A testszégyenítés margójára

  • Kovács E. Málna
  • 2016. február 26.

Magyar Mandarin

A kínai nő legyen ott, de legyen láthatatlan, és még véletlenül se tűnjön testesebbnek a fűzfa ágánál. Húsos, zöldfülű európai idegen lévén sem módom, sem esélyem nem volt jobb útra téríteni őket.

Kínában minden nő cukinak született, és erre a kifizetődő és legitim infantilizálódás nevében rendre kénytelen rájátszani. Törékeny, kicsi, hosszú fekete hajú, szerető, gyengéd, nagyon nőies, csöndes és gyönyörű (mind a szó legpozitívabb értelmében): azt szereti, ha így tekint rá a világ.

És eléggé él benne az a – Christine C. Hall, az amerikai Eating Disorders szerzője szerint – rasszista és szexista sztereotip társadalmi kép is, ami ugyanezért a törékenységért a tökéletes címet adományozza neki, mert ha valaki apró és cuki, akkor egyúttal gyengéd, engedelmes és tanulékony, sőt mindez egzotikussá, titokzatossá és bájossá teszi.

Lehetséges, hogy a kínai nő kötelező petite státusza a magyarázat erre a képre is?

false

Ez persze a photoshopolt változat. A feladat egy nagy-britanniai gyógyszertár vizsgálatában az volt, hogy az eredeti fényképen:

false

 

látható nőt (a testét, a haját, a bőrét) olyanra alakítsák át, amilyen náluk ideális volna. A kínaiak megoldásához hasonlót a tizennyolc résztvevő országból egy sem produkált.

A jelenségre Nótár Ilona kulturális antropológus A média szerepe a testszégyenítésben című friss blogbejegyzése hívta föl a figyelmemet, és bennem is megmozgatott valamit.
Eszembe juttatta a testképzavaros pekingi nőkkel való találkozásaimat, és azt, hogy húsos, zöldfülű európai idegen lévén sem módom, sem esélyem nem volt jobb útra téríteni őket. Csöndben hallgattam egykori rádiós kollégáimtól annak a nőnek a történetét, aki munkaidőben szilárd táplálékot soha nem vett magához, és ha az okokról kérdezték, azt felelte, azért, hogy még vékonyabb legyen, és végre feleségül vegye valaki. Az újévi családlátogatás alkalmával – amikor minden kínai hajadonnak illendő valamiféle férfit hazavinni a szülőknek – a benne lévő étel és a feszültség fordított arányban változott, és vékony testalkata ellenére a „kövérségét” okolta a szinglisége miatt.

Angoltanár koromban a közös ebédszünetek nemcsak a nyelvtudásom fejlesztését és a békaláb/csirkefej előtti főhajtásomat szolgálták: kemény terepgyakorlat volt minden olyan félóra, amit a velem szemben szójatejet szürcsölő kolléganő társaságában töltöttem. Soha olyan elánnal nem bámultak még evés közben, ahogyan ő bámult: mintha csak azt kérdezte volna, hogy mégis hogy van képem megenni a tányéromon lévő összes zöldséget. Tésztabatyut. Rizst.
Egy másik alkalommal puccos üzleti vacsorára voltam hivatalos: az egyik vendéglátóm feltűnően siettette az evést, és egész idő alatt a lábával dobolt az asztal alatt. Két csésze tea között kérdés nélkül is kibukott belőle, hogy aznap este még legalább három órát akart edzeni ahhoz, hogy az aznapi kalóriáit ledolgozza, így evőpálcikáit érintetlenül hagyva gazella módjára ugrott föl az asztaltól, és a kötelező elköszönés után taxiba ülve száguldott a konditerem felé.

Talán nem is foglalkoznék ennyit a dologgal, ha a fenti történetek főszereplői súlyfelesleggel küzdöttek volna, ám ők kifejezetten vékony, sőt a beteges soványság felé tartó nők voltak, akiket a társadalmi elvárások belekényszerítettek a koplalásba. A fentebb hivatkozott C. Hall egy aprócska reménysugarat is megcsillogtat: ő egy régi, 1995-ös kutatása során 1000 kínai nőt kérdezett meg a saját testképéről. A résztvevők 35,7%-a megszállottan soványságra vágyott, ám csak 0,9%-uk volt orvosilag igazolhatóan elhízott. Drasztikus diétába – akkor – közülük csak nagyon kevesen fogtak bele, vagyis a normál vagy kifejezetten vékony testalkatúak végül elnyomták magukban a késztetést. Nagyon érdekelt, hogy honnan származik ez a nők felé közvetített torz üzenet, ezért beleástam magam a Tang- és a Han-dinasztiákra is jellemző művészeti alkotásokba.

