"Ha befogod a pofádat, nem lehet bajod. / Van munkád, fizetésed és biztos holnapod" - idézet a Kádár-kor slágermúzeumának egyik leggyakrabban dúdolt dalából. Csakhogy a szám nélkülözhetetlen instrumentuma, az állami tulajdonú szocialista nagyvállalat lassan húsz éve feltámaszthatatlan énekes halott. Márpedig ez a ma már gazdasági abszurdnak tűnő képződmény garantálta azt a biztonságot, ami után ma oly sokan vágyódnak.
A szocialista nagyvállalat nemcsak munkát adott, de az állami gondoskodás meghosszabbított karjaként olyan ajánlattal állt elő, hogy a jelentkező méltán gondolhatta: ha itt adja le a munkakönyvét, "mederbe kerül az élete". Az állás nemcsak biztos fizetést jelentett, de egy rakás olyan lehetőséget is, ami kedvezően befolyásolhatta a dolgozó hétköznapjait, sőt a magánéletét. Mindez azonban nem a marxista-leninista utópia mindenáron való megvalósítása volt, inkább válságtermék, amit a hatalom a hetvenes években "dobott a piacra", miután nyilvánvalóvá vált lemaradásunk a jóléti Nyugathoz képest.
Az MSZMP 1970-ben megtartott X. kongreszszusán (ami persze arról nevezetes, hogy az első szöget itt verték az új gazdasági mechanizmus koporsójába) határozat született a "szocialista demokrácia" fejlesztéséről és az életszínvonal emeléséről. Hamarosan beindult - immár minisztertanácsi óhajra - egy tizenöt éves, az egész országra kiterjedő és szinte minden tudományos területet érintő kutatási program Társadalmi struktúra és a szocialista tudat címmel, arra keresvén a választ, hogy jöhetne létre az új "szocialista embertípus", ami, ellentétben a korábbival, már nemcsak ütemes tapsra, de valamiféle gondolkodásra is képes.
Közhangulat és életszínvonal
A hetvenes évek szocialista nagyvállalata az új elképzelések leghatékonyabbnak vélt bázisává vált, mivel a munkán felül - legalábbis elvileg - olyan lehetőségeket is teremtett, melyek összhangban voltak az új irányvonallal, "jóléti" és "ideológiai" értelemben egyaránt. Mindezt jól példázza a BKV rendszerváltás előtti működése, ami különösen a jelenlegi sztrájkkövetelések fényében - létszámleépítés visszavonása, tartózkodás további autóbuszvonalak alvállalkozásba adásától, telephelyek bezárásától, eladásától, valamint az ágazatok koncesszióba adásától - már-már olyan, mint egy csodálatos mesevilág.
A BKV-t negyven évvel ezelőtt, négy közlekedési társaság összevonásával alapították. Az új vállalat szolgáltató céllal jött létre, de mivel a termelésben (építkezések, alkatrészgyártás stb.) is teljes mellbedobással vett részt, a forgalom lebonyolításán túli tevékenységeit ugyanolyan "bújtatott munkanélküliség" jellemezte, mint az ország számos más üzemét. A BKV 1984 végén már a negyedik legnagyobb hazai vállalatként működött, a járműgyártás kivételével szinte minden más, a közlekedés lebonyolításához kapcsolódó munkát "házon belül" végeztetett. A szocialista nagyvállalati struktúrában fel sem merült, hogy ez sokkal többe kerül, mint a külső cégek bevonása, és mivel a BKV "stratégiailag kiemelt" vállalatnak számított, a támogatás mértéke is jóval az átlag fölötti volt. 1977-ben például a bevételeinek 75 százalékát jelentette az ún. "állami árkiegészítés", ami persze nem volt meglepő a mesterségesen alacsonyan tartott jegy- és bérletárak (1966-1985 között 1 Ft volt a villamos- és 1,50 a buszjegy, a villamosbérlet 45, a kombinált 110 forintba került) mellett. Az már inkább, hogy a korabeli logika hogyan változtatta mégis nyereségessé a BKV-t. Az 1978-ban megjelent, Egy évtized az utasokért című évfordulós kiadványban a következő áll: "A vállalati eredmény alakulása - a vállalati gazdálkodáson kívül - igen nagy mértékben függ az állami árkiegészítés megfelelő időben és megfelelő nagyságrendben történő biztosításától. Emiatt az évenkénti nyereség nagyságrendje 100-500 millió forint között ingadozik, és az elmúlt tíz év során több alkalommal került sor utólagos intézkedésekre, amelyekkel a vállalat jogos igényeit elégítették ki az illetékes szervek."
