A szórólapozás típusai közül az aluljárózás a műfaj klasszikusa, bár ugyancsak elterjedt a postaládázás vagy a szélvédőzés is. A dolog hiteles fejlődéstörténetét nehéz felrajzolni, de az első szelvényeket mintha a kilencvenes évek elején megjelenő szendvicsemberek osztották volna. A meglepetés kétszeres volt, hiszen erre a figurára csak a Chaplin-rajongók és az idősebbek emlékeztek a Dollárpapából (címszereplő: Rajz János), és az ofszet- vagy xeroxnyomatok mennyisége a fizetőképes fogyasztók irracionális számára engedett következtetni.
A szórólap egy bulldog makacsságával ostromolja az úton lévő pestiek agyát, az osztó feladatköre csak annyi, hogy a reklámnak a bejutás esélyét megteremtse. Mivel a szórólapos annyira kiszolgáltatott, mint stopos az autópályán, látszólag aki akar, kimaradhat a játékból. Mint rutinos metrózónak mégis szembetűnő, hogy egy hónap alatt legalább háromszor megy át kezemen ugyanaz a cédula, pedig ötből négyszer elsasszézok a felém nyújtott hirdetés elől. Az utasok is, akikre próbaképp rászóltam, mert nem vették el a feléjük nyújtott példányt, azzal védekeztek, hogy máskor mindig elfogadják, és a szelvény szövegét már úgyis ismerik. A szórási technikákról a vélemények megoszlanak. "A fiatalok legyenek rámenősek, hozzájuk ez passzol. Az öregek viszont jobban teszik, ha szánalmat keltenek" - mondja az, aki a Nyugatinál önmagát úgy mutatja be: "Valaha mérnök voltam." Kicsit Rodolfo, ahogy lefele tartja a kupacot, nehogy messziről elárulja a felirat: angol és német tanfolyam. A megbízók többsége nem hisz a különutas módszerekben. "Igenis oda kell menni az emberekhez, kezükbe kell adni és meg kell köszönni. Azzal nem megyünk sokra, ha csak állnak és trécselnek, a szórólap meg nem fogy." Ebben a diákok sokkal jobbak, de ők nem dolgoznak folyamatosan, felszívódnak egy-két alkalom után: valószínűleg szégyellik a barátok előtt, vagy megelégszenek a hétvégi bulira valóval.
A hirdetők között tarolnak a nyelviskolák. Többségük besokallt már a csúszópénztől, amit az illegálisan kihelyezett plakátokért fizettek, de rajtuk kívül fellelhető egy-egy bútorüzlet, antikvitásbolt vagy toplessbár portékáinak ajánlata is. A szórólapozás marketingtrükkje a folyamatos jelenlét és a százezres nagyságrend. Van olyan cég, amely
havi négyszázezer példányban
terít, de az átlag is elkölt háromszázezer-félmillió forintot reklámra. Noha állítják, ennél macerásabb módja aligha van a hírnévszerzésnek, hatékonyabbat sem ismernek. Az eldugott utcában fészkelő bútorszaküzlet napközben éppúgy tömve van, mint ahogy az angolóra pörög azoknál a nyelviskoláknál, melyek így hirdetnek. A siker letéteményese a szórólapos, de belőlük van a legkevesebb. A legtöbbjük már végigszolgálta a pesti cégeket, amelyek gyakorlatilag bárkit alkalmaznak (bár csak az egyik nyelviskolának dolgoznak romák és fogyatékosok is), nem kérnek részletes önéletrajzot, és még a számlaképesség sem feltétel. A végösszeg nyilván nettó - a zsebbe. Kicsit mintha csodálkoznának is, miért van munkaerőhiány a szórólaposztó-iparban, de azért nincs vita arról, lehet-e ezt szerelemből csinálni. "Így legalább rendszeresen pénzhez jutnak" - hangsúlyozza egy másik munkaadó.
A munkatársak állandóan cserélődnek, folyton csupa új arc jelenik meg fizetésnapkor. Ennyi embert ki-be jelentgetni képtelenség. Kérdés, hogy a magas járulékos költségek miatt ezt ki forszírozná. A metróaluljárókból nem kergetik el a szórólaposokat. A rendőrség is csak az elem-, virág- és nyakkendőárusokat zargatja. Az APEH sem járja végig miattuk a metróvonalakat. Az ipari méretek dacára is jó, ha egy-két tagot foglalkoztat papíron a cég ezen a területen, de jobbára még annyit se.
