Mi maradt a régi kávéházakból? Az Emke emléktábla lett, a Pilvax amerikai stílusú reggelizőbüfé neonrózsaszín feliratokkal. A legendás helyek közül csupán három, a Hadik, a Centrál és a New York igyekszik valamit megőrizni régi fényéből, persze roppant eltérő módon. De ezek is csak az elmúlt öt-tíz-tizenöt évben „rendeződtek vissza”. Egyáltalán: lehetséges visszahozni a múltat?
Talán a New York örvend a legnagyobb hírnévnek. A körúti palota luxushelynek készült, mégis szerkesztőségek és filléres költők birodalma lett. Itt székelt a Nyugat, a Pesti Napló, a karzaton ültek a színházba járók, a „veseasztalnál” gyűlt a kritikusok éles nyelvű hada. A világ lapjainak java és a Pallas Lexikon kötetei éppúgy a betérők rendelkezésére álltak, mint a pincében tárolt jó minőségű papír és tinta. Ma teljesen más a helyzet: az egyik legmenőbb pesti szálloda telepedett föléje, osztályon felüli turistaparadicsom. Van ugyan némi törekvés: a „múltat” a kávé mellé kifinomult kis fejléces papíron kapjuk meg, és időnként irodalmi esteket tartanak. „A kávéház az olasz Boscolóé, amely gyönyörű turistacsapdát állított gazdag japánoknak és amerikaiaknak, és ki akarta zárni a várost. Ami így is lett, mert magyar ember azokat az árakat rendszeresen nem tudja megfizetni, budapesti ember nem lehet itt törzsvendég. Viszont van most egy nagyon rokonszenves magyar vezetőség, amely kulturális programokat szervez. Ez alkalmankénti, csak fölvillanások vannak. Mégis nagyon jó, mert azt mutatja, hogy nem adtuk fel teljesen a bástyát” – mondja Saly Noémi muzeológus.
A Károlyi utcai Centrál 1887-ben indult. Jó érzékkel választott hely volt: könyvtárak, kiadók, nyomda és egyetem a környéken. Kiss Józsefék itt szerkesztették a lapjukat: minden pénteken és szombaton összegyűltek egy pikoló fekete mellé, megírták A Hét cikkeit, és a kéziratokat innen vitték át a szomszéd nyomdába. És hát itt született a Nyugat; Babits itt kérte meg Török Sophie kezét. Guszti, a főpincér, legendás figura volt, mindenkinek a vágyát ismerte, mindig lehetett rá számítani, ha szükség volt egy kis hitelre, kölcsönre, vagy esetleg „diszkrét” segítségre. „A Centrál nagy lendülettel, akarással, odaadással indult újra 1999-ben – mondja Saly Noémi. – De hosszú időnek kellett eltelnie ahhoz, hogy a tulajdonos, Somody Imre »beköltözzék« a kávéházába, vállalja a kávés szerepét, igazi gazda módjára viselkedjék, tehát legyen a helynek lelke. Amióta ott van, megint jó a Centrál. Irodalmat nem sikerült belevinni – de nem is lehet 2014-ben olyan kávéházat csinálni, mint az 1914-es volt. Ezt nincs értelme akarni. A Centrál üzletember- és jogászkávéház lett, és ez egyáltalán nem baj.”
A Hadik kávéház (és a Szatyor) a harmadik neves hely, amelyet nemrégiben újra birtokba vehettek az irodalmat és kávét fogyasztók. „Több irodalmi kávéházat is felújítottak, különböző koncepciókkal, de nem nagyon volt olyan köztük, amelyik mindennapi élményt akart adni. A Hadiknak az volt a célja, hogy a »hétköznap iszom egy kávét, és leülök beszélgetni« elv helye lehessen – meséli Bosznai Tibor, a kávéház művészeti vezetője. Karinthy neve kötődik leginkább az 1906-tól működő helyhez, neki ez volt az otthona, állandóan itt lebzselt, mivel a közeli utcában lakott. Sakkozni, írni járt ide, de nem csak ő, hanem Déry Tibor, Tersánszky Józsi Jenő vagy éppen Rejtő Jenő is. Miután megszűnt, textil-, majd cipőbolt, aztán újra kávéház lett. „A Hadik megtelt élettel, nagyon jól csinálják, rengeteg az egyetemista is, alig lehet helyet kapni. Időről időre vannak irodalmi rendezvények, ami hasznos, dicséretes. Irodalmi rendezvények, felolvasások persze a régi kávéházakban nem voltak − hacsak nem különteremben −, mert az zavarta volna a többi vendéget, a beszélgetést, a munkát, az olvasást” – magyarázza Saly.
Egy-két helyen van némi nyoma a kávéháznak mint „agorának”, de tény, hogy az egykori kávévárosból mára inkább a romkocsmák városa lett, a kulturális élet fő terei is kimozdultak a kávéfoltos asztalok mellől. „Nincs ennek a fajta kávéháznak jelene – összegzi Saly. − Átvette a szerepét a romkocsma, a fiatal értelmiségiek ezeken a helyeken találják meg egymást és saját magukat. A közegben ugyanis megvan az igény: ha kávéház nincs, valaminek kell lenni.” A kávéházi irodalom mint cirádás, szecessziós múltidézés maradt meg csupán, amelynek jelentősége leginkább kulturális emlékezetünk fenntartása. Márai mondása pedig, miszerint „kávéház nélkül nincs irodalom”, mintha egészen megfordult volna, s úgy szólna, hogy „irodalom nélkül nincs kávéház”.
