Ez a nyár végre választ adott egy emberek tucatjait nyugtalanító kérdésre: vajon Melissa McCarthy, a nagyszerű komika megállja-e a helyét egy New York-i maffiafilmben? Mondjuk egy olyanban, amelyben a hetvenes évek sosem érnek véget, a Hell’s Kitchen asszonyverő, vak komondor lelkületű pénzbehajtói helyett a feleségek veszik át a bizniszt egy macsónál is macsóbb, írnél is írebb környéken. Erős a gyanúnk, hogy McCarthy és az elnyomott feleségtársakat játszó kollégák (Tiffany Haddish, Elisabeth Moss) egy olyan maffiafilmben is tökös alakítást nyújtanának, amelynek alkotói nem alélnak el már a puszta gondolattól, hogy végre a csajokból lesznek a nagymenők, hanem valamit gondolnak is ezekről a konkrét alakokról. Az ír-amerikai maffiózóhoz hozzáment afroamerikai nőről (Haddish), a gyermeknevelésre programozott háziasszonyról (McCarthy) és a férje ütéseit rutinosan álló feleségről (Moss). És azon túl is gondolnak valamit, hogy hőseink hogyan viszonyulnak az áldozatok kádban megejtendő, szakszerű feldarabolásához. És ott vannak még az olyan tünetszerű apróságok, mint például egy kiállhatatlan matróna letaszajtása a lépcsőn – fene tudja, ez most egy anyósvicc akar lenni vagy a kegyetlen valóság, mintha egy anyósölésről sem merne állást foglalni itt senki. A lépcső alján mesterien elterülő Margo Martindale és a
brooklyni olasz maffiakirendeltséget vezető Bill Camp mindenesetre úgy játszanak, mint egy rendes moziban szokás: nem tehetnek róla, ők már csak ilyenek. Ha a rendező érti a szakmát, ha nem, ők nem tudják nem bearanyozni a jeleneteiket.
Forgalmazza az InterCom
