"A ház nem volt bevakolva. A lépcsőházban nem volt korlát. Házi néni fülkéje körül különböző tilalmi táblák és hirdetések lógtak. Legelső volt a házirend. Következett egy kartonlap: MINDENFÉLE ÉNEK, LÁRMÁZÁS, VALAMINT SZESZES ITAL FOGYASZTÁSA TILOS! Egy POSTA feliratú táblára azoknak a neve volt krétával fölírva, akiknek levelük vagy csomagjuk érkezett. A Faliújságon mindössze egy szovjet tehénfejő gép színes fényképe volt látható, s alatta egy rajzszöggel odaerősített cédula..." - írta egykor Örkény István (Glória; 1957). Ennyit az emlékezésről. Alább annak korlátairól lesz szó.
Kiszálláson a szoborpark, vagyis a szelleme - botorkálunk az '56-osok terén, körülöttünk megnyugtatóan népes az érdeklődés, végre nem csak tévében látok gárdás egyenruhát, s eljöttek a rendes emberek is. A kimondott szervezői (volt már ilyen az elmúlt években is) szándék dicséretére legyen mondva, számosak a gyerekek; porbafingótól a laklin át a süvölvényig teljes a létszám; néznek ki a fejükből. Emlékek - ha még oly tárgyias - gyülekezete előtt kell(ene) feltalálniuk magukat. A divatbemutató viharkabátja, az egyik sátorban "rekonstruált" bisztró asztalán a sörösüveg tisztán, minden körítés nélkül nyilvánvalóan éppen olyan múzeumi tárgy lenne nekik, mint a Neander-völgyi kőbaltája vagy a háromezredik római kori cserépdarab. A "lenne" lényeg, hisz nem az: több is, kevesebb is. Egy ismerős tárgy a nagyi lakásából, ahol majd én fogok lakni, mikor már egyetemista leszek, és ő már meghalt. Vagy maga az elveszett frigyláda, ezzel küzdöttek népünk hős fiai, a szabadság szerelmesei a gonosz megszállók ellen. A szomszédban gyerek ARC, plakátverseny, mit rajzoltál volna, ha akkor vagy tizenkét éves - beszólni az aprónépnek mérsékelten lélekemelő, maradhatunk annyiban, sarokba voltak szorítva (a mérsékelten kollektív emlékezet egyéb regiszterein játszva: Guszev kapitány kalandjaiból kellett képregényt masszírozniuk).
De nem csak a célközönségnek okoz egy efféle kiállítás beemelése olykor erejét meghaladó gondot. A korban inkább ideillő ügyfélnek is, lévén nehéz nem kiállítási tárgyként értelmezni valamit, ami csak akkor nem az, ha épp egy elsuhanó zöld foltként statisztál a filmgyárban (mint az a "csőrös Csepel" tehergk., ami a színpad és kocsma-lakás-kórház sátor között bámulja a bámészkodókat).
Ez bizonyára anyagi kérdés. Miből kellett kihozni a mutatványt? Feltesszük, kevésből. Így hát nem is miből, hanem honnan: a filmgyárból (vélelmünk szerint). Nem a szoborpark, hanem (s ennyiben autentikus is) a Lumumba utca (ma Róna, ott a filmgyár) szelleme jár itt. Például "vasfüggönnyel" elválasztott sarokban "korabeli" amerikai szárnyas kocsicsodák, a sorompón behajtani tilos táblán: "magyar álomhatár". Én nem bátorkodnék megmondani, miről álmodtak akkor a magyarok, de simán elképzelhető egy szegény országban azért kelni fel, hogy olyan kocsink legyen, mint az amerikaiaknak. Mármost, ahonnan Csehszlovákiába is csak pártbizottsági javaslatra, s a tömbbizalmi jóváhagyásával lehetett menni... Valószínűleg ez az álom úgy lehetne pontos, hogy olyan kocsit akarok, amilyet az amerikai filmekben láttam. De hát azok se voltak. Mi van, ha a napi betevő volt az álom, tíz deka disznósajtot mégsem lehet szabadtéren kiállítani.
Mindezzel együtt sem lehet mondani, hogy a szerény (vagy annak tűnő) büdzsé ne kompenzáltatott volna gondolkodással, lehetett gyermeki emlékérmét nyomni, '56-os filmben adni az akcióhőst, így csinál a színpadon a divatbemutató kitüntetett hőse, "a pesti srác" is, Molotov-koktél hajítását imitálja. Kivetítőn pereg a mintadarab, a kötelező viharkabátba csomagolt színinövendék forradalmárt alakít.
A tehát olykor happeningbe futó, olykor valóban interaktív (ha van bátorságod, megszólíthatod a kirendelt fiatal történészt, bekiabálhatsz a program szerint fellépő Mécs Imrének és Fónay Jenőnek) kiállítás mégsem direkt attrakcióiban hordja igazi erejét/gyengéjét (az kellék, jelmez és díszlet). A viszonya az emlékezéshez az árulkodó. Mivel médiumra van szüksége, győzött a frigyláda, mindig a nagyi veszít. Volt az 50. évfordulón egy nagyobbacska extra pénz filmeseknek ötvenhatos játékfilmekre, készült is jó néhány. Nem csupán a jelmezeikkel, kellékeikkel, vackaikkal köszönnek itt ránk e művek, de az emlékezés minőségével is - legyenek bár életkori okai e szomorú ténynek. Sajnos ezen filmeknek általában vajmi csekély hangulatfestő erejük volt, ellenben kiválóan megidéztek korábbi, ötvenes években játszódó filmeket, s a java még olyat is tudott híven rekonstruálni, amit egyenesen akkor, az ötvenes években forgattak. De mást tud egy tárgy, ha a múzeumból hozzák ki, és mást, ha a sarki jelmezkölcsönzőből.
S ebben - a hangulati emlékezet generálásában - nem számíthatnak egy ünnepi kiállítás megalkotói a (kor)társművészetekre sem. A mai magyar film a korról, ha jó, előzményeit (így önmagát) ismétli, ha rossz, nyilván hiteltelen helyzetjelentőnek is. Durva, de nem alaptalan általánosítással a mai magyar próza jó ideje perszonális viszonyok és viszonyrendszerek poétikája, magasról tesz prózai ügymenetekre. És egy ilyen évfordulós, megemlékező kiállítás összeállítóin az sem segít, hogy sokkal nagyobb bajban lesznek majd, akik az ezredfordulónak akarnak ötven év múlva ilyen mankókkal emléket állítani.
Így a látogató okosabban tette, ha szórakozásra fordította a kiállításra szánt időt. Ebbéli lehetőségeit nem korlátozta semmi, játszhatott forradalmárt, dzsalhatott a kifutón pesti vagánynak öltözve. Utóbbi téren ráadásul szép jövő előtt is állunk, hisz divatban alkalmasint a hatvanas évek a verhetetlen, megjelenik az orkánkabát és az alkarra fektetett antennás táskarádió, a Texas-nadrág és a tiki-taki.
Akik pedig emlékezni akarnak, tessék odafáradni a könyvespolchoz, különösen tudjuk ajánlani Déry Tibor, Örkény István és Mándy Iván ötvenes években fogant "jelen idejű" munkáit. Még azt sem nagyon mondhatjuk, hogy le kellene vonni a korfestő erejükből, hogy diktatúrában íródtak, határozottan a megjelenés szándékával - megállnak azok úgy is.
