A Kulturális Örökségvédelmi Hivatal (KÖH) egyik legjelentõsebb új kezdeményezése egy integrált városmegújítási program, amit "zd részére dolgoztak ki. A hivatal számára nem teljesen ismeretlen feladat a városléptékû mûemlék-védelem: jogelõdei az öt-venes-hatvanas években olyan települések helyreállítása fölött bábáskodtak, mint Sopron, Kõszeg vagy Gyõr. A tervgazdálkodás viszonyai között az ilyen kezdeményezéseket sokkal könnyebb volt megvalósítani, tulajdonképpen elég volt kilobbizni a felsõ támogatást, és már kezdõdhetett is a munka, természetesen közpénzen, állami tulajdonú házakkal. A rendszerváltás óta az elszegényedett és szerepzavarral küszködõ mûemlékesek nem mertek hasonló programot meghirdetni, hiszen az új körülmények között nem is lett volna esélyük. A régi, hatékony eszközök természetesen egyszer s mindenkorra elvesztek, és az "zd-projekt sikere vagy kudarca azt is megmutathatja, érdemes-e egyáltalán ilyen tervekkel elõállni.
A nagy elõdökhöz képest "zd meglepõ választásnak tûnik: itt nincsenek középkori polgárházak, gótikus templomok vagy barokk paloták, sõt a városnak alig vannak hivatalosan nyilvántartott értékei. A köztudat "zdot az ország egyik legrondább helyeként tartja számon, a lepusztult, becsõdölt iparváros tipikus példájaként. A KÖH-ben mindezt egészen másként látják. Kristóf Ágnes projektfelelõs szerint "zd egészen egyedülálló módon mutatja be a magyar nagyipar kialakulását és azt az építészeti, szociális, kulturális fejlõdést, amit a gyár által létrehozott munkáskolóniák és középületek reprezentálnak. Ez utóbbiak a munkásokról való gondoskodás olyan mélységét mutatják, amely talán szintén egyedülálló kiteljesedését jelenti az ipari kultúrának. A város a vasgyár 150 évvel ezelõtti megalapítása óta töretlenül fejlõdött, és minden korszak a legmagasabb színvonalú emlékeket hagyta itt hátra. "Egyetlen városnak sincs olyan különleges szerkezete, mint "zdnak, ahol a település szívében
maga a gyár
áll. Ez adja meg az egész város értelmét, funkcióját. Körülötte ott sorakoznak a századfordulós gyári középületek, a Tiszti Kaszinó, az Olvasó és a Múzeum. A Törzsgyárat minden oldalról egységesen megtervezett, kertvárosias jellegû munkáskolóniák, gyarmatok veszik körül. Ezek a telepek, az Új telep, a Velence, a Kis Amerika, a Nagy Amerika és a Hosszúsor az 1880-as évektõl az 1940-es évekig épültek, mindegyik sajátos, egyedi stílusban. Az egész együttes hûen tükrözi egy letûnt korszak, a magyar ipari forradalom világát. Legfeljebb Diósgyõrben találunk hasonló értékeket, de ott sem ilyen kiterjedésben."
A KÖH az "zd-projekt meghirdetésével mindenesetre az uralkodó nyugati trendet követi: külföldön ma már bevett dolog az ehhez hasonló ipari területek revitalizációja, helyreállítása, San Franciscótól Amszterdamig egy sor város büszkélkedik újrahasznosított csarnokokkal és gyártelepekkel. A divat természetesen már hozzánk is elért, igaz, egyelõre csak elvétve, és fõleg Budapesten látni hasonlót (Ganz-park, Caola-gyár), vidéken még kíméletlenül tarolnak, amit a kecskeméti Malom-pláza politikai botránnyá dagadt példája is mutat. De más szempontból is nagyon trendi a KÖH kezdeményezése - Európában egyre inkább integrált védelemrõl beszélnek egyes házak vagy utcák helyreállítása helyett. Vagyis a város kiemelt területei-nek egységes hangulata, arculata, a környezõ táj, az utcabútorok és kirakatok egyaránt részei a programoknak.
