A testszégyenítés margójára

  • Kovács E. Málna
  • 2016. február 26.

Magyar Mandarin

A kínai nő legyen ott, de legyen láthatatlan, és még véletlenül se tűnjön testesebbnek a fűzfa ágánál. Húsos, zöldfülű európai idegen lévén sem módom, sem esélyem nem volt jobb útra téríteni őket.

Kínában minden nő cukinak született, és erre a kifizetődő és legitim infantilizálódás nevében rendre kénytelen rájátszani. Törékeny, kicsi, hosszú fekete hajú, szerető, gyengéd, nagyon nőies, csöndes és gyönyörű (mind a szó legpozitívabb értelmében): azt szereti, ha így tekint rá a világ.

És eléggé él benne az a – Christine C. Hall, az amerikai Eating Disorders szerzője szerint – rasszista és szexista sztereotip társadalmi kép is, ami ugyanezért a törékenységért a tökéletes címet adományozza neki, mert ha valaki apró és cuki, akkor egyúttal gyengéd, engedelmes és tanulékony, sőt mindez egzotikussá, titokzatossá és bájossá teszi.

Lehetséges, hogy a kínai nő kötelező petite státusza a magyarázat erre a képre is?

false

Ez persze a photoshopolt változat. A feladat egy nagy-britanniai gyógyszertár vizsgálatában az volt, hogy az eredeti fényképen:

false

 

látható nőt (a testét, a haját, a bőrét) olyanra alakítsák át, amilyen náluk ideális volna. A kínaiak megoldásához hasonlót a tizennyolc résztvevő országból egy sem produkált.

A jelenségre Nótár Ilona kulturális antropológus A média szerepe a testszégyenítésben című friss blogbejegyzése hívta föl a figyelmemet, és bennem is megmozgatott valamit.
Eszembe juttatta a testképzavaros pekingi nőkkel való találkozásaimat, és azt, hogy húsos, zöldfülű európai idegen lévén sem módom, sem esélyem nem volt jobb útra téríteni őket. Csöndben hallgattam egykori rádiós kollégáimtól annak a nőnek a történetét, aki munkaidőben szilárd táplálékot soha nem vett magához, és ha az okokról kérdezték, azt felelte, azért, hogy még vékonyabb legyen, és végre feleségül vegye valaki. Az újévi családlátogatás alkalmával – amikor minden kínai hajadonnak illendő valamiféle férfit hazavinni a szülőknek – a benne lévő étel és a feszültség fordított arányban változott, és vékony testalkata ellenére a „kövérségét” okolta a szinglisége miatt.

Angoltanár koromban a közös ebédszünetek nemcsak a nyelvtudásom fejlesztését és a békaláb/csirkefej előtti főhajtásomat szolgálták: kemény terepgyakorlat volt minden olyan félóra, amit a velem szemben szójatejet szürcsölő kolléganő társaságában töltöttem. Soha olyan elánnal nem bámultak még evés közben, ahogyan ő bámult: mintha csak azt kérdezte volna, hogy mégis hogy van képem megenni a tányéromon lévő összes zöldséget. Tésztabatyut. Rizst.
Egy másik alkalommal puccos üzleti vacsorára voltam hivatalos: az egyik vendéglátóm feltűnően siettette az evést, és egész idő alatt a lábával dobolt az asztal alatt. Két csésze tea között kérdés nélkül is kibukott belőle, hogy aznap este még legalább három órát akart edzeni ahhoz, hogy az aznapi kalóriáit ledolgozza, így evőpálcikáit érintetlenül hagyva gazella módjára ugrott föl az asztaltól, és a kötelező elköszönés után taxiba ülve száguldott a konditerem felé.

Talán nem is foglalkoznék ennyit a dologgal, ha a fenti történetek főszereplői súlyfelesleggel küzdöttek volna, ám ők kifejezetten vékony, sőt a beteges soványság felé tartó nők voltak, akiket a társadalmi elvárások belekényszerítettek a koplalásba. A fentebb hivatkozott C. Hall egy aprócska reménysugarat is megcsillogtat: ő egy régi, 1995-ös kutatása során 1000 kínai nőt kérdezett meg a saját testképéről. A résztvevők 35,7%-a megszállottan soványságra vágyott, ám csak 0,9%-uk volt orvosilag igazolhatóan elhízott. Drasztikus diétába – akkor – közülük csak nagyon kevesen fogtak bele, vagyis a normál vagy kifejezetten vékony testalkatúak végül elnyomták magukban a késztetést. Nagyon érdekelt, hogy honnan származik ez a nők felé közvetített torz üzenet, ezért beleástam magam a Tang- és a Han-dinasztiákra is jellemző művészeti alkotásokba.

Guo Ruoxu, egy tizenegyedik századi kínai történész szerint a nőkről készült kínai műalkotásoknak fontos informatív funkciója is van: a patriarchális társadalomban közkedvelt nőideált mint esztétikai minőséget és annak a társadalomban elfogadott szerepét kell tudatosítania a befogadóban. A nő tehát (akár a művészeti alkotás részeként, akár az életben) a konfucionista tanokkal átszőtt konvenciók értelmében legyen ott, de legyen törékeny és láthatatlan, olvadjon bele a környezetébe, és még véletlenül se tűnjön testesebbnek a fűzfa ágánál.

Mint ahogyan arra a történészt idéző tanulmány szerzője, Mary H. Fong is rámutat, a mindenkori nőalak genderkonstrukció csupán, amely minden egyes ecsetvonásában csak a férfiak hatalmát és felsőbbrendűségét hivatott érzékeltetni.

