerűbb - Nyergesújfaluból hoztak eternitet, körülbelül egy időben azzal, hogy a "strapabíró, modern építőanyag" gyártását bizonyítottan rákkeltő hatása miatt Nyugaton betiltották. Az állomásépületben három vasutas szolgálati lakás van, ezért a lépcsőház. |
