Tibor fél éve a Ferenciek terén, a buszmegálló közelében állomásozik. Az aluljáróba vezető lépcsősor tetején koldul, éjjel a padon próbál pihenni. Az intézetben nevelkedett, negyvenéves férfi Zalában géplakatosként, autóműhelyben dolgozott, de egy későn diagnosztizált érszűkület elvitte mindkét lábát és egy mutatóujját; a mun-káját, feleségét, végül lakhelyét is elveszítette. Négy éve él, ahogy ő mondja, babakocsiban - kiszolgáltatottan, mint egy gyerek. Este a szeles, jóformán üres utcán a Jégbüfé mellett szájharmonikázik, innen asztalához, egy leláncolt újságosbódéhoz gurul.
Magyar Narancs: Miért, milyen reményekkel jöttél el Zalaegerszegről?
Tibor: Az ottani szállóból kiraktak, ez az én hibám is volt, verekedtem. A többi utcai meg oltogatott, hogy milyen aranybánya Pest, a szálló meg egy palota. Mondtam: gyerünk, ezt látnom kell. A szállón persze itt is ugyanolyan igénytelen műsor ment: a földön feküdtünk, mocsok, a haverok hamar meg is léptek. Én maradtam, mint egyedüli babakocsis, aki a vécét, fürdőt sem tudja használni, kínlódás volt. Műlábat kéne viselnem, fizikoterápiára járnom - ehelyett egy jót fürödni se tudok. Egy pléddel a seggem alatt jöttem fel, de mire valakinek a segítségével lefürödtem, a másik elvitte azt is alólam, az összetarhált pénzemmel együtt. Elég lett, kijöttem, április óta itt vagyok.
*
Sporttáskával az oldalán feltűnik a környéken terítő cigarettaárus. "vatosan közelít, méreget: a 200 forinton kínált termékből így csak egy dobozzal akar itthagy-ni. Gyors tranzakció, cipzár összeránt, árus el.
*
MN: Hogy élsz meg a kéregetésből?
T: Figyeljél, ez jó hely, legalábbis amíg turisták is vannak. Eddig naponta megcsináltam 3-5 ezret, kánikulában néha többet is. De mielőtt irigykednél, ez, hogy úgy mondjam, a bruttóm.
MN: Fizetni kell a placcért?
T: Senkinek se tejelek, hogy itt lehessek. Csak épp nézz rám, és nézz körül: itt nem lehet mozogni, egy 100 méteres körben élek. Ahová itt el tudok jutni egyedül, azt nem nekem találták ki. Ha olcsón akarok enni, vagy kell egy másik póló, arrébb kell mennem, de egyedül a túloldalra vagy az aluljáróba sem jutok el. Megkérhetek egy járókelőt, de a következő sarkon megint le kéne szólítanom valakit, meddig tartana ez? Külön-ben sem bírom a viszolygást. Az utcaiak ismernek, segítenek. Na, nem ingyen. Nemrég éjszaka ellopták az összes iratomat. El kellett mennem hivatalos helyre, de a babakocsiban egy magasabb járdával már meg vagyok lőve. Jöttek a többiek: "Gyere, Tibi, áttollak, elviszlek." Aztán útközben jön egy kocsma, fizetnem kell valamit, utána egy kajálda, azt is nekem kell állni. Nekem így az égvilágon minden többe kerül. Ha valakit meg-kérek, hozzon nekem is sört, tartják a markukat: "Pótolj, Tibi! Adj egy százast, Tibi! Fizess egy sört, Tibi!" Etetem, itatom őket, akkor is, ha épp nem kérek semmit. Nem félelemből. Meg kell vennem mindenki jóindulatát.
*
A túloldalról egyszer csak Tibor egyik ismerőse érkezik, a zavart tekintetű hajléktalan férfi is gyanakodva kezel le, jár fel-alá, a háttérből ellenségesen néz. Kisvártatva közbevág: egy csomag cigiről beszél, amit Tibornak a mozgóárustól kellett volna beszereznie - erre elmondása szerint ő 200 forintot adott, jó előre. Tibor megütődve fordul felé, megkínálja cigivel - vegyen, amennyi kell -, de a megállapodás tényét és az előleget cáfolni próbálja. A másik azonban nem tágít, egyre idegesebben toporog, újra és újra megerősíti, hogy hagyott itt pénzt. Végül Tibor lemondóan legyint: "Jól van, megveszem azt a doboz cigit, ha megint erre jön a srác."
*
MN: Egyedül mit tudsz elintézni?
T: A kis- és nagydolgomat. Elgurulok a közeli gyorsétterembe, a környéken egy babakocsis egyedül ott tudja ezt meg a mosakodást lezavarni. A pultos lányok rendesek, betolnak. Alkalmanként 50-200 forintot adok a vécésnek, attól függ, miről van szó. De az ellopott papírokat idegileg képtelen voltam pótolni. Eltoltak rendőrségre meg hivatalba, valahogy beküzdöttek, nem semmi műsor volt. Kaptam ideiglenes igazolványt, de amikor az irodában azt mondták, hogy a többi papírért még vagy két helyre kell elmennem, más kerületbe, azt feleltem, jó, de akkor most már toljanak maguk, mert én futkározni nem tudok, és sokba van, hogy állandóan a többiek tologassanak.
MN: Olyan nincs, hogy valaki ingyen segítsen?
T: Az utcaiak közül? Itt csak lehúzás van. Engem éjszaka már háromszor teljesen lenulláztak a kedves kollégák. Sejtik, hogy nem fogom üldözni őket. Elég, ha az illető átüget a túloldalra, már meg is lógott előlem egy életre.
MN: Zalaegerszegen is ez volt?
T: Ott is jóformán én tartottam el az egészségeseket. Ez megy lassan itt is. De nagyobbat már nem kaszálnak rajtam, már csak annyi lóvét hagyok magamnál, hogy éhen ne dögöljek.
MN: A többit hová teszed?
T: Most van itt egy olyan barátnőm, egy közelben dolgozó irodista nő. Mindennap erre jár, összeismerkedtünk. Neki adom oda a pénzt, ő vigyáz rá. Most intézi, hogy a rokkantsági nyugdíj meg a segély a munkahelyére érkezzen, mert cím nélkül hónapok óta nem kapom.
MN: Ennyire megbízol benne?
T: Igen, nagyon jó fej. Azt mondta, segít intézni a hivatalos dolgaimat, először a papírt, utána még majd bankkártyát is, hogy ne tűnjön el mindig a pénzem.
MN: Mi lesz a téllel?
T: Szállóba nem megyek. Valami szobát próbálok bérelni, ha jön a nyugdíj, meg tudom szerintem fizetni. Kinéztem már vagy hármat, ami árban oké volt, de lift nélküliek mind, az viszont nekem egy börtön. Kézen lemászhatok a kapuig, annyi. De a liftes ház se mind jó. Kurva egy élet: egyedül két lépcső is sok. De valahová menni kell, mert jönnek a rossz idők. Nincs bennem versenyszellem, nem akarok az első babakocsis lenni, aki itt fagy meg.
*
A Petőfi Sándor utca felől Tibor "barátnője" tart erre. A szőke, középkorú, jól öltözött asszony lassít, pár méterre megáll. Kedves, de határozott hangon, magázódva megkérdi a férfit, mit intézett ma. Tibor a tőlünk kapott sört megpróbálja a pokrócával fedezni.
