Kedves Olvasónk!
Ez a cikk a Magyar Narancs 2024. december 19-i számában jelent meg. Most ezt az írást ebből a lapszámunkból széles körben, ingyenesen is hozzáférhetővé tesszük.
Részben azért, mert fontosnak tartjuk, hogy minél többen megismerkedjenek a tartalmával, részben pedig azért, hogy megmutassuk, érdemes a Narancsot megvásárolni is, hiszen minden számban hasonlóan érdekes cikkeket találhatnak – és a lap immár digitálisan is előfizethető, cikkei számítógépen, okostelefonon és tableten is olvashatóak.
A magyarnarancs.hu-n emellett a továbbiakban sem csak fizetőfal mögötti tartalmakat találnak, így mindig érdemes benézni hozzánk.
Visszavárjuk!
A szerk.
Egy 2020-as kormánydöntés következtében a Pázmány Péter Katolikus Egyetem mintegy két évtizedes használat után sorsára hagyta a Makovecz Imre által tervezett piliscsabai campusát, hogy a főváros egyik legértékesebb területére, a Palotanegyedbe, a Múzeumkert mögötti tömbbe költözzék. Arra a területre, amelyet 1928 óta használt a Magyar Rádió, akkor épült ugyanis a világ első stúdióépülete a Bródy Sándor utca 5–7. alatti ház udvarán. A Stúdiópalotának nevezett épület tervezője, Gerlóczy Gedeon a házat is átalakította, és összekötötte a kettőt. Az udvarban 1949-ben készült el a formája miatt Pagodának nevezett pavilon, amely a későbbiekben szellemi horgonypont lett a Magyar Rádió újabb épületekkel bővülő labirintusában.
A Pázmány új campusára már 2021-ben kiírták a tervpályázatot, amely azonban nem volt maradéktalanul sikeres: az első helyezett és megvalósításra javasolt KÖZTI terve után csak megosztott harmadik díjakat osztottak ki. Az indulók többsége kortárs homlokzatokkal próbálkozott, de olyan iroda is akadt, amely megtartotta volna az ott álló épületeket. Az egyetem illetékeseinek egyértelműen a KÖZTI és a Hamburg C Kft. által javasolt, elegánsan konzervatív téglaarchitektúra tetszett, és ezzel nem is lenne baj. A Palotanegyedben kezdődő építkezésnek viszont az az ára, hogy a Magyar Rádió egykori épületeinek nagyobb részét le kell bontani. Az elmúlt évtizedben hozzáedződhettünk, hogy az efféle kormányprojektek általában azonos forgatókönyv szerint zajlanak, mégis lehetetlen megszokni azt a radikális lényegre törést, amellyel a pillanatnyi kultúrpolitika e bontásokkal mintha az épületekhez köthető szellemi tartalmat is irtani akarná.
A Magyar Rádió épületét az 1956-os események tették történelmivé, de a forradalom említése nélkül is a jelenlegi rendszert jelképezi, hogy a közszolgálati média hajdani fellegvárának helyére, a belváros kellős közepére ingyen költözhet be egy egyházi egyetem. És ezért nem nagy ár a világszínvonalú stúdiók, becses építészeti kuriózumok bontása. Az új stílus innentől tényleg csak másodlagos, ízlés és korszellem dolga.
E kuriózumok közé tartozott az intézmény szíve, a Pagoda, amely – a többi épülethez hasonlóan – nem állt műemléki védettség alatt,
így a pályázók szabadon dönthettek a sorsáról. A híres Zaha Hadid irodával társult Finta Stúdió, az Abud és a Garten Studio csapata megtartotta volna, ám a KÖZTI és a Hamburg C Kft. győztes pályázata nem. Pedig könnyűszerkezetes, elvben szétszedhető és bárhol felállítható pavilonról van szó, amelynek hasznosításáért, megmentéséért jó ideig küzdött a Magyar Építészeti Múzeum is, sajnos, sikertelenül.