Az "zd-projekt konkrétan az angol társintézménnyel, az English Heritage-dzsel való együttmûködésbõl született. Az angolok legnagyobb sikere ezen a téren a modern textilipar bölcsõjének, a Manchester melletti Derwent-völgynek a rehabilitációja, amely mára elsõrangú turistacélponttá és a világörökség részévé vált. A magyar szakemberek konferencián és kiránduláson ismerkedtek meg a kinti helyzettel, majd elhozták "zdra az angolokat: "Teljesen lenyûgözte õket a látvány, azt mondták, európai léptékben is jelentõs értékek rejtõznek nálunk" - fogalmazott Kristóf Ágnes. Az angol példa arra is bizonyíték, hogy nincs szükség nagy központi beavatkozásra a sikeres programokhoz. "A Derwent-völgyre 3,5 milliárd forintnak megfelelõ összeget költöttek három éven keresztül, ebbõl a mûemlékesek mindössze 150 milliót adtak. A legjelentõsebb támogató például a lottóalap volt. A mi feladatunk inkább az értékek tudatosítása, jó programok készítése és a koordináció." Ennek jegyében a hivatal a Szent István Egyetem Ybl Miklós Mûszaki Fõiskolai Karával felmérte "zd legértékesebb területeit, kidolgozta a rehabilitáció programját, és beindította a védetté nyilvánítás folyamatát a legértékesebb emlékekre. A városnak átadott tanulmány minden késõbbi pályázat alapja - és úgy tûnik, jó alap, mivel az EU Pályázat Elõkészítõ Alapja (PEA) máris támogatásra érdemesnek minõsítette az elsõ, másfél milliárd forintos fázist. Ez pedig általában kedvezõ jel a késõbbi sikerre nézve.
A helyszínen járva a kép nem áll össze ilyen könnyen. A gyár látványa természetesen mindent ural: az elkerített, hatalmas terület halott zárványként fekszik a város közepén. Kapuihoz vezetnek az utcák, mellette épült fel a vasutállomás és a buszpályaudvar, hogy az ingázók közvetlenül ide érkezzenek, fõbejárata elõtt sorakoznak a régi középületek. Látszik, hogy valóban itt dobogott a város szíve, de a csendesség arra figyelmeztet, hogy a helyzet az elmúlt másfél évtizedben megváltozott. Az egykori kolóniák valóban elbûvölõek, a Velence mintha csak a Wekerle-telep ikertestvére lenne, az Új telep pedig oromzatos, fakerítéses téglaházaival és templomaival még lepusztultan is az amerikai kertvárosi idillt juttatja az ember eszébe. De a szlömösödés jelei mindenütt nyilvánvalóak: üres házak, betört ablakok, elhanyagolt kertek, reménytelenségben tengõdõ álrokkantnyugdíjasok és utcagyerekek tanúskodnak a válságról. A modern üzletek, vendéglõk, közintézmények a távolabbi panelsoron vannak, ahol gondosan rendben tartott virágágyások, épülõ üzletközpont és körforgalom jelzi, hogy a 90-es évek "zd felett sem múltak el nyomtalanul. Az új fõutca olyan benyomást kelt, mintha a város egyszerûen elmenekült volna a gyár mellõl, sorsára hagyva a régi központot, de az okot csak a régi fõkapun belépve értjük meg.
A fél városnyi területet jórészt pusztaság és romok borítják. A törmelékkupacok, rozsdás vasak és félbevágott épületroncsok között egy-két ép csarnokban a "túlélõk" próbálják újrakezdeni az életet az összeomlás után. Az ösvények mellett beomlott, veszélyes üregek, az egyik alján valami víz csobog - az "zd-patak. Kísérõm, Horváth Lajos polgármesteri projektmegbízott, nyugdíjas mérnök a Nagycsarnok romjai között egy embermagasságú, hengeres vastömbre mutat: egy felrobbant kazán, aminek lefejtették a külsejét. A szomszédban szép, századfordulós téglacsarnok magasodik, az egykori fúvógépház, amit a KÖH éppen védetté nyilvánít, hogy megmentse a lebontástól. A Nagycsarnok kevésbé volt szerencsés, a hatalmas, szegecselt vasvázas épületbõl csak az utolsó szakasz maradt meg: magának Hiller István kulturális miniszternek kellett közbelépnie 2003 szeptemberében, hogy leállítsa a bontást. A csonk így is felidézi a pályaudvarnyi méretû, hatalmas teret - fantasztikus épület lehetett. A kerítés mellett az "zd jelképeinek számító kémények téglakupacai, ezek bontásakor hívták fel egyébként a helyiek a KÖH figyelmét a rombolásra 2002-ben. Horváth Lajos a megfeketedett, vasakkal teli talajra mutat: "Mélyen átszennyezett az egész föld. A martinkemencék alja 4 méter mélyen volt, a forró gõzt föld alatti járatok továbbították. A privatizáció idején
eltûnt az egész tervtár,
ahol a századforduló óta õrizték az épületek részletes terveit, így most fogalmunk sincs, mi rejtõzik a föld alatt. Az elveszett tudásról, a pótolhatatlan rajzokról nem is szólva."
