Hegyeshalom-Nickelsdorf: Iskolázás a határon

szerző
Kovács Éva
publikálva
2001/48. (11. 29.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Aztán kaptunk "világútlevelet", és volt néhány szép évünk, amikor szabadon ki-be mászkálhattunk. S bár nem titkolom, a szülőktől tanult reflexek máig fékezésre késztetnek a bel-európai határátkelőkön, hátha elém ugrik egy olasz, és kéri az irataimat, néhány röpke évig nem rettegtem az osztrák-magyar határ átlépésekor, és Ausztriába érve sem dúdoltam az amerikai himnuszt. De az csak szeptember 11-e óta van, hogy azt sziszegem a fogaim között, hogy "szemétség".

Aztán kaptunk "világútlevelet", és volt néhány szép évünk, amikor szabadon ki-be mászkálhattunk. S bár nem titkolom, a szülőktől tanult reflexek máig fékezésre késztetnek a bel-európai határátkelőkön, hátha elém ugrik egy olasz, és kéri az irataimat, néhány röpke évig nem rettegtem az osztrák-magyar határ átlépésekor, és Ausztriába érve sem dúdoltam az amerikai himnuszt. De az csak szeptember 11-e óta van, hogy azt sziszegem a fogaim között, hogy "szemétség".

Kísértethatár

Schwechat táján, kissé lehiggadva már azon tűnődöm, hogy hogyan is kezdődött ez az egész. Nyilván a határőrség schengeni "korszerűsítésével" indultunk el a lejtőn. Az uniós elvárás, hogy lesszíves őrizzük a határaikat (az úgynevezett "kétlépcsős határellenőrzés"), oltotta a BM adatgyűjtési szomját is. A hely és a hely szelleme az elmúlt években Magyarország politikai helyzetének parabolájává vált. Miközben a politika arról beszél, hogy határok szinte már nincsenek, a határok lassan átjárhatatlanná válnak. Nyafognak: bárcsak még több turista költené el itt a pénzét, csak arról nem szól a fáma, hogy az utazást túlélési tréninggel kapcsolták össze. Azt állítják, szabadságjogaink úgy kiszélesedtek, hogy nincs is szükség adatvédelmi ombudsmanra - miközben a legkiterjedtebb és nem mindig törvényes adatgyűjtési és -értékesítési programba kezdtek. Panaszolják, hogy irtózatosan sokan szöknek át a zöld határon - ezért a legális határátkelőkön gyötrik az utasokat. Meg hogy nem bírnak a maffiával leszámolni, ám védik országunkat az új terrorizmustól - ezért kriminalizálnak mindenkit, aki él és mozog.

Drága bakter úr!

Állok minden hétvégén kétszer az unió keleti peremén. 1996 óta egyre hosszabban. Szeptember 11-e óta átlagosan két-két órát. Bevásárló és rekreációs programokra/ról igyekvő osztrákokkal, magyar pendlizőkkel, török, bosnyák, szerb vendégmunkásokkal, ismeretlen nacionáléjú üzletemberekkel, kalandvágyó holland turistákkal. Ezt az osztályozást persze nem a gépkocsik rendszáma, hanem - kellően el nem ítélhető módon - a bőrszín, no meg a testbeszéd, az elcsípett mondatfoszlányok és az autók állaga alapján végzem el. Mert újabban már Korzikán sem villantanak egymásra a magyar rendszámú szerencsés sorstársak, hogy "szevasz, te is eljutottál idáig, testvér?". Individualizálódtunk, ad egy. Ad kettő, a csuda tudja, hogy milyen népség ül egy osztrák vagy német rendszámú autóban. A "te tetű labanc" felkiáltást például egyáltalán nem ajánlhatom a nyomakodó osztrák rendszámú autós megfeddésére, mert a) vagy visszapörköl, hogy "kussolj, kisanyám"; b) vagy nem ért magyarul - és ez esetben elcsattanhat egy pofon. Nem javallott a "Du, Arschloch" sem, mert szintén a "kussolj, kisanyám" vagy a párbaj közelébe kerülünk. A madonna-gyermekkel-hablattyal is felhagyhatunk, a női nemmel szembeni udvariassági szokások, ad három, kihaltak.

Beszélnek hát helyettünk a gépek. Kezdetben szelíden poroszkálunk a hegyeshalmi prérin, s figyeljük, ahogy egy-egy lepukkant VW-mikrobusz vagy Polo (Gastarbeiter-Wagen, ahogy az osztrákok kedvesen becézik) eldönget a jobboldali buszsávban. Ettől sokan kedvet kapnak - bevallom, korábban én is próbálkoztam - és kifurakodnak ők is, így a buszsáv néhány perc alatt éppen ott áll, ahol a többiek. Egy óra alatt egy, jó esetben másfél kilométert haladunk. Mentőnek, rendőrnek semmi esélye közöttünk: aki itt kap infarktust, vagy akit itt rabolnak ki, magára vessen. A Paprika csárdához közeledve megélénkül a gyalogos élet, kisgyerekeket pisiltetünk a korlát mellett, közben azért fél szemmel figyelünk, ki fog bepofátlankodni elénk, néhányan benzines kannával átsétálnak a szomszédos kúthoz, egész buszok utasai trécselnek a félhomályban, köröttünk az intézményesült senkiföldje ájer, Casino, cigi, pia, nők - ez kell, ugye, nekünk, nyughatatlan Ahasvérusoknak.

