Az épületegyüttes, amelyet nagy ritkán szervezett bejárásokon lehet közelebbről, egy-egy építményt pedig belülről is szemügyre venni, 1910 és 1913 között épült fel egy négyszázezer m2-es területen, az Újpesti (vagy Északi összekötő) vasúti híd tövében, amit a vízi és a vasút együttes jelenléte indokolt. A kiválasztott Duna-parti ingatlant körgáttal vették körül, majd pedig feltöltötték, miközben a főváros 1909-ben kiírta a pályázatot egy évi százmillió m3 kapacitású gázgyár tervezésére és felépítésére. Az elkészült tervek közül Weiss Albert zürichi gázgyári igazgató elképzeléseit fogadták el - némi utólagos tartalmi és szervezési módosítással. Pl. az eredeti elképzeléssel szemben a gázlepárlás alapanyagául a koksz helyett a hazai barnakőszenet választották, a nem üzemi épületek tervezésébe pedig magyar építészeket is bevontak. Mindezzel együtt a gázgyár egyértelműen Weiss alkotása, akit a világháló emellett egy, a zürichi gázgyár minden bizonnyal igen alapos, többkötetes történetének társszerzőjeként tart számon.
A szerves anyag - esetünkben a kőszén - a gáz elvezetését biztosító zárt térben (retortában, kamrás kemencében), magas hőfokon történő hevítése során keletkező és többszörösen megtisztított városi gáz vagy "légszesz" (hidrogén, metán, nitrogén és szén-monoxid keveréke) a 19. században futotta be nagy ívű karrierjét a világítás forradalmasításában. Egyébként már a kémia kezdeteikor, 1600 körül felfedezte Johan Baptista van Helmont flamand vegyész, mi több, meg is nevezte a hevített szénből vagy fából kiáramló "dühödt szellemet" - így keletkezett a "gáz" fogalma, a görög "káosz" egyenes ági leszármazottjaként. A felismerés elmélyítése akkoriban még nem haladt túl nagy lendülettel, úgyhogy William Murdoch angol mérnök, aki alapvetően a gőzgép tökéletesítése körül sürgölődött, még másfél évszázaddal később is mindenféle vasedényekből és -csövekből eszkábált össze hevítő berendezéseket (bizonyítatlan állítások a szülői háztartás ily módon tönkrehasznált teáskannájáról is beszámolnak), hogy aztán egy, a szerkezethez illesztett puskacső végén diadalmasan fellobbanhasson a kékláng. Újabb ötven év kellett, mire Lancashire-ben már egy egész fonodát világítottak meg olaj helyett gázzal, és ekkor már beindult a bolt, Európa- és Amerika-szerte épültek a gázgyárak, hogy eleget tegyenek a háztartási és a közvilágítás gyorsan növekvő igényeinek. Az 1854-ben elkészült philadelphiai még ma is üzemel - feltehetően korszerűsödött technológiával.
Pesten 1855-ben épült az első gázgyár, majd több, hasonlóan szerény kapacitású követte. Ezeket váltotta tehát ki az "budai Gázgyár, amely akár napi 250 ezer m3 gázt is képes volt fejleszteni. Építésének egyes mozzanatai az "budai Múzeum most futó kiállításán bemutatott korabeli fényképeken láthatók. Különösen feltűnő, hogy a nagyszabású munkálatok mennyi kézi és főleg "lóerőt" igényeltek, utóbbit a legfontosabb szállító eszközök, a kétkerekű kordék vontatására. Ugyanitt mélyedhetünk el a gázvilágítás különféle megoldásainak a részleteiben. Az elegáns sárgaréz falikarokon és a szépen ívelő üvegburák alatt izzó Aurer-harisnyák sugározták az erős fényt. A hengeres, kesztyűujj-szerű textilfonadékot többnyire tórium-nitráttal itatták át, és ennek a magas hőfok hatására bekövetkező izzása adta - energiatakarékos módon - a világítást.
A 20. században felbukkant új használati módok (főzés, fűtés, sőt gázvasaló, gázhűtőszekrény) tovább növelték a keresletet, ekkor viszont már folytak a kísérletek a városi gáz helyettesítésére vagy legalább keverésére a sokkal olcsóbb földgázzal. Magyarországon a zalai gázmező kiaknázása adott ehhez lendületet. Ráadásul a világítás terén az elektromos áram jelentkezett be verhetetlen konkurensként. Így aztán a nyolcvanas évekre az "budai Gázgyárban végleg befejeződött a termelés, azóta pedig időről időre lelkes elgondolások születnek a le nem bontott épületek felhasználására. A terület egy részén - egyébként ritka jó ízléssel - ingatlanfejlesztés zajlik, az egykori hatvágányos szénszállító pályaudvar már teljesen eltűnt, talán egy szupermarket parkolója is beleharapott egy kissé.
Állnak viszont a lakótelepek, a gázgyár - és a korabeli üzemi szociális gondoskodás - leghangulatosabb emlékei. Az aquincumi romkert mögött fekvő munkáslakótelep egységes és felettébb hangulatos látványt kínál, ugyanakkor persze a kényszerű összezártság - amely az akkoriban itt lakáshoz jutó szerencséseket talán kevésbé zavarta - klausztrofób érzetét is kelti. Egymáshoz tapadó, de változatos épületei, az alig ismétlődő díszítések örömére szolgálnak minden vasárnapi fotósnak. Nem is szólva az odébb, a Duna-parton elhelyezkedő és lazább építésű tisztviselőtelepről, amelynek eleganciáját valamelyest azért sikerült elrontania a szocializmus társbérletesítő dühének. A közösségi épületek a zuhanyozóktól (a munkáslakások többségében csak vécé volt, fürdőszoba nem), mosóháztól, patikától az iskoláig, pékségig, suszterműhelyig és kaszinóig mind a munkástelepen helyezkedtek el. Ha a tisztviselők úriember létükre ide kívántak látogatni - mondjuk, hogy megszemléljék, szépen virítanak-e az ablakokban a kötelező díszítés céljából a kertészetből kiosztott virágok -, a gyár biztosította számukra a hintót a kiránduláshoz.
A kiállítás 2014. március 15-ig látható. Budapest III., Fő tér 1.
