Tíz-tizenöt éve még kevesen tudták, hogy a társasjáték felnőtteknek is való, pedig „a normálisabb kultúrákban a felnőttek mindig is játszottak. A magyar pedig kifejezetten játékos nép” – mondta két éve a Narancsnak az egyik legfontosabb hazai társasjáték-kiadó, a Gémklub alapítója. Azokat a felnőtteket, akik még ma sem tudják, hogy egy asztal körül kevés jobb közösségi vagy akár kétszemélyes programot lehet egy jó társasjátéknál kitalálni, a tudomány ma mind közönségesen „szomorú, unott embereknek” nevezi. (Mindez persze a gyerekekre is igaz, azzal a kivétellel, hogy esetükben egyáltalán nem létezik a társasozásnál jobb asztal körüli program.) Terápia gyanánt pedig valami olyasmit javasol, mint ami a hétvégén zajlik Társasjátékok ünnepe néven az Erzsébetligeti Színházban.
Igazi nyerő szituáció ez mindkét fél – a kiadók és boltok meg a civilek – számára: nekünk úgyis ideje elkezdeni karácsonyi ajándékokon gondolkodni, nekik meg… Azt nem kell magyarázni. A városszéli színház kiürített és átrendezett termei ugyanis nemcsak a legrutinosabb, a Társasjátékos Olympián versengő játékosok számára állnak nyitva, de a legszélesebb közönség előtt is. És az egész amúgy egyáltalán nem is a vásárlásra van kihegyezve: a rengeteg asztalon rengeteg kipakolt társasjáték áll, körülöttük üres székek, hallótávolságban pedig egyenpólós játékmesterek, akik mást sem csinálnak egész nap, mint az adott játékkal életükben először találkozó laikusoknak magyarázzák el a szabályokat, akár gyors egymásutánban kétszer is. (Teszteltük, tényleg.) Akad tíz perc alatt lejátszható és többórás játék is, stratégiai, taktikai és szerepjáték, sőt, a M.A.G.U.S.-osok kérdőív kitöltéséért cserébe még a sztori világától ihletett energiaitalt is adnak, ami két négyórás Civilization-parti után, a végső reváns előtt azért elég jól tud jönni.
De akinek ez sem elég, a helyszínen ingyenes kölcsönző is működik: ez az egész Társasjátékok ünnepe legnagyobb találmánya. Itt a kipakolt többtucatnyi mellett még vagy háromszor annyi játék között lehet mazsolázni: régi klasszikusok, vadonatújak és itthon még ki sem adott, magyar szabállyal nem is rendelkezők között. A játékmesterek persze utóbbiakban is otthon vannak (vagy ha nem, akkor kerítenek valakit, aki igen), így aztán még annak sem kell elkeseredetten hazakullognia, aki otthon vagy a klubokban már oda-vissza kimerítette a teljes hazai kínálatot. Mi mindenesetre nem vagyunk ilyenek, távol is áll tőlünk az elkeseredettség, így kipróbáltunk három abszolút különböző játékot – és nem csalódtunk.
| ||
A Santiago de Cuba nevű, 5-6000 forint körüli árával a kifejezetten olcsók közé tartozó stratégiai játék nem túlontúl bonyolult, nem is nevezhető paradigmaváltónak, viszont roppant élvezetes, és az első látszathoz képest sokkal több benne a lehetőség. A játékosok egy autóban utaznak szerte Kubában, szivarral, rummal és effélékkel üzletelnek, bankba, vámhivatalba vagy épp ingatlanügynökhöz járnak, hogy aztán a kocsikázás végén megpróbálják eladni a portékát a csak erre várakozó szállítóhajó ügyintézőjének. A játékot nehezíti, hogy a hajó csak egy bizonyos mennyiséget vásárol minden termékből, mi viszont nem tudjuk, hogy a többieknek mijük van és mijük nincs, pedig hát nyilván eszerint alakítanánk mi is a saját trafikunkat. Meg aztán megannyi opciót rejt, hogy minden mezőn többféle akció és várható nyereség közül válogathatunk, sőt, a sofőr lefizetését lehetővé tevő pénzmennyiséggel még a mezők között is kedvünkre válogathatunk. És még a többi játékossal is eléggé illedelmesen, családok örök összeveszését okozó ordibálások diszkrét elkerülésével lehet kiszúrni.
Két asztallal odébb az Alarm! U-Boot! nevű kétszemélyes táblás taktikai vár – a helyzet szépségét jelzi, hogy míg nekünk a játékmester, addig az asztal másik felén anyuka magyarázza a szabályokat tízévesforma fiainak. A játék tulajdonképpen a sakk és a Torpedó összeházasítása: két sorban felálló, különféle hadihajók és tengeralattjárók védik az anyahajót, mi pedig egy háromig számozott kockától tudjuk meg, hogy hány mozdulatra (lépésre, fordulásra vagy torpedókilövésre) van lehetőségünk, miközben a másik játékos a mi királyunkra, pardon, anyahajónkra fenekedik. A kockán kívül még a nagyszámú, felerészben valódi, felerészben csak a megfélemlítést szolgáló aknák kiszórása különbözteti meg a játékot a sakktól, mindenesetre komoly stratégiai gondolkodásra ad lehetőséget.
A magyar fejlesztésű Sárkánytojás az „egyszerű, de nagyszerű” összefoglaló névvel ellátott csoport kiváló képviselője: mindössze pár tucat, egytől tízig terjedő számokat mutató kártyából meg egy fa sárkánytojásból áll. A feladat minél több zöld (pluszpontot) és minél kevesebb piros (mínuszpontot érő) kártya begyűjtése: én az adott kártyára teszem a sárkánytojást, a következő játékos meg az adott sorból vagy oszlopból kell, hogy egy másik kártyát válasszon magának – csakhogy ha én egy jó pontot érő kártya hűlt helyére teszem le a tojást, azzal lehet, hogy a következő játékos egy még nagyobb értékű kártyát tud felragadni, viszont ha én beérem kevesebbel, ő lehet, hogy direkte megszívja. Rövid, de nehezen megunható játék.
Szóval mindenki nyer. A látogató egészen belelkesedik, lemondja délutáni programját, kikölcsönöz néhány izgalmas játékot játékmesterestül, és mire rájön, hogy már késő neveznie a játékolimpiára, már be is vásárolt az összes rokonának karácsonyra. Meg saját magának. Meg a még meg sem született gyerekének – jól jön az még addig is.
November 30.–december 1., Erzsébetligeti Színház (1165 Budapest, Hunyadvár utca 43/B)
