Amennyiben jó az, ha nem pisálunk a szomszéd plédjére, nem szórunk söröskupakokat a gyalogútra, ahol mezítláb járnak, és nem öntünk tusfürdőt abba az iszapos ganajba, amit Balatonnak neveznek, akkor bátran kijelenthetjük: jó volt magyarnak lenni az elmúlt héten Siófokon. De nem csak ezért.Noha egymásba érnek a sopánkodó beszámolók, hogy idegenforgalmi bevételeink jócskán elmaradnak a várttól, a déli part központjában ennek semmi nyoma, Siófokon hemzsegnek a németek. Harsányak és magabiztosak, színes atlétáikban, kempingnadrágjaikban már csak azért sem tűnnek ki a tömegből, mert ők maguk a tömeg. Mivel minden igyekezetük a kikapcsolódásra irányul, apróságok nem zavarják őket, például úgy tűnik, a tóból lassan kifogy a víz. Sőt, mintha ez lenne csak az igazi buli. Egyébként pedig a bokáig érő vízben dagonyázó, labdarúgó vagy éppen sörösrekesszel egyensúlyozó, gatyás turisták látványa legfeljebb azokat a finnyásakat zavarhatja, akik még mindig azt képzelik a balatoni panorámáról, hogy távolban egy fehér vitorla.
"Érezze otthon magát a kedves vendég!"
- hirdetik úton-útfélen, de a kedves vendégek másképp gondolják. Nem valószínű ugyanis, hogy odahaza, a Magdeburg melletti Alsó-Madárfogáson ugyanolyan természetességgel szemetelnének az utcán, vagy fogyasztanák szívószállal a Borsodi, a Pécsi Szalon, az Arany Ászok és más hasonló, nagy hírű söröket a járdán ülve - rekeszből, hármasával. És az sem valószínű, hogy a kreatív alkoholfogyasztásnak, illetve az ezt követő önkifejezésnek olyan hihetetlen formájával próbálkoznának, mint amit az Ezüst-parton tapasztalhattunk a kora délutáni, rekkenő hőségben. A műsor főszereplője, egy hamvas fiatalember előbb azzal próbálja észrevétetni magát, hogy egy gumimatrac pumpájának gégecsövét kapja be, ami félbevágott ásványvizes palackban végződik. Társa ide tölti a sört, amit hősünk csak nyel és nyel, majd miután kiürül a palack, úgy gondolja, a bokáig érő vízben keres felüdülést. Néhány lépés után elhányja magát, majd afféle fináléként, arccal a habos ételmaradék közé vágódik.
"Idejönnek tombolni, de nehogy azt higgyék, hogy Ibizán másképp viselkednének" - mondja egy idegenforgalmista, aki már csak legyint, ha ilyet lát.
A siófoki vasútállomás mellett azért jóval visszafogottabb a hangulat, csak a szokásos zsibvásár működik a célközönség igényeinek kielégítésére. A kínálat CCCP, DDR, Eminem és Metallica feliratú pólókból, valamint David Beckham mezekből a legnagyobb, de azért kitömött "vicces" állatokból (róka stüszikalapban, vadászpuskával és hasonlók), világítótoronyból és műanyag sípoló macskakőből is akad bőven.
"Ha ez így megy tovább, én valami rettenetes dolgot csinálok!"
A város szülötte, posztumusz díszpolgára, Kálmán Imre írta ezt egy 1906-os keltezésű levelében. Szülőházát, ami jelenleg emlékmúzeum, csak nehezen találjuk meg a forgatagban, de ebben a helyzetben vajon ki tudna ellenállni egy olyan csábításnak, mint amit a programajánlóban olvastunk: A Kálmán Imre Múzeum hűen reprezentálja a város nagy fiának életét és munkásságát. Egykori szülőháza ma a város múzeuma, melyben látható például a mester zongorája, számos használati tárgya, eredeti kottái. A múzeum bemutatja Kálmán Imrét, hiteles pályaképet ad gyermekkoráról s az itt töltött tanulóéveiről. Külön erénye a kiállításnak, hogy a századforduló hangulatát idézve, kortörténetileg hiteles környezetben mutatja be anyagát. A kiállítás kitér a Siófoktól távol töltött évekre is, bemutatva, hogy a zeneszerző sikeres pályafutásának csúcsán sem szakította meg kapcsolatait szülővárosával.
Többszöri nekifutás után, néhány rohamturistán és helyi sztalkeren átgázolva végre megtaláljuk a házat, ami itt és most valóban a nyugalom szigete. A háttérben lágy muzsika szól, bár a "kortörténetileg hiteles környezetet" némiképp ellensúlyozza, hogy amikor jobbra vesszük az irányt, egy közönséges hivatali helyiségben találjuk magunkat. De a pénztáros néni ránk ripakodik:
"Az nem a kiállítás, hanem az iroda!"
Balra viszont már tényleg a tárlatot célozhatjuk meg. Az első szoba legnagyobb részét a mester zongorája foglalja el, de itt látható a zeneszerző keze gipszbe öntve, valamint számos kotta, levél és fotó. A zongorán stílszerűen a Te rongyos élet kottája hever, valamint két koszorú, amit "Siófok hálás polgárai" készíttettek Kálmán Imre 112. és 118. születésnapja alkalmából. És ha már az évfordulóknál tartunk: noha már 1946-ban - a zeneszerző életében - elhatározták, hogy mivel "istenáldotta tehetségével emigrációjában is hathatós propagandát fejtett ki hazánk érdekében, a legkevesebb, amit tehetünk, hogy emléktáblával jelöljük meg szülőházát, s róla utcát nevezünk el", a város díszpolgárává csak 1993-ban avatták. Vagyis negyven évvel halála után. A következő szobát, a Csárdáskirálynő kapcsán, afféle orfeumnak rendezték be, az apró színpadon három próbababa, két férfi és egy nő meg egy piros szék. A "Tessék helyet foglalni!" hangulat teljesen érdektelen, bár az mindenképpen viccesnek tűnik, hogy az egyenruhában és Ferenc József-szakállban feszítő egyik úr hóna alatt lévő papírtekercsre filctollal azt írták: "haditerv". A harmadik - egyben utolsó - helyiségben, ami amolyan dolgozószoba, lemezek és plakátok mellett személyes tárgyakat állítottak ki, háziköntöst, gramofont, egy "Hornyphon" márkájú világvevő rádiót. Ám a lényeg a díszes szekreteren hever. Kálmán Imre 1948-as német nyelvű kézirata, Visszaemlékezések Bartók Béláról címmel.
A már idézett levél különben így végződik: "Operettet fogok írni!" Kálmán Imre karrierje ugyanis nem úgy indult, hogy popsztár lesz belőle. ` is, mint ahogy annyian mások, "nagy zeneszerző" akart lenni. Bartókkal együtt járt a Zeneakadémiára, de miután első színpadi műve, a Pereszlényi juss című énekes játék hatalmasat bukott, akkor gondolt a "rettenetes"-re.
Mi viszont csak azután, hogy kilépünk az utcára.
- legát -