Busszal a jólétbe
Ám a BKV-nál nemcsak a tervekkel kapcsolatos számmágia, kényszerfoglalkoztatás vagy túltermelés volt, de járművezetői oldalról "igazi" munkaerőhiány is. Ha tehát valaki a hetvenes-nyolcvanas években járművezetőnek (különösen buszosnak) jelentkezett a BKV-hoz, és felvették, nemhogy biztonságban érezhette magát, de néhány év alatt - a korabeli mércével - akár jómódúvá is válhatott. Igaz, nem könnyen. "Volt az éves forgalmi juttatás, a különböző pótlékok meg nyugdíjkorkedvezmény is, de a többséggel ellentétben mi meg is dolgoztunk ezért a pénzért - mondja a nyugdíjas sofőr. - Nehogy azt higgye, hogy ez akkoriban tömegeket mozgatott volna meg. Hajnalban keltem, volt olyan hónapom, hogy 230 órát dolgoztam, és összesen egy szabadnapom volt. De anyagilag csak így érte meg. Az is igaz, hogy sokan belerokkantak, rámentek idegileg."
Ezzel összecseng, amit Bíró Lajos forgalmi vezérigazgató-helyettes nyilatkozott a Kötött pályán (Népszava, 1985) című riportkönyvben: "1980-ban, amikor 15 ezer forintra emeltük atízezres forgalmi juttatást, elérkeztünk oda, hogy az alapmunkaidőhöz képest nem volt létszámhiányunk. Akkor jöttem rá, hogy így nem szabad tervezni. Mert az egyik ember úgy gondolkozik, hogy ledolgozom a kötelező munkaidőt, ezzel keresek 6-7 darab ezrest - ágyő! A másik meg túlórázni akar, egyrészt, hogy segítsen a vállalat gondjain, másrészt - s ne legyünk naivak, nyilván ez a döntő -, hogy keressen 10-12 darab ezrest" - mondta az akkori felelős, amit egy brigádvezető ezzel fejelt meg: "A munkakörülmények javulnak, a fizetés sem rossz - ezekre nem hivatkozik senki. Legtöbben a szabad idő hiányát panaszolják fel, s valószínűleg igazuk is van."
Ne feledjük azonban, hogy a járművezetők a BKV dolgozóinak még a húsz százalékát sem tették ki. Például 1977-ben, amikor a vállalati összlétszám 26 443 volt, összesen 4488-an voltak, míg ún. "munkás" kategóriában 12 120 embert alkalmaztak. Ezek a dolgozók kevesebbet vihettek haza, mint a buszvezetők, havi bérük (1977-ben 3585 Ft) az országos átlagnak (3413 Ft) megfelelt, de természetesen a vállalati gondoskodásból ők is maradéktalanul részesültek.
"Jó helyre fordítottuk az öt esztendő alatt elkölthető 5,4 milliárd forintot. (...) Mi a vállalat sikerének az oka? A párt, a kormány segítsége, figyelme, támogatása mellett rendkívül fontos tényező volt: az emberek, a kommunisták, a pártszervezetek, a vezetők, a szakszolgálatok áldozatos, gyakran nehéz, időt és energiát nem kímélő munkája." E szavakkal búcsúztatta 1975-ben a IV. ötéves tervet Róka Miklós, a BKV párttitkára, és nem a levegőbe beszélt.
A hetvenes évtized közepére a BKV-dolgozók élet- és munkakörülményei valóban "megalapozottan fejlődtek", tizenhat munkásszálló (összesen 1660 férőhellyel) volt a vállalat birtokában, de tíz saját óvodával, hat bölcsődével (727, illetve 265 férőhely) és hat üdülővel (ebből kettő gyermeküdülő), valamint sporttelepekkel, csónak- és síházakkal, sőt még balatoni vitorlás kikötővel is rendelkezett. Saját egészségügyi apparátust működtetett a társaság központi rendelőintézetében (az ún. "egészségügyi kombinátban"), illetve huszonhét üzemorvosi rendelőben. Természetesen az üzemi étkeztetés - nyolc konyhával és 51 tálaló étteremmel - is kiemelt feladatnak számított, 1979-ben már több mint másfél millió adagot szolgáltak ki úgy, hogy a 10 forintos árból ötöt a vállalat fizetett.