Guo Ruoxu, egy tizenegyedik századi kínai történész szerint a nőkről készült kínai műalkotásoknak fontos informatív funkciója is van: a patriarchális társadalomban közkedvelt nőideált mint esztétikai minőséget és annak a társadalomban elfogadott szerepét kell tudatosítania a befogadóban. A nő tehát (akár a művészeti alkotás részeként, akár az életben) a konfucionista tanokkal átszőtt konvenciók értelmében legyen ott, de legyen törékeny és láthatatlan, olvadjon bele a környezetébe, és még véletlenül se tűnjön testesebbnek a fűzfa ágánál.

Mint ahogyan arra a történészt idéző tanulmány szerzője, Mary H. Fong is rámutat, a mindenkori nőalak genderkonstrukció csupán, amely minden egyes ecsetvonásában csak a férfiak hatalmát és felsőbbrendűségét hivatott érzékeltetni.

Annak ellenére, hogy ma már találunk példát a fentiektől eltérő nőábrázolásokra is, a kínai főváros óriásplakátjai a photoshopolt képhez hasonló testekkel és ártatlanul mosolygó arcocskákkal vannak tele.

És nem tudom lesz-e olyan kor, amikor valaki azért veszi kezébe az egeret, hogy a torz testképet élővé, igazivá, a rajta mosolygó modellt derékkal, csípővel, valódi lábakkal rendelkező lénnyé változtassa.

A fotók forrása: www.huffingtonpost.com

Figyelmébe ajánljuk

A kutya mellett

A filmművészetben a Baran című, egyszerre realista és költői remekmű (Madzsid Madzsidi) jóvoltából csodálkozhatott rá a világ először az iráni afgán menekültek sorsára.

Iszony

Kegyetlen, utálatos film Veronika Franz és Severin Fiala legújabb munkája (ők a felelősek a 2014-es, hasonlóan bársonyos Jó éjt, anyu! című horrorért).

Elvis gyémánt félkrajcárja

  • - turcsányi -

Van a Hülye Járások Minisztériumának egy vígjátéki alosztálya, ott írták elő, hogy ha valaki el akarja kerülni a helyzetkomikumok – művészileg nyilván szerfelett alantas – eszköztárának használatát, hősét úgy kell járatnia (lehetőleg a medence partján), hogy a mozgása végig magán hordozza a szerepét.

Saját magány

A Comédie-Française évszázadok óta egyre bővülő, immár többezresre duzzadt repertoárjából most a klasszicista szerző modern köntösbe bújt, Guy Cassiers rendezésében újragondolt változatát hozták el Budapestre – pár hónappal a premier után.

Az én bilincsei

A Losoncról származó Koós Gábor (1986) a Képzőművészeti Egyetem grafikaszakán végzett, és még tanulmányai idején monumentális, több mint két méter magas munkáival lett ismert.

Kihaltunk volna

Ez az átfogó nőtörténeti mű nem Hatsepszut, az egyiptomi fáraónő, vagy Endehuanna, a sumér költőnő, és még csak nem is a vadászó férfi, gyűjtögető nő meséjével kezdődik, hanem egy mára kihalt, hüvelykujjnyi, rovarevő, tojásrakó, pocokszerű lénytől indulunk el, amely még a dinoszauruszok lába mellett osonva vadászott.

Alexandra, maradj velünk!

"Alexandra velünk marad. S velünk marad ez a gondolkodásmód, ez a tempó is. A mindenkin átgázoló gátlástalanság. Csak arra nincs garancia, hogy tényleg ilyen vicces lesz-e minden hasonló akciójuk, mint ez volt. Röhögés nélkül viszont nehéz lesz kihúzni akár csak egy évet is."