Ruhr-vidék, 1945 tavasza, a szõnyegbombázások után - gondolom, és nehéz elhinni, hogy a terveken látott vásártér, szabadtéri ipari skanzen, a lebontott kéményeket idézõ fénynyalábok, a felújított, parkkal körülvett csarnokok egyszer még válósággá válnak. Örökségvédelem helyett egyelõre sokkal reálisabb ötletnek tûnik trance-partikat szervezni holland fiataloknak vagy káeurópai katasztrófafilmet forgatni a civilizációt elpusztító rablóprivatizációról. Igaz, a romok nagy része már eltûnt: az "zdi Foglalkoztatási Közalapítvány az 1992-es összeomlástól egészen 2002-ig folytatta a nagytakarítást. A közalapítványt az egykori munkások foglalkoztatására hozták létre átmeneti megoldásként. 1994 és 1996 között, a csúcsidõben 1200 fõ termelte ki innen a hasznosítható anyagokat. Koós István ügyvezetõ igazgató megdöbbentõ számokat sorol: "Lebontottunk 3 nagyolvasztót, 12 léghevítõt, 9 Siemens-Martin-kemencét, a kéményeket, a Nagycsarnok java részét és egy 150 ezer köbméter acélszerkezetû kohógáztárolót. Elszállítottunk 60 ezer tonna acélhulladékot, 15 km sínt (22 ezer tonna) és 220 ezer tonna törmeléket. 75 ezer négyzetméter területet szabadítottunk fel - és ebben még nincs benne a terület majd harmadát kitevõ durvahengermû, amit egy magáncég takarított el." A közalapítvány fennállása során 3 milliárd forintot kapott az államtól, az eladott anyagokból további másfél milliárd folyt be - ez volt az ára a "soft landingnek", a lehetõ leghumánusabb felszámolásnak. Az állam nem vállalta, hogy egyszerre 13 ezer embert tegyen utcára, így akit lehetett, nyugdíjaztak, leszázalékoltak, sok középkorú kohász pedig a közalapítvány segítségével húzta ki a nyugdíjkorhatárig.
Az üzem helyén ma "ipari park" van, ahol több mint száz, vasmegmunkálással foglalkozó kisvállalkozás mûködik. A gyár egyik legnagyobb egysége, a finomhengermû állva maradt, és ma is dolgozik - a munkások összefogása mentette meg, akik saját kft.-t alakítottak, igaz, ma már ukrán a tulajdonos. A hatalmas csarnok nemsokára mûemlék lesz, ahogy a tûzállótégla-gyár századfordulós tömbje is. Ez magánvállalkozásként mûködik, de az EU-pályázat sikere esetén ennek a külsõ felújítására is sor kerülhet. A távlati tervek szerint a gyár területét feltáró utakkal nyitják meg, így egészségesebb városszerkezet alakulhat ki, az utak találkozásánál pedig kis óratornyot építenének.
Benedek Mihály polgármester szerint a város elõ fogja teremteni a pályázatokhoz szükséges önrészt, a forráshiány ellenére is. A mostani pályázathoz szükséges 10 százalék már biztosított, az üresen álló Olvasó felújítására pedig ígéretet kaptak a Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériumától. "A KÖH tervét köszönettel átvettük, a csarnokok megmentéséhez nyújtott segítségüket értékeljük. A mûemlékké nyilvánítgatásokkal kapcsolatban viszont fenntartásaink vannak. Mindig is azt kértük a mûemlékesektõl, a hivatali jellegû tevékenység helyett inkább a meglévõ összeköttetéseikkel segítsenek, hogy sikeresebben pályázhassunk. A telepek esetében a Velence igényli a legsürgõsebb beavatkozást, mivel a leromlás folyamata már ott is megindult. Ha nem történik semmi, pár éven belül a Héteshez, "zd leghírhedtebb nyomornegyedéhez fog hasonlítani. Az önkormányzati tulajdonú épületekre odafigyelünk, de a többi esetében nincs módunk beavatkozni, ha valaki kicseréli az ablakot, elrondítja a ház külsejét vagy hagyja összedõlni. A védettség jogilag még teljesen képlékeny állapotban van, de amennyiben tudunk pénzt szerezni, szavamat adom, hogy a város akár vissza is vásárolná a felelõtlenül privatizált épületeket. Mert a Velence tényleg fantasztikus negyed, ha ott végre megindulna a munka, legszívesebben én is beállnék vakolni" - teszi hozzá.
Zsuppán András