"Az ember azt érezte, hogy tartozik valahova, törődnek vele. Nem mondom, hogy mindennel elégedettek lehettünk, meg aztán jócskán akadtak kivételezett elvtársak, de az biztos, hogy akkor meg lehetett élni a fizetésből, nem úgy, mint mostanában - emlékszik vissza az egykori BKV-dolgozó, aki azonban nemcsak a juttatásokat és a magas fizetést, az akkori "közösségi szellemet" is visszasírja. - Ma már csak röhögnek azon, hogy szocialista brigád, de higgye el, a maszlagot mi sem vettük komolyan. Vezettük a naplót, csináltuk a kommunista szombatot, de még az is jó bulinak számított. Ha valamelyikünk építkezett, mindenki bedolgozott, pedig nem volt olyan sok szabad időnk. Persze ez kölcsönös volt, mert sokan építkeztünk. Nemcsak azért, mert akkor még olcsón lehetett telket vásárolni az agglomerációban, azért is, mert az ilyesmihez a vállalat nagyban hozzájárult, így hát bűn lett volna kihagyni. A kamatmentes kölcsön mellett háromforintos kilométerpénzért teherautót bérelhettünk, de más munkagépeket, sőt még emelődarut is elvihettünk teljesen legálisan. Ma már egy békávés melós egy telket sem tudna vásárolni a fizetéséből."
BKV-ország polgárai
A BKV nemcsak kamatmentes hitellel támogatta a lakásra vágyókat, de maga is indított lakásépítési programot. A nyolcvanas évek közepéig öt társasházat épített, miközben csak az V. ötéves terv idején folyósított kölcsönök és kamatmentes támogatások összege majdnem 62 millió forint volt. Végeredményben a vállalat (az 1987-es adatok szerint) 1261 család lakáshoz jutását segítette elő.
Az 1970-es pártkongresszus az életszínvonal emelése mellett a "tudat formálását" is zászlajára tűzte, így hát az elkövetkező években elég gyakran szóba került a "sokoldalúan fejlett szocialista embertípus". A közművelődés fellendítését pedig nemcsak az ezzel foglalkozó intézményeknek kellett komolyan venniük, de a nagyvállalatoknak, így a BKV-nak is. Vagyis a dolgozókat nemcsak anyagi és szociális ösztönzéssel, de a képzés és az önképzés lehetőségének biztosításával is meg kellett kínálni. 1969-ben alakult meg a vállalati Oktatási és Ismeretterjesztő Tanács, "a dolgozók általános, műszaki és szakmai műveltségének tervszerű és folyamatos gyarapítása, valamint az oktató-nevelő munka hatékonyságának emelése" céljából. A tanács vállalati továbbképzéseket szervezett, támogatta a továbbtanulást. (A BKV az utánpótlásról sem feledkezett meg, szakmunkásképzőiben huszonhárom szakmát oktattak, s az ott végzett tanulókat alkalmazták is.) A BKV-nak 43 könyvtára volt, s a különféle üzemi rendezvénytermek és színpadok mellett az övé volt a Thököly úton álló Szabó Pál Művelődési Ház - jelenleg szolárium. Erről ezt írja a már idézett 1987-es mű: "Munkájának gerincét a szocialista brigádok kulturális életének segítése és a munkásszálláson lakók művelődési igényeinek a kielégítése alkotja." Hogy ez mit jelentett a gyakorlatban, nem könnyű elképzelni.
A BKV üzemi lapjában arról olvashattunk 1976-ban, hogy egy év alatt nyolc vécétartályt, két vécécsészét, harminchat vízcsapot, negyven méter vécéláncot loptak el különféle üzemi területekről. Riport jelent meg az alkoholfogyasztásról, melyből kiderült, hogy egyes helyeken a dolgozók harminc százaléka már részegen érkezik munkába, bizonyos névnapokon pedig arra kérik a név viselőjét, hogy inkább vegyen ki szabadságot. Ezt olvasva úgy tűnik, jócskán akadt munkájuk a kultúrfelelősöknek, hiszen az ilyen beszámolók mellett valahogy nem tűnik életszerűnek, hogy "A Hunyadi brigád tagjainak többsége folyamatosan vásárol és olvas politikai és szépirodalmi könyveket." Mégsem kételkedhetünk e híradások hitelességében, de még abban sem, hogy noha a vállalati közművelődési tevékenység végső soron ideológiai célokat szolgált, ne lett volna valamennyire hasznos. Annak ellenére, hogy amikor a rendszer megbukott, már senkit nem érdekelt, hogy az addig nagy megbecsülésnek örvendő, szorgalmas, antialkoholista dolgozó, aki részt vett a brigádmozgalomban, elvégezte az összes tanfolyamot és "közösen előfizetett újságokkal és folyóiratokkal növelte tájékozottságát", miért nem érti, hogy a munkájára nincs szükség, a tudása nem ér semmit.
