„Szuicid volt szegény, de legalább nem pilóta”, most éppen ezt a sírfeliratot ötlöttem ki magamnak. Vagy: „Szuicid volt, de embert nem ölt”. Vagy: „Szuicid volt, és néha szívesen agyonvágott volna egy-két embert (ettől függetlenül), de nem tette”. Vagy: „Szuicid volt, és egy-két embert halálra gyötört, de ezek száma összesen sem érte el a 150-et”. Vagy: „Rendesen szedte a gyógyszereit, emlékét megőrizzük”.
Tudom, hogy nem vicces, tömeggyilkossággal amúgy se viccelnék. De fordítsuk meg a dolgot. A gyilkosságok többségét nem szuicid emberek követik el. Mindenki fejfájára, aki nem ölt, fel kéne írni: „Meghalt, és nem ölt”.
Egyébként ki lehet annyira biztos benne, hogy ilyen-olyan átvitt értelemben, ekkor vagy akkor nem ölt? Egy kicsit? 8 napon belül gyógyulóan? Külsérelmi nyom nélkül?
Mint az idegtudomány és az emberi szövevény területén nagy jártasságot szerzett veterán szuicid, mondhatom: senki nem lehet biztos benne. Volt nekem jó ismerősöm, aki hetente kétszer-háromszor megölt, alig bírtam kikecmeregni belőle.
És akkor van, akit a családja öl hetente. Van, aki észre sem veszi, mert már rég halott, és halott a családtagok többsége is. Vannak a világnak konyhái, ahol zombik vicsorognak egymásra.
Időszerű figyelmeztetés húsvét előtt: hagyjuk egy kicsit feltámadni egymást. Ha nincs erőd, hogy segíts, legalább ne taposd le.
