Aki a most következő szexmunkássztoritól kellően vizualizálható szaftos részleteket vár, rossz helyre kattintott, de ígérem, hogy a történet így is elég durva lesz.
A papabank itthon is antiszó a javából, ráadásul én most másképp használom, mint a Magyar Nyelvstratégiai Kutatócsoport, amely 2013-ban hivatalosan is az év legkevésbé kedvelt szavává nevezte ki. A szó azt az apai támogatásból is élő, munkaképes személyt jelöli, aki a szülőktől kapott pénzből otthon, gondtalanul él.
Képzeljük el, hogy valaki – jellemzően lány – egy férfitól kapott pénzen vásárolt luxuslakásban lakik, és naponta csillagászati összeget nyomnak a kezébe csak azért, hogy abból ruhákat és benzint vegyen magának – utóbbira persze az üzlet egyik tárgyát képező autó miatt van szüksége. A szóban forgó lánynak nincs gondja az egyetemi tanulmányaira sem, noha vizsgaidőszakban nyilván nehezebb az elvárt mennyiségben éjszakázni, de ez még csont nélkül belefér. És majd’ elfelejtettem, hogy a szex is csont nélkül belefér az efféle egyezségekbe, és ha már itt tartunk, nem elhanyagolható a közte és a férfi közti korkülönbség sem. Talán ezért is nevezik az ilyen férfiakat (magyarul visszaadhatatlanul) sugar daddynek, a lányt pedig az apát jelentő daddy szó ellenpólusaként sugar babynek.
Ez a két pólus arra a megegyezés tárgyát képző kényeztetésre utal, amit mindkét fél elvár a másiktól. Az üzletet – noha a magyar büntető törvénykönyvnek például létezik erre vonatkozó tényállása – úgy lehet a legegyszerűbben meghatározni, hogy ez a „diáklány bőkezű támogatót keres” típusú üzletek kínai megfelelője. Az ilyen „támogatók” olyan férfiak, akiket nem szokás partnerként vagy kedvesként definiálni, mert a nőkkel a szó hagyományos értelmében nem kedvesek, az érzelmeikhez pedig semmi közük sincsen.
Egy 2012-es kutatás szerint a kínai nők minden más nációnál jobban kaphatók rá, így a papabankpiac (a szexmunkával is összeköthető formában) itt virágzik a leginkább. Ez azért is meglepő, mert a közhiedelem szerint Kínában a hagyományos család értékek nevében afféle ellensúlyként is funkcionáló szexuális konzervativizmus tombol, bár a The New York Times egyik szerzője a kínaihoz hasonló szexuális szabadsággal még a legliberálisabb európai jóléti államokban sem találkozott.
| ||
Talán fölösleges is lenne megkísérelnem annak bizonygatását, hogy napjainkban egyáltalán nem elhanyagolható a kínai fővárosra jellemző szexuális szabadság, és nem volt ez másképp a múltban sem: a mandzsu kor két és fél évszázados fennállása alatti legendákról – így a szerelmi tankönyvekről és a kegyvesztett ágyasokról – ezen a felületen már korábban is esett szó.
Az bizonyára nem lep meg senkit, hogy a kínai utcákat járva nem lehet nem belebotlani a szinte „csak extra élményt” kínáló tradicionális masszázsszalonokba – ahol masszázsról mondhatni szó sem esik, hiszen ez a vörös lampionoktól folyton izzó város olyannyira pezseg az erotikától, hogy itt aztán balgaság lenne elhinni, hogy a mandzsu kori tilalmakat soha, senki nem szegte meg.
Érdekes az is, hogy a témában publikáló külföldi szerzők egyike egy 2012-es kínai hetilap kutatására hivatkozva jegyezte meg, hogy a hajadon kínai nők mintegy 70%-a már nem szűz, amikor oltár elé áll. (Más kérdés persze, hogy ezt ellensúlyozandó számos orvosi segédeszköz áll a rendelkezésükre ahhoz, hogy szívük választottja soha ne szerezzen róla tudomást, ahogyan erről egy kínai szexshop kínálatának feltérképezése során is beszámoltam.)
A kínai társadalmi berendezkedésről pontos képet nyújtó ideogrammák, vagyis kínai írásjelek többet mondanak, mint gondolnánk: a nő szó jelölésére használatos karakter hagyományos alakját egy férfinak engedelmeskedő, térdeplő nő körvonalával jelenítik meg. Ehhez a hátborzongató összefüggéshez elég volt fölcsapni az egyik rendhagyó olvasási módszert bemutató könyvemet. A szerzőnek, Shaolan Hsueh-nek nem kell messzire mennie ahhoz, hogy testközeli példát találjon a poligínia, vagyis a többnejűség egyik formájára. A saját családjából hoz példát az egy fedél alatt élő négy generációra, és egyúttal azt is elárulja, hogy az ő nagyapjának három felesége volt. Mivel a férj vagyonának egy részét a család a saját fiai számára próbálta biztosítani, előfordult, hogy a szeretők a feleségekkel voltak kénytelenek összefogni az új ágyasok ellen, hogy több pénzük maradjon. A szeretőtartás, illetve a köré szerveződő iparág megjelenése tehát egyáltalán nem új keletű. Fontos megemlítenünk azt is, hogy a pekingi Renmin Egyetem 2011-es felmérése szerint a kínai párttagok 95 százaléka érintett a pénzért vásárolt gyönyörben, és 60 százalékuk mondhatja el magáról, hogy olyan szeretőt tart, aki nem felebaráti szeretetből kényezteti.
Az angol nyelvű elektronikus sajtóban több helyen is felhívják az olvasó figyelmét arra, hogy a kitartott nőkre létezik egy kínai kifejezés, az ernai, ami szó szerinti fordításban második nőt jelent. A kínai nagyvárosokban ingatlanügynökök százai specializálódnak azokra a befektetőkre, akik a pénzüket nemcsak egy-egy lakásra, hanem a lakásokban élő nőkre is szívesen fordítanák. Éppen ezért igen gyakori, hogy ezeknek a nőknek harmadik, negyedik és sokadik ernaijal kell az otthonukon osztozni.
Van egy másik kategória is, amit harmadik félnek (xiaosan) neveznek: az ilyen nők a szerető és a feleség helyét szeretnék átvenni, úgy, hogy mindkettőt végérvényesen kiszorítják a mezőnyből. A xiaosan általában nagyvárosi, diplomás nő, míg az ernai vidéki településekről, a férfi és a magasabb életszínvonal kedvéért megy bele a költözésbe – és minden másba is.
Azt hiszem, nehéz lenne vitatkozni a szexmunka létjogosultságával, a férfiak azonban nem kizárólag a testiséget keresik benne. Ha nem is vallják be, a nagy többségnek az érzelmek és az intimitás illúziója kell. Olyan lányokkal veszik körbe magukat, akiket húszévesen akartak megkapni: profi és okos vérbeli hazugokkal, másképp nem megy; mert a szex egy dolog, de van annál sokkal nehezebb feladat is: el kell hitetni a bácsival, hogy akkor is őt választanák, ha egy garast sem fizetne érte.