Annak ellenére, hogy ma már találunk példát a fentiektől eltérő nőábrázolásokra is, a kínai főváros óriásplakátjai a photoshopolt képhez hasonló testekkel és ártatlanul mosolygó arcocskákkal vannak tele.

És nem tudom lesz-e olyan kor, amikor valaki azért veszi kezébe az egeret, hogy a torz testképet élővé, igazivá, a rajta mosolygó modellt derékkal, csípővel, valódi lábakkal rendelkező lénnyé változtassa.

A fotók forrása: www.huffingtonpost.com

Figyelmébe ajánljuk

Jens Lekman: Songs for Other People’s Weddings

„Ha valaha szükséged lenne egy idegenre, hogy énekeljen az esküvődön, akkor szólj nekem” énekelte Jens Lekman az első lemezén. A több mint két évtizede megjelent dal persze nem egy apróhirdetés akart lenni eredetileg, hanem az énekes legkedvesebb témájáról, az elérhetetlen szerelemről szólt.

Péterfy-Novák Éva: A Nevers-vágás

A szerző olyannyira nem bízik az olvasóiban, hogy már az első novella előtt, a mottó vagy az ajánlás helyén elmagyarázza, hogyan kell értelmezni a kötet címét, noha a könyv második felében elhelyezett címadó novella elég egyértelműen kifejti, hogy miről is van szó.

Mocskos játszma

  • SzSz

Shane Black farzsebében több mint harminc éve ott lapul a Play Dirty cím – anno a Halálos fegyver folytatásának szánta. Az eredeti forgatókönyv minden bennfentes szerint zseniális volt, sötétebb, mocskosabb, mint a zsarupáros meséje, ám épp ezért a stúdió, a producer és Richard Donner rendező is elutasította. Black viszont szeret ötleteket újrahasznosítani – ennek belátásához elég csak ránézni filmográfiájára –, így amikor jött a lehetőség, hogy Donald E. Westlake Parker-könyveiből készítsen filmet, gyorsan előkapta a régi címet.

33 változat Haydn-koponyára

Négy év után újra, ugyanott, ugyanazon alkotók közreműködésével mutatták be Esterházy Péter darabját; Kovács D. Dániel rendező a korábbitól alig különböző verziót hozott létre. A 2021-es premiert az író halála után közvetlenül tartották meg, így azt a veszteség drámaisága hatotta át, most viszont új szemszögből lehet(ne) megnézni Haydn koponyáját, és rajta keresztül az egyik legönironikusabb magyar szerzőt.

Suede: Antidepressants

A Brett Anderson vezette Suede nem nagyon tud hibázni a visszatérése óta. A 2010-es években készítettek egy ún. színes albumtrilógiát (Bloodsports, 2013; Night Thoughts, 2016; The Blue Hour, 2018), jelen évtizedben pedig megkezdtek egy újabb, ezúttal fekete-fehér háromrészes sorozatot. Ennek első része volt az Autofiction négy évvel ezelőtt, amelyet a tagok a Suede punklemezének neveztek.

Az elveszett busz

  • - ts -

A katasztrófafilmről okkal gondolhatnánk, hogy rövid idő adatott neki. Fénykorát a hetvenes években élte, de rögtön ki is fáradt, s a kilencvenes évekre már kicsit cikivé is vált. Utána pedig már csak a fejlődő filmkészítési technikák gyakorló pályáján jutott neki szerep.

Rokonidők

Cèdric Klapisch filmjei, legyenek bár kevésbé (Párizs; Tánc az élet) vagy nagyon könnyedek (Lakótársat keresünk és folytatásai), mindig diszkréten szórakoztatók. Ez a felszínes kellemesség árad ebből a távoli rokonok váratlan öröksége köré szerveződő filmből is.

Metrón Debrecenbe

A kiadó az utószóban is rögzíti, Térey szerette volna egy kötetben megjelentetni a Papp Andrással közösen írt Kazamatákat (2006), az Asztalizenét (2007) és a Jeremiás, avagy az Isten hidegét (2008). A kötet címe Magyar trilógia lett volna, utalva arra, hogy a szerző a múlt, jelen, jövő tengely mentén összetartozónak érezte ezeket a drámákat, első drámaíró korszakának műveit. 

Pénzeső veri

  • SzSz

„Az ajtók fontosak” – hangzik el a film ars poeticája valahol a harmincadik perc környékén, majd rögtön egyéb, programadó idézetek következnek: néha a játék (azaz színészkedés) mutatja meg igazán, kik vagyunk; a telefonok bármikor beszarhatnak, és mindig legyen nálad GPS.

Az elfogadás

Az ember nem a haláltól fél, inkább a szenvedéstől; nem az élet végességétől, hanem az emberi minőség (képességek és készségek, de leginkább az öntudat) leépülésétől. Nincs annál sokkolóbb, nehezebben feldolgozható élmény, mint amikor az ember azt az ént, éntudatot veszíti el, amellyel korábban azonosult. 

Mozaik

Öt nő gyümölcsök, öt férfi színek nevét viseli, ám Áfonya, Barack, vagy éppen Fekete, Zöld és Vörös frappáns elnevezése mögött nem mindig bontakozik ki valódi, érvényes figura. Pedig a történetek, még ha töredékesek is, adnának alkalmat rá: szerelem, féltékenység, árulás és titkok mozgatják a szereplőket.