Kínában minden nő cukinak született, és erre a kifizetődő és legitim infantilizálódás nevében rendre kénytelen rájátszani. Törékeny, kicsi, hosszú fekete hajú, szerető, gyengéd, nagyon nőies, csöndes és gyönyörű (mind a szó legpozitívabb értelmében): azt szereti, ha így tekint rá a világ.
És eléggé él benne az a – Christine C. Hall, az amerikai Eating Disorders szerzője szerint – rasszista és szexista sztereotip társadalmi kép is, ami ugyanezért a törékenységért a tökéletes címet adományozza neki, mert ha valaki apró és cuki, akkor egyúttal gyengéd, engedelmes és tanulékony, sőt mindez egzotikussá, titokzatossá és bájossá teszi.
Lehetséges, hogy a kínai nő kötelező petite státusza a magyarázat erre a képre is?
| ||
Ez persze a photoshopolt változat. A feladat egy nagy-britanniai gyógyszertár vizsgálatában az volt, hogy az eredeti fényképen:
| ||
látható nőt (a testét, a haját, a bőrét) olyanra alakítsák át, amilyen náluk ideális volna. A kínaiak megoldásához hasonlót a tizennyolc résztvevő országból egy sem produkált.
A jelenségre Nótár Ilona kulturális antropológus A média szerepe a testszégyenítésben című friss blogbejegyzése hívta föl a figyelmemet, és bennem is megmozgatott valamit.
Eszembe juttatta a testképzavaros pekingi nőkkel való találkozásaimat, és azt, hogy húsos, zöldfülű európai idegen lévén sem módom, sem esélyem nem volt jobb útra téríteni őket. Csöndben hallgattam egykori rádiós kollégáimtól annak a nőnek a történetét, aki munkaidőben szilárd táplálékot soha nem vett magához, és ha az okokról kérdezték, azt felelte, azért, hogy még vékonyabb legyen, és végre feleségül vegye valaki. Az újévi családlátogatás alkalmával – amikor minden kínai hajadonnak illendő valamiféle férfit hazavinni a szülőknek – a benne lévő étel és a feszültség fordított arányban változott, és vékony testalkata ellenére a „kövérségét” okolta a szinglisége miatt.
Angoltanár koromban a közös ebédszünetek nemcsak a nyelvtudásom fejlesztését és a békaláb/csirkefej előtti főhajtásomat szolgálták: kemény terepgyakorlat volt minden olyan félóra, amit a velem szemben szójatejet szürcsölő kolléganő társaságában töltöttem. Soha olyan elánnal nem bámultak még evés közben, ahogyan ő bámult: mintha csak azt kérdezte volna, hogy mégis hogy van képem megenni a tányéromon lévő összes zöldséget. Tésztabatyut. Rizst.
Egy másik alkalommal puccos üzleti vacsorára voltam hivatalos: az egyik vendéglátóm feltűnően siettette az evést, és egész idő alatt a lábával dobolt az asztal alatt. Két csésze tea között kérdés nélkül is kibukott belőle, hogy aznap este még legalább három órát akart edzeni ahhoz, hogy az aznapi kalóriáit ledolgozza, így evőpálcikáit érintetlenül hagyva gazella módjára ugrott föl az asztaltól, és a kötelező elköszönés után taxiba ülve száguldott a konditerem felé.
Talán nem is foglalkoznék ennyit a dologgal, ha a fenti történetek főszereplői súlyfelesleggel küzdöttek volna, ám ők kifejezetten vékony, sőt a beteges soványság felé tartó nők voltak, akiket a társadalmi elvárások belekényszerítettek a koplalásba. A fentebb hivatkozott C. Hall egy aprócska reménysugarat is megcsillogtat: ő egy régi, 1995-ös kutatása során 1000 kínai nőt kérdezett meg a saját testképéről. A résztvevők 35,7%-a megszállottan soványságra vágyott, ám csak 0,9%-uk volt orvosilag igazolhatóan elhízott. Drasztikus diétába – akkor – közülük csak nagyon kevesen fogtak bele, vagyis a normál vagy kifejezetten vékony testalkatúak végül elnyomták magukban a késztetést. Nagyon érdekelt, hogy honnan származik ez a nők felé közvetített torz üzenet, ezért beleástam magam a Tang- és a Han-dinasztiákra is jellemző művészeti alkotásokba.
Guo Ruoxu, egy tizenegyedik századi kínai történész szerint a nőkről készült kínai műalkotásoknak fontos informatív funkciója is van: a patriarchális társadalomban közkedvelt nőideált mint esztétikai minőséget és annak a társadalomban elfogadott szerepét kell tudatosítania a befogadóban. A nő tehát (akár a művészeti alkotás részeként, akár az életben) a konfucionista tanokkal átszőtt konvenciók értelmében legyen ott, de legyen törékeny és láthatatlan, olvadjon bele a környezetébe, és még véletlenül se tűnjön testesebbnek a fűzfa ágánál.
Mint ahogyan arra a történészt idéző tanulmány szerzője, Mary H. Fong is rámutat, a mindenkori nőalak genderkonstrukció csupán, amely minden egyes ecsetvonásában csak a férfiak hatalmát és felsőbbrendűségét hivatott érzékeltetni.
Annak ellenére, hogy ma már találunk példát a fentiektől eltérő nőábrázolásokra is, a kínai főváros óriásplakátjai a photoshopolt képhez hasonló testekkel és ártatlanul mosolygó arcocskákkal vannak tele.
És nem tudom lesz-e olyan kor, amikor valaki azért veszi kezébe az egeret, hogy a torz testképet élővé, igazivá, a rajta mosolygó modellt derékkal, csípővel, valódi lábakkal rendelkező lénnyé változtassa.
A fotók forrása: www.huffingtonpost.com
