Példátlanul sikeres toborzódélutánt tartott a Magyar Honvédség a Bolyai Katonai Műszaki Főiskola udvarán, ahol a hamisítatlan KGST-technikával történt beható ismerkedés mellett válogatott popsztárok alázták a b. résztvevőket. Mint ez utóbbiból is kiderül: zaklatott korunkban immáron fegyverek között sem hallgatnak a múzsák.Ocsmány időben közelítjük meg a Fradi-pályával szemközt elterülő katonapedagógiai objektumot, rosszat sejtünk, de tévedünk: rajtunk kívül olyanok is nagy számban teszik tiszteletüket, akik ezt komolyan gondolják. Persze az is igaz, hogy a leendő örömkatonák között láthatóan nem tolonganak (legalábbis nagyobb számban) az élet úgynevezett nyertesei, de mit lehet csinálni, történetileg igen ritka a playboyból lett parancsőrtiszt és a femme fatale-ból avanzsált rohamutász.
A verbunk aranykora
A délután szervezői persze nem is voltak ily nagy igényűek. Bevallott szándékuk szerint elsősorban azokra koncentráltak, akik elvégeztek valamilyen iskolát (közép-, netalán felsőfokút), így aztán nagy valószínűséggel alkalmasak arra is, hogy részt vegyenek a hivatásos tiszti, illetve altiszti képzésben, netalán beálljanak profi katonának, csak úgy, ohne sarzsi, szívni egy mélyet. A megcélzott közönség rendkívüli érdeklődéssel fogadta az elé tárt látványt - legyen bár szó szovjet levegő-levegő rakétának álcázott technikatörténeti kuriózumról, vagy Antiról, a Danubius rádió súlyosan debil MC-jéről. A kihelyezett haditechnika persze így vagy úgy, de mindenképpen megragadja a figyelmet: a felületes megfigyelő számára kissé drabálisnak tűnő, ám a történelem számos nagyszabású vérengzése által is igazolt szovjet haditechnikát nem szabad lebecsülnünk, s valóban. A BTR, BMP stb. fantázianevű páncélozott szállító harcjárműveket, a T-72-est, a páncélosvontató páncélos metajárművet és a tréfás technikai adatokkal ellátott gulyáságyút még ma is nyögik a csecsen lázadók és más, az orosz típusú hadviseléssel ismerkedő nációk.
A fent már méltatott szervezők egy dologban láthatóan biztosak voltak: egy valamirevaló tobor-show (copyright by HM) szart sem ér militáris muzik nélkül - erre a célra viszont láthatóan az ún. dance-szcéna jelenleg futó előadóit vélték a legalkalmasabbnak - lelkük rajta. Ez persze csak hab a tortán, előbb megismerkedünk Antival, a hivatásos műsorvezetővel, aki annyira hitvány, hogy az is elszégyelli magát, aki hallgatja, ám ez nem vonatkozik a gyakorlótéren összegyűlt tetemes nagyságú tömegre. A nép majdnem némán tűr és lelkesen kollaborál, például egy ifjú hölgy is önként lép a színpadra, és úgyszólván zokszó nélkül fogadja a rázúduló verbális inzultust (Hol a párod? Kezet föl! Szevasz! Na és jó az ágyban? Én tényleg nem akarlak megalázni, de nem csinálnál tíz fekvőtámaszt? stb.) Ezt látva persze gyorsan fényt kap agyunk. Anti a leendő kiképz. törm. lebutított kiadása - aki őt túlélte, annak jöhet a fogda felmosása fogkefével, két óra MC Hawerrel súlyosbítva. Nos, a korbács végére utóbb némi méz is kerül: kisvártatva maga Kozsó lép a színpadra, úgy is mint Hazaffy Veray János kortárs reinkarnációja, és tapsra szólít mindenkit azon esetre, ha olyasmit látnánk, amit mi magunk, leventeoktatói segédlet nélkül már nem volnánk képesek performálni. Kerül persze medicinlabda, zsámoly, kézilabda, Honvéd-melegítő, ám erről nekünk is eszünkbe jut a lélek melege, s kantin után nézünk, mely nélkül - legalábbis olvasmányélményeinket alapul véve - nem képzelhető el tisztességes nemzetvédelem.
Aranyos leventék
Semmiképpen sem hagyhatjuk említés nélkül a nagy számban megjelent, és a kínálat iránt hevesen érdeklődő ifjú hölgyet: a szakma ezek után (szigorúan hipotetikusan, azaz feltéve, de meg nem engedve) várható rohamos elnőiesedése előrevetítheti a régi honvédnóta (Most szép lenni...) igazságának eljövetelét az ideák közül ide, a földi világba. Az AK-47-est markoló lányok eufóriája, a tesztlappal a kézben rohangáló Cure-dresszes gruftik (!) egy minden eddiginél érdekesebb és színesebb katonajövőt rajzolnak, például a parolit mintegy helyettesítő terepszínű élő patkány, terepgyakorlat a temetőben stb. Mindezek tükrében szomorúan vettük tudomásul, hogy hagyományosan sikeres magyar fegyvernemek, mint a huszárság, többé már nem játszanak a nagy nemzetközi olimpián, vannak viszont közelharcosok, historikus küzdősportosok obligát kockás abroszba öltözve, s persze van kommandósgyakorlat is, melyet a HM szóvivője maradandó élménynek nevezett a sajtótájékoztatón, különösen kiemelve azt a részt, amikor az egyetem hallgatói egy tízemeletes épület tetejéről leereszkedve megsemmisítő tüzet zúdítottak a feltételezett ellenségre. A hétvége fejleményeinek tükrében tán nem lett volna haszontalan megtudni, hogy a magyar túszszabadítási gyakorlat mennyire alapszik a szovjet licencen (ideggázt nekik, oszt az Úr majd kiválogatja az övéit), illetve létezik-e magyaros demováltozat (megszállt kutúrház elárasztása langyos pörköltszafttal, majd a tovább ellenállók végső megpuhítása 33-asra lassított régi Solti Károly-maxikkal). Végül baj egy szál se. Túléljük a Groovehouse-t, megússzuk az Ámokfutókat, s helyettük inkább hosszasan elidőzünk a kedvezményes köteteket kínáló könyvessátornál. Az első reakció persze a meghökkenés, amint szemünk rögtön az 1970-es kiadású, NDK-s szerző tollából való itemre téved, mely a Bundeswehr genetikusan revansista természetét taglalja, de hát találunk itt regényt a Cseka hőskoráról (találomra felcsapott oldalon Menzsinszkijt, a legendás Cseka-parancsnokot már annyira kínozza a betegség, hogy csak a foglyok kihallgatásában talál némi örömet).
Igaz, gondoljuk később, némileg már enyhültebben, egy NATO-tagállam létére hamisítatlan békebeli szovjet haditechnikával felszerelt hadsereg (a miénk) tobor-sóján adekvát, ha utoljára Szemjonov: A tavasz megszépíti Berlint (Stirlitz-dosszié II.) című klasszikusa fordul meg a kezünk között.
Barotányi Zoltán