Nyilván tartanak tőlem

Másfél óra után elszabadul a pokol. A hely és a helyzet szelleme elfojtott szenvedélyek és szorongások kiélésére csábít. Párbajhősök és klausztrofóbiások összezárt, nyomorult serege. A buszsofőrök dudálnak, ráhajtanak az előttük állókra, vagy megpróbálják kikerülni őket, megfeneklenek a kátyúkban, és visszaszámlálásra az utasok emelik ki a járgányt. Bosnyák, magyar, szerb és török családfők törnek ki a sorból és hajtanak bele a semmibe, oda, ahol már padka sincs, hogy még utoljára megmutassák, ki az úr a háznál - a határt átlépve nekik ugyanis már pofa be.

A magyar határőr komótosan komputerezik. Na nem a WTC ledöntését szimulálja, hanem bedugja egy résen az útleveleket. Ekkor megjelenik egy elég gyenge grafikai tehetségről valló sivatagi kaktusz - eddig értem is: tökéletes logója lehetne a helynek és a helyzetnek -, aztán látszanak az adataim (sajnos számomra nem elég jól), majd megnyom egy entert (?) és beteszi a következő útiokmányt. Mindezek előtt egy videokamera-szerű géppel már a kocsim rendszámát is leolvasta. Foglaljuk össze: nyilvántartásba veszi a kocsit és az utasokat, ezeket az adatokat egymáshoz, a kiutazás helyéhez és időpontjához rendeli; azaz egy rakás adatot összegyűjt és tárol rólam, a kocsimról és az utasaimról. Ezzel, ne szépítsük, potenciális bűnelkövetőnek tekint mindenkit, aki autóval átlépi az országhatárt. Erre egy, az azóta menesztett adatvédelmi ombudsman által is erősen kifogásolt törvény ugyan felhatalmazza - ez azonban csak annyit jelent, hogy jogállamiságunk (már) e ponton (is) súlyos csorbát szenvedett. Sovány vigasz, hogy az adatokat három hónap után meg kell semmisíteniük, még akkor is, ha bízhatunk abban, hogy kapacitás híján tényleg nem bírnák tovább tárolni. És ekkor kezdek el félni.

Rejtve hordja kaktuszát

Az osztrák határőrnek nincs kaktusza, vagy ha van is, ügyesebben rejtegeti, mint magyar kollégája. Mikor kedve szottyan, ő is komputerezik, s ha arra van éppen gusztusa, pöcsétel. Ez utóbbi szintén jogi nonszensznek tűnik: a turistáskodási időtartam vagy az osztrák, illetve magyar rendszámviselési engedély a másik országban ugyanis attól függ, hogy hány napot tartózkodik az adott személy vagy autó ott. Ezt pedig csak a pecsét alapján lehet hitelesen bizonyítani. Az osztrák praxis alapján elsősorban ellenünk. Aztán, ha beszédes kedvében van a finánc, ékes osztrákul - általában tegező formában - megkérdi: "Hová igyekszel?" Nos, tízből kilencszer az ember udvariasan válaszol. És közben alattomosan visszatér az az 1974-es érzés, hogy - bármily tisztességes is vagy és bármennyire minden gyanún felül állsz még magad előtt is - félni kell.

Hogy hová megyek? Hafer spitzen in Kukutin, csak gondoltam, fordulok egyet és üldögélek kicsit a nickelsdorfi kukoricásban, tudja, ott az őrtorony alatt, reszelgetem a körmeimet, és hallgatom a tücsökszót, amíg beesteledik. Tényleg, maga hova megy este? És hol volt tegnap? Hogy hová megyek? Még nem tudom. Maga még sohasem volt úgy, hogy lement gyufáért? Ne sajnálja! Hogy hová megyek? Miért, valami gond van a papírjaimmal? Na látja, hogy nincs. Hogy ez a gyerek még nem tud írni? Miért nem írtam alá az útlevelét? Hogy ez a gyerek még nem tud írni? Miért írtam alá az útlevelét?

Piszkos a rendszámtáblám? Szálljak ki? Jó, máris letörlöm. Nincs téli gumim? Hát maga szerint ez itt mi? Nyissam ki a csomagtartót? Pakoljam ki a holmikat? Ezt nyissam ki itt? Vagy ezt? Szóval mindet? Ja, várjak, amíg a kollégája ideér? Az úgy még fél óra? Hogy miért zajonganak a gyerekeim? Hallgattassam el őket, mert zavarom az Önök munkáját?

Hogy hová megyek? Bocsánat, de mondja már meg, milyen jogon teszi fel nekem ezt a kérdést?

Látná a hátam közepét

Nos, ezt a párbeszédet sem ajánlanám senkinek. A beutaztatás szabályainak rögzítése ugyanis az adott ország szuverén joga. Ausztria (és az összes uniós ország) esetében ez azt jelenti, hogy gondol egyet a határőr, aztán fog egy másik pecsétet, és beüti az útlevelembe. Ezen a pecséten körülbelül az áll, hogy iksz ideig nem tehetem be a lábam az egész Schengen-EU területére. Még indokolnia sem kell, s csak bírósági úton támadhatnám meg a döntést.

Úgyhogy, globális nomádok, kozmopoliták és világutazók, turisták, ingázó vendégmunkások, naplopó koncert- és kiállításlátogatók, Christkindlimarktra indulók, pofa be, s kéretik megjegyezni, pillanatnyilag mindössze két dologhoz van alapvető emberi jogunk: távozni egy idegen országból és visszatérni rút kis hazánkba. Pedig tizenegy évvel ezelőtt nem azért indultunk el, hogy ugyanoda térjünk vissza.

Kovács Éva

(Bécs)

szerző
Kovács Éva
publikálva
2001/48. (11. 29.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

„Nem kérünk bocsánatot”
Interjú „Tibi atyával”
Interjú Palkovics Lászlóval
Mi lesz az MTA-intézetekkel?
Évadnyitó melléklet
Jordán Adél, Carly Wijs, Pintér Béla színháza
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

Kultúra

még több Kultúra...

Narancs

Vélemény

még több Vélemény...