Áll a kisgyerek a kirakat előtt, és vágyakozva nézi a játékokat – nemcsak érzelmes amerikai filmek kezdődnek így, hanem a Miniversum története is. A folytatás is elmenne bármelyik karácsonyra időzített mozi storyline-jának: a játékbolt előtt álmodozó kis Attila felcseperedik, rövidesen már különböző multiknál dolgozik vezető beosztásban, hogy aztán első gyermeke születése után újra játékos lélekkel forduljon a terepasztalok felé, és hogy végül, három évvel ezelőtt elhagyja a rideg üzleti világot, és megvalósítsa gyerekkori álmát.
Szerencsére ezt maga Kocsis Attila, a Miniversum ötletgazdája és ügyvezetője nem ebben a negédes narratívában adja elő. Döntésében szerepet játszott, hogy külföldön – főleg a vasúti modellezés Mekkájában, Németországban – több olyan életképes, rentábilis vállalkozást látott, amely terepasztalokra épült. Egyelőre nekik sincs okuk panaszra: a májusi nyitás óta átlagosan havi tízezer látogató járt náluk (a belépőjegy 1900 Ft, 14 év alatt 1300). De azért messze még a megtérülés, hiszen a mindenféle pályázati vagy közpénz nélkül üzemelő hely beindítása mintegy 150 millióba fájt – bár sikerült céges szponzorokat is megnyerni, ami természetesen ahhoz vezet, hogy a terepasztalon igen életszerű módon reklámok színesítik az utcaképet.
| ||
A kiállítás szerkezete ügyesen vezeti a látogatót. A bejáratnál beleképzelhetjük magunkat a Városligetben sportoló és ejtőző figurák helyébe, aztán a makettépületekbe feledkezhetünk bele, ahogy az Andrássy úton haladunk az Oktogon felé, majd jön az egyik fő attrakció, a Nyugati pályaudvar, ahonnan már a vonatok vezetnek tovább nyugatra, Tata, Pannonhalma, Győr, Nagycenk és Sopron érintésével Bécsbe és Burgenlandba, el egészen Türingiáig, Wartburg váráig. Sok a kis mütyür és bizgera, amelyek természetesen fogyóeszközök, bár Kocsis Attila szerint a látogatók
meglepően keveset lopnak
Minden attrakciónak megvan a szavatossági ideje, ezért jó a kiállítás dramaturgiája: amikor a figurák, a bigyók és az épületek után a szünet nélkül robogó vasúti szerelvények is elveszítik az újdonság varázsát, jönnek a látogatók által működésbe hozható hang- és fényeffektek, illetve apró akciók (például gombnyomásra kaszál a férfi a réten, csapódik ki-be a kerti budi ajtaja stb.), majd a mechanikusan hajtható kisvonatok és az elborultabb poénok (Sopron egyik mellékutcáján például egy jól megtermett dinoszaurusz randalírozik). Az egyes városokat bemutató, nem különösebben ötletes elektronikus információs táblák az ismeretterjesztés tiszteletre méltó mázával vonnák be mindezt, ha bárkit érdekelnének; a büfé és a játszóház viszont maradéktalanul betölti nemes küldetését.
A pedagógiai korrektség útvesztőjébe tévedt kritikus hosszan értekezhetne arról, mit mutat meg ez a terepasztal a teremtett és épített világból, az emberi és a helyi társadalomból. Mi a mondanivalója annak, hogy ismert turisztikai látványosságok, illetve névtelen, de pompázatos épületek, no meg némi derűs vidéki bukolika váltakozik, miközben nyoma sincs a nyomornak, a szürkeségnek? Miért fontos, hogy látunk temetést is, nem csak esküvőt? Milyen hatással lehet a gyerek lelkivilágára a viszonylag sok rendőr, tűzoltó és mentős? Mindezen persze érdemes elgondolkozni, ahogy azon is, miért német nyelvű táblákat (Weniger Arbeit! Mehr Lohn!) tartanak a kezükben a budapesti tüntetők. De mindeközben ne felejtsük el, hogy ez egy terepasztal. Aminek az a lényege, hogy vonatok mennek rajta.
Márpedig azokban nincs hiány. A mozdonyok helyváltoztatását koordináló szoftver nem sokkal egyszerűbb, mint egy valódi pályaudvaré, ahogy a 12 monitorral felszerelt vezérlőterem is impozáns. Amikor nekem tartanak bemutatót, éppen egy komoly túlfutásos balesetet kell megoldani, vagyis két egymásba akadt mozdonyt kézzel szétszedni, de sokszor egész nap nem történik semmi. A vezérlőpultot folyamatosan figyelő két alkalmazottnak így is van mivel elütni az idejét, hiszen mintegy 1500 adatot (inputot) tudnak ellenőrizni. Aki újabb 1900 forintot befizet, megnézheti az asztalok mögötti és alatti világot, amely a vasút iránti idült rajongástól mentes szemlélőt is áhítattal töltheti el: itt feltárul ugyanis a vonatok titkos élete, amelyek hosszú útjaikon – némelyik 80 perc alatt érkezik vissza a kiindulási helyére – többször megpihennek, megállnak egymás mellett, hegyeket másznak meg és hidakon kelnek át, üres kocsikkal, kivilágítva. A költészetre és a technikai bravúrokra kevésbé fogékony közönséget pedig az asztal hátuljában eldugott pajzán életképek vidíthatják vagy bosszanthatják fel. (Pajzán életképek alatt azt értem, hogy 1:87 arányban kicsinyített műanyag emberek dugnak.)
Húsz férfi dolgozott a terepasztalon tíz hónapon át, Kocsis szerint köztük a modellezés és makettozás magyarországi elitje. A városi környezetet jórészt kész elemekből rakták össze, míg a vidéki tájban sok a természetes anyag és a pepecselős saját munka, de természetesen az egyedi látványosságok gyártására külön büszkék. Kocsis Attila a legnagyobb megbecsüléssel a Nyugati pályaudvart emlegeti: az ötször ekkora hamburgi minta és vetélytárs, a legnagyobb európai terepasztal például nem rendelkezik fejpályaudvarral, hiszen az ezzel járó ellenirányú mozgások és kereszteződések különösen gondos tervezést és természetesen kétirányú vezetőállással felszerelt vasúti szerelvényeket igényelnek. Gyertek, hamburgiak, tanuljatok!
Miniversum, Bp. VI., Andrássy út 12.
