Nem az ország elhagyásához, hanem a hazatéréshez kell bátorság

  • Kovács E. Málna
  • 2016. március 14.

Magyar Mandarin

Tipikus, hogy engem már itthon ér a hír, miszerint a miniszterelnök úgy gondolja, „a legmozgékonyabb, legbátrabb fiatalokat nem lehet megakadályozni” az emigrálásban. És ebbe simán belefér, hogy Orbán Viktor szerint csak a gyávák maradnak itthon.

Nagy kár, hogy nem esik szó azokról a komfortzónájukat elhagyó magyarokról, akik egyszer már elmentek innét, de valami miatt hazajöttek, aztán vakmerőségből, kalandvágyból vagy más okból itt maradtak. Nem esik szó a világlátott és bátor lúzerekről, akik az oktatás- és az egészségügy jelenlegi állapota, a hazai fizetések vagy a virágzó hungaropesszimizmus dacára ismét megpróbálnak együtt élni azzal a kelet-európai nyomorúsággal, amiben „boldogulhat ugyan az ember, de azért többnyire inkább rábaszik” (Gerlóczy Márton).

És most még nem esik szó a potenciális „hazahozottakról” sem, akikben ez az ország reménykedik. Én már – sajnos – nem vagyok ennyire bizakodó. Talán, mert én is a hazatért visszavágyók egyike vagyok, akinek nem az ország elhagyásához, hanem az országban maradáshoz kellett a bátorság. Az igazán szomorú az, hogy nem érzem érvényesnek a mindenhol jó, de legjobb otthon közhelyét. Nekem az itthon már nem annyira komfortzóna, sokkal inkább feladat van, és ezt nagyon nehéz elfogadni.

Ma, amikor a hazai sajtó egy drónfelvételes videóriport tipikusan atipikus történetétől is hangos, én csöndben egy teljesen átlagos, Kínában rögzített videós anyagon flashelek. Azon, amelyiken egy sofőr autóval hajt bele egy étterem kirakatüvegébe, és persze senki sem sérül meg. A maguk módján valamelyest örömteli és olyan nagyon jellemző dolgok az ilyenek. Azokra a képtelen dolgokra emlékeztetnek, amik csak Kínában történhetnek meg. Mert Kínában bármi megtörténhet, ebben egészen biztos vagyok. Talán ezért sírom most vissza az ezen a platformon oly sokat emlegetett maszkot, légtisztítót, tömeget. A köpeteket a járdán, a csótányt az étteremben, a patkányt a szemét között. A rendszert, az egyenruhát, a csillagot. A propagandát, az olykor elérhetetlen tévéadást, a kamerákat.

A világpolgárok védett buborékát, ahová derűsebb napokon nem érkezett valamiféle szégyenteljes hír Magyarországról, ami miatt magyarázkodnom kellett. Most nehéz lenne eldönteni, hogy melyik a rosszabb érzés: külföldön élő magyarként széttárni a kezem azok miatt a dolgok miatt, amiket sem befolyásolni, sem megváltoztatni nem tudok, vagy ugyanezt itthon érezni.

A helyzet az, hogy az elutazókat – bátorságtól függetlenül – csak biztatni tudom. Főleg arra, hogy maradjanak távol olyan sokáig, ameddig csak lehet.

Neked ajánljuk