A szórólaposztók jogilag-pénzügyileg ugyanúgy a senkiföldjén járnak, mint amikor az aluljáróban, a tranzitban kinyújtott kezű madárijesztőt játszanak. Az ügyre csak akkor derülhet fény, ha a szórólapos a Munkaügyi Hivatalnál feldobja a káeftét. De a cég korrekt, pontosan fizet, és a tagok is tájékozatlanok és gyávábbakká váltak az elmúlt tíz évben, mint hogy azt higgyék, bármihez is joguk lenne.
A gázsi óradíjas,
nem darabszámra megy: "A Klapka sóhernek számít" a száznyolcvannal, az átlag kettőötvenet kap, de egy szórólapos azt javasolja, ha háromszáznál kevesebbet ajánlanak, eszembe ne jusson. Diákszövetkezeteken keresztül négyszázért is el lehet bohóckodni stüszi vadásznak öltözve és röplapokat osztogatva, de ez éppúgy nem tartozik az aluljárózás hétköznapjaihoz, mint amikor egy nyelviskola tanfolyammal fizet a szórólapozásért. Diákok eseti részvételétől eltekintve, a munkát főleg azok a negyven felettiek, jórészt nyugdíjasok végzik, akik a napi megélhetésért veszik fel az alkalmanként ezer-ezerötszáz szórólapot. A heti vagy havi fizetésnapon a munkaadók jól feltankolnak apróból, mert visszaadni még egy ötvenest sem tudnak. Többen az előleget dolgozzák le, amikor kétszer három órában vagy egész nap, nyolc, esetleg tizenkét órában terítik a várost.
Az ősz elmúltával a szórólapos nem tud elég melegen felöltözni. A BKV precíz biztonsági őrei, ha nem is nézik őket egyből hajléktalannak, kitessékelik őket az állomás területéről. A partvonalról osztanak, ahol mindig a legnagyobb a cúg. Ha közben az aluljáróban járkálnak, előfordul, hogy nem veszi észre őket a kiküldött ellenőr, és akkor oda az aznapi bevétel. A munka felvételével furcsa macska-egér harc veszi kezdetét, hiszen az életösztön azt diktálná, hogy a paksaméta az első kukában landoljon. (A kis szelvényekkel kapcsolatban nem ismert olyan alternatív felhasználási mód, mint mondjuk a reklámújságoknál, amit egyes autófényezők jutányos áron készek átvenni.) Ezt megakadályozandó a szórólaposok egy héten annyi ellenőrzést kapnak, mint a tanárok egész életükben. A lapok 20-30 százalékát a besúgóhálózat ellenére így is kidobják, vagy valahol ottfelejtik. A legtipikusabb szabotázs mégis az, amikor munkaidőt bliccelnek el. Ha a napi többszöri ellenőrzés során ez kitudódik, az ügy felmondással vagy fizetésmegvonással jár. "Hihetetlen, hogy milyen történeteket képesek kitalálni, csak hogy a bőrüket mentsék. Amellett, hogy mindegyiküknek
komoly vesebántalmai
lehetnek, annyit járnak vécére" - meséli egy hirdető. Mindezt megerősíti egy, a Moszkva téren osztó néni, aki még hozzáteszi: "Három óra után elgémberednek a lábaim, a vérkeringésem nem működik rendesen. Meg ez a huzat sem túl kellemes, főleg, hogy nemrég műtöttek szürkehályoggal. De a huszonnyolcezer forint nyugdíjamból képtelen vagyok a gyógyszereimet is fizetni."
"Valljuk be, ezek az emberek azért nem véletlenül épp szórólapot osztanak - győzködnek a munkaadók. - Többségük szétszórt, trehány, megbízhatatlan. A munkaszervezés napi gondjaira egyáltalán nincsenek tekintettel. Ha nyolcan ígérik, hogy másnap jönnek, gyakran előfordul, hogy csak öten-hatan jelennek meg. Ha lelépnek, nem adják vissza a kiadott szórólapokat, máris több ezer forintos a kár." Az egyik helyen külön szabályzatot vezettek be, amely heti bérmegvonással bünteti a késést, ha a szórólapos nincs a helyén, vagy előzetesen nem szólt be telefonon, hogy másnap a megbeszéltek ellenére sem tud dolgozni. A szankciók érvényesítése ilyenkor elvi és nem szociális kérdés.
Az egyik visszafogottabb járókelő azt mondta, hogy szívesebben venné el a reklámanyagot, ha "ezek a figurák nem lennének annyira rossz kinézetűek". Az Örs vezér terén fagyoskodó szórólapos néni is úgy véli, hogy nem szeretik őket az emberek, és ez az, ami legjobban bántja. "Ne akarja tudni, miket szólnak oda nekem!"
Bogár Zsolt
