Sajátos túrát hirdetett a fiatal építészekből álló Memória Moderna csoport az általa szervezett építésztalálkozó keretében. A részvevők egy tipikus hatvanas évekbéli téeszbuszba zsúfolódva látogattak el az óbudai lapályra, hogy szembenézzenek az ott terpeszkedő gigantomán, késő Kádár-kori lakótelep jelentette építészeti és urbanisztikai problémacsokorral. Legalábbis ez volt a terv, mert a valóság sokkal meghatóbb: a borongós kora őszben a végtelen sorházak, pontszerű minitornyok, megmaradt régi utcatöredékek, római romok és ipartörténeti mementók együttese valami sajátos melankóliát áraszt, amit talán csak az tud átérezni, aki egykoron maga is (legalább részben) lakótelepen nőtt fel.
Dózerek dala
A lakótelep mint megszerkesztett és - legalábbis a szándékok szintjén - közösségivé formált térideáját nem a gonosz kommunisták ötölték ki, ám talán ők vették át a legnagyobb buzgalommal a szociális érzékenységgel (társadalmi elkötelezettség, miegymás) is megvert építészek écáit: a drága és költséges sallangokat (melyek amúgy élhetőbbé tehették volna a tömeges lakótereket) előbb-utóbb kidobták, s maradt a nyers monumentalitás - horizontálisan és vertikálisan egyaránt.
Az ötvenes évekre gigantikus vízfejjé növesztett Nagy-Budapesten már kezdettől fogva óriási gondot jelentett a lakáshiány. A problémát előbb alacsony komfortfokozatú lakások tömeges építésével próbálták megoldani - sikertelenül. A kora Kádár-kor sajátos urbanisztikai kalandozásainak emlékműve a Bécsi út mentén elterülő ún. kísérleti lakótelep: itt 1959-64 között a legváltozatosabb házméretekben (a tízemeletestől a kétemeletesig) valósultak meg a pályázaton részt vett építészek tervei - ekkor még, a hagyományokhoz ragaszkodva, zömmel téglából. Az efféle lakótelepek jelentős előnye (összehasonlításként ajánlanánk mindenki figyelmébe Pécsett az amúgy jórészt vasbetonból épült Uránvárost vagy a Szigeti lakótelepet), hogy a magas életkor miatt a lakózónát teljes mértékben benőtték a fák, ami hangulatosabbá, ugyanakkor vadregényesebbé is varázsolja a tájat. A kísérlet azután persze hamvába holt - sorra nyíltak a különböző, változatos termékeket előállító házgyárak, s a tervezés következő fázisa már ezek outputjához igazodott. A Mező Lajos várostervező által megálmodott komplett városrész nem kívánt túlzottan sok kreativitást a kivitelezésben részt vevő építészektől: nagyjából be kellett illeszteniük az adott épületet a megfelelő üres helyre, amit éppen felszabadítottak a dózerek. Nem véletlenül említjük mindezt, elvégre a lakótelep felhúzása korántsem zöldmezős beruházás volt: régi házak tömkelegét törölték el a föld színéről - s akkor még nem is említettük egyes római kori emlékek módszeres elpusztítását. Azért ne legyünk igazságtalanok, valamennyit meghagytak az utókornak is. Zárványszerűen, helyenként kisebb tömbben, máshol elszórtan, pontszerűen, csak jelzésszinten maradt meg valami a régi "budából - leginkább még a Dunához közel eső részeken. Szintúgy beépültek "buda képébe az egykor itt állt római város, Aquincum maradványai - a legkülönbözőbb építészettörténeti korokból származó lakóépületekkel körülölelt amfiteátrum éppoly morbid, ám egyben felemelő látvány, mint a tízemeletes tövében elterülő katonai tábor vagy az iskolaudvaron feltárt gótikus kolostorrom.
A kőfalak leomlanak
De ne kerülgessük a forró kását: a fő közlekedési utak által négy szeletre osztott óbudai lakótelep legjellegzetesebb és -lenyűgözőbb objektumai a szalagházak - egyszerre fenségesek és nyomasztóan otrombák: már puszta látványuk is megdermeszti a hájlender budai villákhoz vagy kertes házakhoz szokott jámbor tekintetet. Pedig a szépelgés e helyütt értelmetlen - tényleg, felmérte már valaki ezen épületek harcászati jelentőségét? Ha például ostromló hadvezér volnék, valószínűleg feladnám, ki tudja, melyik rohadt lépcsőházból támadnak ránk a gerillák - egyébként is: minden ablak lőrés -, sohasem tudhatjuk, hogy a következő pillanatban a nagyszobából vagy a konyhaablakból lövik-e szét a fejünket. Bent lakni pedig egyszerűen felemelő lehet - képzeljük magunkat a rezidensek helyébe. Itt lakunk egy épületben, ezrek és ezrek vállvetve, egy ritmusra dobban a szívünk, ha szemétkedsz ott lenn, te pontszerű kis féreg, mind lemegyünk, azt' meghalsz! S vajon mi lett volna, ha megvalósul Zalotay Elemér jó negyvenéves terve a Duna-partra álmodott három kilométer (!) hosszú, egyenletesen negyven emelet magas szalagházról? Azt kell mondanunk, ehhez képest a Maginot-, a Siegfried- és az Árpád-vonal együttvéve is csak kutyafasza; az isten se mentett volna meg minket attól, hogy mi legyünk a Nyugat védőpajzsa. S arról se feledkezzünk meg, hogy ebben is emberek laktak volna - hetvenezer ember, s mind jó szomszédok!
Betontól az erdő
Sebaj, maradt a lakótelep a jelenlegi, hellyel-közzel decens formájában - különös építészettörténeti skanzen, melyet a bennszülöttek a maguk sajátos eszközeivel próbálnak lakhatóvá tenni. Amatőr kertépítők és land-artban utazó művészek alkotásait lelheti fel a figyelmes látogató, aki néha nem is sejti, mikor vezetnek léptei egy betemetett tómederbe, vagy egy rég elfeledett játszótérre, ahol a felszakított deszkapadok emlékeztetnek régi bandaharcokra, meg a közelítő télre. S most már nyugodtan kimondhatjuk: van ezeknél rosszabb is. Például az újonan épített csiribiri lakóházak, melyekből a kivitelezők nagyjából mindent kiloptak, első helyen említve a lépésálló szigetelést, csakhogy közösségi élménnyé válhasson minden egyes dugás. Nem kell tehát a fintorgás! Mondjuk ki napjában többször is: a lakótelep szép, az óbudai meg különösen az - és az álom egyszer biztosan valóra válik.