„Üvegcsarnok, hatalmas kalitka a petúniaköröndökkel díszített udvarban a palota közepén. A Bródy-épületből más közök, udvarok, kis kertek labirintusában áll a Károlyi-palota meg az Esterházy-palota, benne a híres Márványteremmel, mely egy időben Tildy Zoltán köztársasági elnök rezidenciája volt”. Czigány György, a Ki nyer ma? című, egykori rádióműsor szerkesztője plasztikus képet fest a Magyar Rádió épületegyüttesének topográfiájáról, kiemelve azt, hogy a Pagoda „a nyüzsgő rádiós élet szíve közepe” volt, fogadások, koncertek helyszíne, „készítendő művek és műsorok előszobája”.
A Pagoda Szabó István (1914–1988) tervei alapján készült, az építész munkái közül a legtöbben az 1977-ben átadott, de nem befejezett farkasréti Mindenszentek-plébániatemplomot ismerik, amiért Ybl-díjjal tüntették ki egy évvel később, és amelyen haláláig dolgozott – ingyen. Másik egyházi épülete, az űrhajót idéző Ildikó téri templom a kelenföldi Bikás park mögött nem kevésbé figyelemfelkeltő, míg például a Szervita téren álló, néhány éve lebontott irodaháza kevésbé volt a budapestiek kedvence. Szabó István, aki egy időben a Hungexpo főépítésze volt, a szerkezetekben rejlő poézis mestere volt, és ez a szerkezetelvűség az ideiglenes építmények és pavilonok esetében különösen hangsúlyosan juthatott szóhoz.
„Tervezői látomásában a tér, tömeg, a szerkezet, az anyag és a képzőművészet is egyszerre és együtt jelent meg, és kezében így is valósult meg – írta Szabóról szóló 1989-es nekrológjában Hofer Miklós a Magyar Építőművészetben. A leírtaknak kristályos tisztaságú példája a Pagoda, amelyet a historizáló, húszas évekbeli Bródy Sándor utcai épület udvarára Szabó még az államosítás előtt, a saját irodájában tervezett, és amely nem csak tervezője, de önálló építészeti kvalitásai révén is méltán tarthatott volna igényt az öröklétre. „A Pagoda egyetlen, ékszerszerű tömeg, amelynek csupa üveg oldalfalai elbizonytalanítják a határt kint és bent között: a be- és kilátást engedélyezik, de egyben visszatükrözik az udvart ölelő szárnyakat – írta Kovács Dániel művészettörténész, az Építészeti Múzeum munkatársa Szabó Istvánról szóló szakdolgozatában, megjegyezve, hogy a befelé dőlő falaknak és a homorú tetőnek köszönhetően az épület kisebbnek látszik valós méreténél. A művészettörténész szerint e visszafogott szerkezeti játék egyedi, jellegzetes arculatot kölcsönöz az épületnek; Szabó túllép a reflektálatlanságon, amelyet gyakorta rónak fel a modern hibájaként. „Úgy él a legmodernebb építészeti metódusokkal, hogy egyúttal felméri a tér adottságait, és épületével illeszkedik hozzájuk” – hangsúlyozta Kovács Dániel a Pagoda jelentőségét. Minden erénye dacára a Pagoda is a pillanatnyi kultúrpolitika ízlésének áldozatává vált. Pedig ez a kis épület példamutatóan egyensúlyozott a laikus közönség számára is értelmezhető klasszikus építészeti formák és a szikár szerkezetelvűség között, és minden bizonnyal ennek az érzékeny építészeti beavatkozásnak is köszönhető, hogy a Magyar Rádió labirintusszerű tömbjében ez a karakteres építészeti fragmentum emlékezetessé tudott válni.
A Pagodát 2002-ben Flachner Zsuzsa vezetésével újították fel, jelentőségét mutatja, a Magyar Rádió szakmai lapja is a Pagoda címet viselte, Bárdos Pál rádiódramaturg pedig hasonló címmel adta ki művészportrékat tartalmazó kötetét. A sokat látott pavilonnak nem csak építészeti értékei miatt találhattak volna helyet egy 21. századi egyetem campusán.
